Keresés ebben a blogban

2020. január 20., hétfő

Fellini árvái

Írta: BikassyGergely


Egyik olasz méltatója nevezte "a fantázia betegének". Azért találó, mert azt is kihallom belőle, hogy nem lehet büntetlenül fantázia-betegnek lenni...


Aki most, születésének január végi századik évfordulóján kezd keresgélni az olasz sajtóban, az már elkésett. December közepétől a legnagyobb olasz napilapok versengve közölnek jó és gazdag összeállításokat a Dolce vita rendezőjéről. A Repubblica például hosszú interjút hozott Claudia Cardinaléval, megjegyezve, hogy ő az utolsó még élő nagy színésze. 

Federico Fellini és Claudia Cardinale
Ünneprontás, vagy nem, nézzünk csak szembe ezzel a ténnyel. Maga Fellini nem élt meg igazán idős kort, főszereplői, Sordi, Mastroianni, Sandra Milo, más nagyok is, jó néhány életrajzírója is túlélték: bárcsak lobogna bennük a belső kényszer, hogy gyakran írjanak és emlékezzenek róla. Nem tudom, így volt-e, így lesz-e, de most nyilván új könyvek sokasága jelenik majd meg.A Mesternek eddig is nagy szakirodalma volt (tudós tanulmányok és színes emlékezések egyaránt),  magam is buzgón gyűjtöttem a róla szóló olasz meg francia könyveket. Legnagyobb szerzeményem egy különösen szép barcelonai kiadású spanyol-olasz nyelvű album. Néhányat hivalgóan a polc közepére, másokat rejtett polcokra helyeztem - most azonban egyikbe sem nézek bele - s főképpen nem a róla szóló saját írásaimba (lásd a Filmkultúra és a Filmvilág repertóriumait.) Nagyrészt elkészült, de nem publikált "Fejezetek az olasz film történetéből" című kéziratomat sem keresem elő.

Fellini: 8 és fél (1963) 
A filmjeit kell újra- és újra nézni, bár ebben sincs nagy tartozásom. Mint a legtöbb magyar néző, én is az Országútont láttam először, de azóta az Amarcordot, meg korai remekművét, a Bikaborjakat néztem meg legtöbbször és legszívesebben. Az Édes életről és a Nyolc és félről a Kádár-korszak legnagyobb filmvitái zajlottak, buzgón magyarázták a magyarázandót - csoda, hogy a fiatalokat ez alig zavarta (vagy mégis?) A "kultúrpolitika" rágta, csócsálta, de kiköpni nem merte őket, főleg, mert a moszkvai fesztivál több Fellini filmet is bemutatott, sőt díjazott - itthon is a nagyközönség elé bocsátotta hát őket. Nincs nagy filmrendező, akinek a La Strada után minden filmjét bemutatták volna Magyarországon - Fellini ilyen. 

Fellini: Bikaborjak (1953)
A kilencvenes évek óta néha úgy éreztem, nem olyan erős már a "jelenléte", aztán, hullámzóan: hogy mégis. Talán két nagy riválisa, Visconti és Bergman hatásával volna érdemes összevetni. Visconti bizonyára már csak a filmtörténet lezárt vitrinében fényeskedik, Bergman afféle "kiválasztottak"  szigorú bálványa maradt. Fellini életműve talán nyitottabb az övékénél. Utó-töprengésre vár.

Fellini: Amarcord (1973)
Eddig két róla forgatott dokumentumfilmről tudok: az egyik egy bizonyos "sem-azelőtt-sem-azután" nem ismert Del Bosco nevű dokumentarista műve (Fellini mesél /2000), a másikat egy jelentékeny filmkritikus, Morando Morandini rendezte (Fellini árvái /1997) - mindkettőt vetítette a régebbi Duna TV. A "Fellini árvái" kifejezést önmagukra használták a Mester főbb statisztái. Halála után egy ideig minden évben összegyűltek a Cinecitta híres "5. műtermében", és elbeszélgettek régi emlékeikről. Ott volt köztük az Amarcord Trafikosnője, és a Nyolc és fél rémületes Saraghinája, meg sokan mások is. A Mester első filmjétől kezdve a hivatásos színészek értője volt (ő adott először főszerepet Alberto Sordinak), de első filmjétől kezdve kisebb-nagyobb szerepeket bízott amatőrökre. Hibátlan szemmel válogatott: a Bikaborjak néhány figurája, majd főképp a Trafikosnő és Saraghina örök figurák maradnak. 
Saraghina a 8 és fél című filmből
Mint Saját Róma című könyvemben megírtam (s egy régebbi blogbejegyzésben is olvasható), jó évtizede a Termini pályaudvar mellett láttam viszont Saraghinát. Külsőleg hasonlított is az "eredetire", meg nem is. Agresszív bohóc-és csavargónő volt, kicsit szelídebb kiadásban. Énekelt, táncolt, koldult, nem ritkán bámész fehér inges turisták vállára-hátára csapott nagyokat. Zuhogó esőben elbújt valahova, saját búvóhelyre, mert a pályaudvar nagy csarnokában olyankor sem láttam, csak az utcán. Zápor után ismét előjött, és rekedt hangon énekelt tovább. Számomra ő is Fellini színésze, ő is filmjeinek árvája volt. S most emlékétől felbátorodva talán a többi néző nevében is mondhatom: én is, mi is, mindannyian Fellini árvái vagyunk... 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése