Írta: Bikassygergel
1963 február 15-én mutatták be Rómában a Nyolc és felet. Fellini filmje aztán végigrohant Itálián és Európán, majd a világon. Nem érdektelen, hogy az akkoriban nyugati filmeket két éves késésekkel prezentáló magyar forgalmazás most nem is késlekedett igazán sokat: - a filmet előbb láthatta a magyar néző, mint például a japán - 1964 májusában.
Somlyó György írt róla hosszabb, "széptani" kérdésekkel vívódó esszét a Filmvilágban, bár az új Fellini-opusz most nem keltett olyan párt-irányította nagy vitákat, mint annak idején a Dolce vita, vagy Visconti Rocco-ja. Ekkorra már Federico Fellini (a szovjet fogadtatással megegyezően) a "tűrt" művészek között is nálunk az egyik legkedvezőbben tűrt olasz filmrendező. (Moszkvában gyakran kedvelt fesztiválvendég volt.)
A 8 és fél forgatókönyvét a korszak rendkívül színvonalas magyar világirodalmi folyóirata, a Nagyvilág is leközölte, ma is nagyszerű olvasmány. A film természetesen Mastrioanni különleges jutalomjátéka, de három nagyobb női szerep (Anouk Aimée, Claudia Cardinale és Sandra Milo) is vonzotta a közönséget. Sokunkat persze a film álomjelenetei: az álmok néhány mára klasszikus némafilm után Bunuel, Ingmar Begman és Fellini filmjeiben váltak meghatározóvá.
Sok mindenre kitérhetnék még e rögtönzött évfordulós jegyzetben, de leginkább a híres zárójelenetre, amelyben a cirkuszporondon Nino Rota zenéjére felvonul a film minden valóságos- és álomfigurája (Moravia érdekes megfigyelése szerint még Pirandello is jelen van!). És még valami: ez Fellini utolsó fekete-fehér filmje, valahogy ezért külön kalapemelést érdemel.
x
Záró megjegyzés: a blogban írtam már a Nyolc és fél legemlékezetesebb és csodásan riasztó figurájáról, Saraghináról, a Saját Róma című könyvem nyomán (ITT olvasható). Ajánlom az olvasó figyelmébe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése