Fintoros április

 Írta: Inkabringa

A kádárizmusban felnőttként élők állítólag a társadalmi valóság elől belterjes köreikbe és a pletykálkodásba menekültek. A mostani felnőttek a jelenlegi társadalmi valóság elől pontosan ugyanilyen módszerekbe menekülnek. A kádárista felnőttek is már elődeiktől tanulták a túlélési technikáikat, és így tovább Etelközig. Az autoriter hatalmat az egymásról mit sem tudó belterjes társadalmi csoportok szolgálják leginkább. Volt-e valaha olyan hatalom, amelyik nem játszotta ki egymás ellen a fővárost és a vidéket vagy a kisebbségeket és a többségi társadalmat? Nemzetközi szakirodalma van ennek a jól bevált trükknek. Ha belegondolunk, rémes örökség ez. Olykor legszívesebben felülnék a bringámra és meg sem állnék az Andokig, ahol menedéket kérnék egy őshonos népcsoporttól. Bizonyára befogadnának egy kelet-európai indiánt.

Akadnak azért olyanok az országban, akik hátat fordítanak ennek az örökségnek, és a társadalmi csoportok közötti párbeszéd és átjárás kedvéért száműzik mindennapjaikból a belterjesség édes szalonbuborékjait. A hétköznapok mélyrétegeiben élnek ők, távol a véleményvezérek és pozicionált emberek kasztjától. Vonzalmam olyan erős irántuk, mint a bizalmam. Mindegyszerűen úgy szokták hívni őket, hogy „civilek”. Minél inkább démonizálja avagy negligálja őket a hatalom, annál biztosabb, hogy mindennél nagyobb szükség van rájuk. Kelet-Európában a civil szervezeteknek és civil öntudatnak nincsenek hagyományai. Ez bizony nagy baj. Akik mégis ezzel az öntudattal élik az életüket, gyakorlatilag normaszegőknek számítanak.

Tóth Gábor Attila (aki maga is „civil”, a Társaság a Szabadságjogokért egyik alapítója) így fogalmazta meg néhány éve az autokrácia definícióját: „Az autoriter rendszerek a szabadságot és egyenlőséget biztosító emberi jogok, a jogállamiság és más alkotmányos elvek, értékek rendszerszerű megsértésével kényszerítik ki a közhatalomnak való engedelmességet.” Gyakran jut eszembe ez a mondat kies hazánkban élve. Főként azért, mert úgy érzem, hogy a hatalom elvárásainak való engedelmesség egyre inkább normává válik ebben az országban. Életkortól függetlenül minden nemzedékre jellemző, de minden nemzedékben vannak – szerencsére – normaszegők.

A felnőtt lét olyan, amilyet az áprilisi születésű Esterházy Péter élt, aki képes volt a tág horizontú nagyvonalúságra és a játékosságra is. Hol van még egy ilyen ember? Ő egyszeri tünemény volt, de erről már sokat írtam. Az én normaszegésemhez Esterházy Péter egyik mondata a sorvezető: „Csendben mást olvasni.” Vagyis csendben másként élni, másként gondolkodni, mást választani, mint amit a hatalmi és társadalmi elvárás ránk tukmál.

Esterházy Péter

Egy másik áprilisi születésű, Emil Cioran élete a kelet-európai csapdák példatára. Romániában született, ifjúként lelkes híve volt Hitlernek, aztán eliszonyodott eszméitől, hazájától és önmagától is („Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van!”). Franciaországban új életet kezdett és a nihilizmus 20. századi teoretikusává vált. Így jellemezte őt az 1949-ben, már francia földön megjelent, az A bomlás kézikönyve egyik méltatója.

Cioran a kalodába zárt kelet-európai ember példája, akit tehetsége messze repítene, de ő a lázadást a hatalmi célratöréssel keverte össze. Tipikus kelet-európai csapdahelyzet. Emiatt vált később a szkepszis filozófusává. Megtagadta múltját, hazáját, de az irónia és a szkepticizmus sajátos kettőse révén némiképp mégis kelet-európai maradt.

Emil Cioran

Cioran szerint a legborzalmasabb hatalom az, amely fanatikus eszméket hirdet, és akkor már sokkal jobb, ha a politikusok ideológiák nélküli korrupt haszonlesők. Vajon mit szólna a mai magyar valósághoz, amikor a hatalmon levők korrupt haszonlesők ugyan, de a szofisztikált hazugságaik szerint nemzetet és szent eszméket védő népvezérek? Hatásuk épp olyan romboló, mint a meggyőződéses eszmediktátoroké. Ugyanúgy a rajongásba hibbantakra és az engedelmességre szocializáltakra építik rombolhatatlan légváraikat.

Cioran meghasonlott és az emberiség legnagyobb szkeptikusává vált. Én nem tudnék ilyen nihilista lenni, még pózból sem, bár magamtól sem kellett még eliszonyodnom, mint neki, de mégis van némi igazság ebben a végtelen szkepticizmusban. „Bizarr emberiség!” – ahogy a szintén áprilisi születésű Baudelaire írta. És ha már a Föld napja is áprilisban van, megemlítem Cioran mondatát, mely szerint „mi maradna a mi tragédiáinkból, ha egy írástudó kis állat egyszer csak elénk tárná az ő tragédiáit?” Ezt több mint hetven évvel ezelőtt írta, amikor még keveseknek jutott eszébe a természetrombolás réme, és az emberiség (legalábbis annak jólétben élő része) épp a fogyasztói kultúra mámorának küszöbén állt.

Hogyan kerülhetjük el azt a kelet-európai csapdát, amibe Cioran olyan esztelen becsvággyal belesétált? Nem kell mindig minden hatalomnak minden áron engedelmeskedni vagy megfelelni. Hogyan lehet olyan szabaddá válni, mint Esterházy Péter? Kezdem sejteni, mekkora munkája volt ebben. De talán az a megoldás, hogy a hatalommal dacolva csendben mást olvasunk.

Kép: Dariusz Klimczak