Fontosságok és haszontalanságok

Írta: Inkabringa

Sosem voltam még karanténban. Így, együtt az egész világgal meg végképp nem.

Néha úgy képzelem, hogy egy sci-fiben élünk, ahol hologramokká válunk mi mind, emberek. Körülnézek és alig látok embert. Hiányoznak. Eddig is tudtam, ami most végső bizonyosságom: én nem vagyok egy mizantróp.

A karantén nálam rendhagyóan alakult. Rengeteg munkám volt eddig, nagyjából duplája annak, amit máskor ennyi idő alatt kapok. Mintha nem lenne holnap. Persze ebben az országban a humán- és társadalomtudományok számára egyszer talán tényleg nem lesz. A hatalom nem szereti őket.

Van egy másik rendhagyó karanténélményem. De ezt nehéz elmondani. Majd a végén megpróbálom.

Kép: Tommy Ingberg

Fontosságok és haszontalanságok. Most van időm végigvenni őket az életemben.

Az Inkabringa nevet akkor találtam ki, amikor elkezdtem felnőtt életemet. Mondjuk úgy, hogy ez az indián nevem. Az amerikai őslakosok gyerekkorom óta érdekeltek. Ők az elnyomott, de mégis élni akaró emberek szinonimái számomra. Tele van velük a világ, és mégsem kapnak elég figyelmet. A név másik fele nem kérdés: a bringa az életem része, örömforrás. A szabadság mámora.

Kulturális antropológus vagyok. Ebben az országban, ahol az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, az micsoda. A hatalom nem szereti ezt a tudományt sem. Itt egy antropológus is megérezheti, milyen indiánnak lenni. 

Kép: Tommy Ingberg

A kulturális antropológia olyan volt számomra, mint egy hazaérés. Egy rádöbbenés, hogy én mindig ezt kerestem. Mint a szerelem: hogy is élhettem eddig nélküle? Ez az én közegem. Az életterem. Hazataláltam. Így váltam teljessé.

Haszontalanság lenne az, ami az egymással szót nem értő csoportok között hidat teremt? Ez nem egy foglalkozás, ez egy életszemlélet. Egyébként olyan sokrétű tudást ad, hogy munka is szerezhető vele. Szabad, elfogadó és befogadó, amire minden társadalomnak szüksége van. A magyarnak is. Annak főként, mert nem tapasztalhatta meg sohasem ezt a szellemi tágasságot.

Van még valami, amit nem tapasztalhatott meg a magyar társadalom: az aktivitás. Rátaláltam a civilekre, és megint csak haszontalanságba keveredtem. Mert itt annak van súlya, akinek hatalma van. Ez egy rajongó és gyűlölködő ország. Én már csak a hétköznapi, tetterős, értelmes és együttműködő civilekre figyelek itt. Ők lehetnének a társadalom nagy innovátorai. A civil szféra a Gadamer által megfogalmazott hatalommentes kommunikáció terepe. Mondanom sem kell, a hatalom őket sem szíveli. Sőt, mi több. A létüket fenyegeti. 

Kép: Tommy Ingberg

Még egy szép haszontalanság az életemben: a blog. Nagyon szeretjük. Mi értelme van? Semmi. Nem ez a pénzkereseti forrásunk. Minden ilyen jellegű tevékenységet kerülünk ezzel kapcsolatban: nem kellenek hirdetők, meg előfizetők, meg semmi, ami minket, vagy az olvasóinkat korlátozni és befolyásolni akarná. Ez a blog a szellemi szabadságunk terepe. Írjuk, ami eszünkbe jut. Szertelenül, nem tematizálva, szabadon. Ebben az országban ez olyan, mint a sivatag közepén egy pohár tiszta víz.

Végezetül arról írok, amit én tartottam haszontalannak: a Facebook. Magánszemélyként nem is vagyok ott jelen. A blognak van Facebook-oldala, én ehhez sem ragaszkodtam, végül maradt, egy ideje már nem osztom meg ott a bejegyzéseimet. Ezt sem. Nem is fizetünk a Facebooknak. Nem hirdetünk. Aki jön, az jön, aki megy, az megy. Nem görcsölünk ilyesmin. Legyen egy ilyen oldal is.  

A Facebookot kártékonynak tartom a manipulációk, az adatokkal való kufárkodás miatt. Ugyanakkor azt is tudom, és elismerem, hogy sokan a Facebook által tudnak másokon segíteni. Janus-arcú hatalom. Azt is tudom, hogy a civilek mennyire megszűrik, mit mondanak el a Facebookon, hogy az előítéletek és gyűlölködések ne öntsék el őket. Magam is kísérletezem ezzel a blog Facebook-oldalán. Időnként elrikkantom a ’rasszizmus’ vagy ’diktatúra’ szavakat, és garantáltan elszalad néhány ember. A véleménynyilvánítás, az őszinte, nem sajátja a magyar társadalomnak, ahogy az eltérő vélemények iránti nyitottság sem. Vélemény a hatalomról? Ó, a válasz mindig ugyanaz: én nem foglalkozom politikával. Így aztán hagyjuk, hogy a politika foglalkozzon velünk. Ahogy Petri György írta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem. De akkor meg minek a fej, a száj?”

Kép: Tommy Ingberg

A Facebookot a huncutkodás és rakoncátlankodás terepének tartottam, némi információátadással fűszerezve. Felszínesség, semmi több.

A karantén alatt a Facebook egészen mást adott nekem. Valami mélyet és erőset. Megrendítően szépet. Olyat, ami boldogító és katartikus. Miközben természetes, és angyali biztonságot adó. Játékosság és komolyság: pajkos és gyönyörű. Olyan ez, amit fentebb az antropológiáról írtam. Néha megriadok azért: most mit mondtam? Mi a baj? Félreértések erdején át vezet az út a megértésig.

Aztán eljött az a pillanat, hogy ha hús-vér ember lehetnék, én már a karjaiba hulltam volna ennek a közegnek. Ehelyett meg kellett állni lábujjhegyen, mert a hologramok csak ilyet tudnak.

Most is dacos vadóca vagyok a Facebooknak, de elém hozott valamit, ami megrendítő, és mégis végtelenül természetes rácsodálkozás és találkozás. Nem tudom, mi a következő tánclépés: széttart vagy összetart. Csak állok lábujjhegyen. Egyáltalán nem félek. Bizalommal vagyok. Nem tudom, mi jön, de mindegy is, már elsodort. 

Még hogy unalmas karantén… Ez a mindenség.

Kép: Tommy Ingberg