„A víz az élet”

 Írta: Inkabringa

Sokan, nagyon sokan, szinte mindenki úgy gondolja, véli, hiszi és állítja, hogy a politikusok és a pénzemberek markában vagyunk, és ebből a szorításból nincs mód szabadulni, nem tehetünk semmit, mi vagyunk a kis Vuk.

Most olyan példákat hozok a világ különféle tájairól, ahol emberek csoportjai cáfolatát adják a kisemberi kiszolgáltatottságnak. Egy közös cél érdekében összefognak és nyerészkedő vállalatoknak, pénzembereknek, sőt, az államnak is megálljt mondanak. A közös cél sok minden lehet, kis hazánkban történetesen milliónyi ilyen lenne. Én most eltekintek a napi politika terítékén levő kínálatból, és olyasmit hozok példának, amire a világ valamennyi emberének szüksége van, élni nélküle nem lehet, és mégsem magától értetődő a mindenki számára egyenlő hozzájutás. Ez a víz.

Az amerikai őslakosok szerint a víz az élet. Őket idéztem a címben. Az meg egy régi magyar mondás, hogy „szegény ember vízzel főz”. A 21. században élve ez egyre nagyobb anakronizmus, ugyanis manapság a szegény embernek lassacskán már víz sem jut.

Kép: Alastair Magnaldo

Három felfogás van a vízzel kapcsolatban. Az első szerint a víz természeti erőforrás, és mint ilyen pénzzé tehető, profittermelő eszköz. Más felfogás szerint a vízhez jutás alapvető emberi jog, mert víz nélkül nincs emberi élet. Ne feledjünk egy harmadik megközelítést sem, a természet jogát. A vizet nem sajátíthatjuk ki saját kényünk-kedvére, mert a víz nem az emberé, a víz minden földi létezőé.

Mint tudjuk, a víz értelmezésének e három megközelítése közül jelenleg az első a legelterjedtebb világszerte. A víz egyrészt pénztermelő üzlet, másrészt még mindig nem eléggé megbecsült természeti erőforrás. ami pazarláshoz és gondatlan kezeléshez vezet. Gazdasági előrejelzések szerint a 21. században a víz hiánya nagyobb problémát okoz az élelmiszer- vagy energiahiánynál is. Mindegyiknek érezzük már viharos szelét.

Két nagy csoportja van a természeti erőforrásokhoz való haszonleső hozzáállásnak: a pénzügyi befektetők és az államokat irányító kormányok. A világ különféle pontjain hol az egyikkel, hol a másikkal, hol a kettő összefonódásával kell küzdenie az egyszerű honpolgároknak. A pénzügyi befektetők a profitért, a kormányok meg a politikai haszonért bármire képesek. A gondoskodó állam leplébe burkolózva egyszer alattomosan elkényeztetik a népet, máskor vállvonogatva kirekesztik az élethez szükséges alapvető erőforrásokból. A fogyasztói kultúra hedonizmusa táptalaját adja, az állampolgári tudatosság útját állja ennek a hatalmi manipulációnak.

Az alábbiakban arra mutatok példát, hogy miként érvényesülhet a természeti erőforrásokhoz való két másik megközelítésmód a pénzéhség és a politikai haszonszerzés ellenében. Az egyik megközelítésmód szerint a természeti erőforrásokhoz való hozzájutás egyenlő joga minden embernek és nem teheti a politikai hatalom a kegyosztás eszközévé, ahogy a pénzügyi befektetők sem a profitszerzés áldozatává. A másik megközelítés, hogy a természet nem az ember birtoka, nem sajátíthatjuk ki önkényesen és önzően.  

Ókori termálfürdő - Castellammare di Stabia

Dél-Olaszországban a pénzügyi befektetők markába került vízszolgáltatás keserítette meg az ott élők mindennapjait. Ők meg egy idő után úgy döntöttek, nem várják meg, amíg egyetlen pohár vízért a gatyájukat is el kell adniuk. Andrea Muehlebach kulturális antropológus jegyezte le a Nápolyi-öbölben található kisváros, Castellammare di Stabia vízért folytatott küzdelmét. (Muehlebach egy egész könyvet szentelt a vízért folyó kisemberi és  kisközösségi küzdelmeknek ’A Vital Politics: Water Insurgencies in Europe’ címen.)

Ez a dél-olasz kisváros híres a termálforrásairól, a vizek városának is nevezik. Azonban nemcsak a termálfürdőiről, hanem a vízért folytatott civil mozgalmáról is híres. Az előzmények 2008-ig vezetnek vissza, amikor az olasz parlament úgy megrettent a világgazdasági válságtól, hogy mindenféle társadalmi vita nélkül elfogadott egy törvényt (van olyan ország, ahol ez rendszeres, hol  is, hol is?). A törvény révén profitéhes pénzügyi befektetők kaparintották meg a vízügyi szolgáltatásokat. A helyi lakosok egyszer csak azt vették észre, hogy ha egy távol-keleti tőzsdén bukott a vízügyi szolgáltatójuk, akkor nekik, végfelhasználóként, szemrebbenés nélkül postáztak tízszer akkora vízszámlát.

A nyugdíjasok, kispénzű családok - akiktől a csendes tűrést várja el a világ, mióta ember él a bolygón - fellázadtak a pénzéhes vízügyi befektetők ellen. Polgári engedetlenségi mozgalmat indítottak, tüntetéseket szerveztek, befizetés helyett elégették a horribilis összegű számláikat. Ha egyedül csinál ilyet valaki, szabályszegő. Ha sokan teszik, akkor eredményt érnek el a hatalmaskodókkal szemben. A kisemberek lázadása mellé álltak ügyvédi irodák, jogászok, sőt a katolikus egyház is. Országos mozgalommá váltak és a civil önszerveződések egyik legsikeresebbjeként kiharcoltak egy népszavazást. 2011-ben – példátlan módon – a szavazók 95%-a kinyilvánította, hogy a víz a közjó része, belterjes üzleti körök és hatalmi játszmák eszköze nem lehet.

Ivan Rajkovic antropológus jegyezte fel a Balkán országaiban a vízért folytatott civil küzdelmeket. A balkáni kormányok azt eszelték ki, hogy ha már a külföldi tőke és a banki kölcsönök nem elegek, akkor a természeti erőforrásokat teszik pénzzé. Kis vízerőművek létrehozását rendelték el a vad sodrású hegyi területeken. A „zöld” és „megújuló energiaforrás” hangzatos szlogenjeivel adták el a remek pénzszerző ötletüket a drága népnek.

Azonban hamar kiderült, hogy ezek a vízerőművek egy szűk elit gyors gazdagodását és durva környezetpusztítást eredményeznek. Csatornarendszerbe vezették a folyók és patakok vízkészletét, ezzel a flórát és faunát menten tönkre is tették. Ráadásul az is kiderült, hogy csöppet sem hatékonyak az építmények, a villamosenergia-készletnek mindössze 2%-át termelték meg.

A bolgár halászok, a montenegrói bringások, az albán falvak lakói és a szerb hegymászók, vagyis különféle országok különféle csoportjai, egymás után fellázadtak a kormányzati pénznyerő vízerőművek ellen. Bár a küzdelmük megmaradt lokálisnak, de mégis hálózatot alakítottak ki, és egy közös cél lebegett a szemük előtt: egy természeti erőforrás nem lehet a nyerészkedés és politikai haszonszerzés terepe.

A kulturális antropológusok az ökopopulizmus megnyilvánulásaként jellemzik ezt a helyzetet. Az ökopopulizmus nem a kártékony politikai populizmus jelentésében értendő. Az ökopopulizmus a környezetért és a környezeti igazságosságért felelősséget vállaló, alulról jövő kezdeményezések mozgalommá szerveződését jelenti. Az ökopopulizmus képes az analizálásra és a mélyebb összefüggések feltárására.

A balkáni hegyek vizeinek védelmezői egyrészt felismerték, hogy a sebes sodrású hegyi vizek mentén elöregedő, elszegényedő és fogyatkozó populáció él. Tőlük sokkal könnyebb megszerezni a vizet politikai és pénzügyi nyerészkedés céljából. Másrészt a balkáni vizek védelmezői vallják, hogy a természeti erőforrásokat az utódaiktól kapják kölcsön. Ebben közös pontot találnak a középiskolás klímaaktivistákkal. Miközben közös célként küzdenek a hegyi vizekért, saját sokféleségük miatt ellentmondások is adódnak. A sporthorgászoknak mások az érdekei és igényei, mint a hegyi falvak lakóinak. A globális és lokális, az eltérő csoportérdekek összehangolása, az urbánus és rurális közötti híd megtalálása a sikeres módja a természeti erőforrások és egyben az egyenlő emberi jogok védelmének.

Bruno Latour, aki szintén kulturális antropológus, amellett, hogy filozófus is, a Sosem voltunk modernek című könyvében a modernitás legfőbb jellemzőjének a társadalom és természet kényszeres elválasztását tekinti, bár ez az élet élésének kerékkötője.

Sokat segíthetnek a maorik és Amerika őslakosai a modernség kényszerességeibe belehibbant emberiségnek. A maorik 2017-ben elérték (röpke 140 év alatt), hogy a Whanganui folyót, Új-Zéland harmadik leghosszabb folyóját nem lehet büntetlenül szennyezni és herdálni. A folyó jogai úgy védhetők, mint egy emberé. Más kérdés, hogy a maorik és a pakehák (fehér bőrű új-zélandiak) szemléletmódja közötti különbség továbbra is jelen van.

Az őslakos szemlélet máshol is megjelent. Bolíviában nagyjából tíz éve van érvényben Pacha Mama (Földanya) törvénye, amely a természeti erőforrások haszonszerzés céljából való emberi kifosztását tiltja, és kimondja, hogy a természetnek és az ökoszisztémának ugyanolyan jogai vannak, mint az embereknek. Ecuador egyenesen az alkotmányába foglalta bele Pacha Mama tiszteletét, és ezzel azt is, hogy az ember része és nem birtokosa a természetnek.

Észak-Amerika őslakosai szerint a víz az élet. Ez volt az egyik jelszava a Dakota-olajvezeték elleni küzdelmüknek is. Olyan jelentős civil mozgalommá vált, hogy a világsajtó is hírt adott róla, nem csak az antropológusok. Az USA északnyugati részén levő nagy sík területeken élő indián törzsek ismerik a szárazságot, és talán épp ezért, szentként tisztelik a vizet, megtanulták megőrizni. A víz az élet.

Kisemberek mit is tehetnek a hatalmasok ellen? Ők lesznek a gombostű. Sok-sok gombostű pedig már igazi hatalom. Ehhez persze szükséges az a bizonyos civil öntudat, aminek ereje és fontossága kis hazánkban még nem túl sokra becsült. A fenti példák arról szólnak, hogy az említett lokális közösségek a természeti erőforrásokat a közjó részeként értelmezik, a hozzájuk jutás pedig egyenlő emberi jog, és nem a pénzügyi és kormányzati tényezők kegyosztásától függ.

Muehlebach fogalma a ’vital politic’, ami a jogfosztottsággal, egyenlőtlenségekkel és hatalmi manipulációval szemben valamiféle új típusú polgári engedetlenség és cselekvő ellenállás módozatait jelenti. Vagyis a ’vital politic’ jelentése az élethez szükséges alapvető dolgokhoz való egyenlő hozzájutás elérése életteli közösségi cselekvés révén. Azok számára, akik szerint a pénz és a politika túlhatalma helyett „azért a víz az úr”.