Róma télen, Róma nyáron

Írta: Bikassygergel


Januárban második csapását mérte Rómára a tél. Nagy hó esett, másnapra sem olvadt el. A Tiburtinán sísapkás, kesztyűs lány hógolyót tart a kezében, csodálkozva bámulja.

Adnak-e Rómában forralt bort? Az Irish Pubban nincs, ellenben van grog. Forró rumos grog mellett az Irish Pubban azért valami angol meccset kellene nézni, mert télen perverzió a mennyei azúrokat nézni Rómában (a Farkasokat is az volna). Nagy pelyhekben esik. Londonban ritkább a hó, vagy itt?

Tizenegyedikén, májusban kora este végül megérkezett Rómába a hideghullám. Napok óta rémítgetett vele mindenki mindenkit, s közben senki nem akarta hinni. Mégis megjött a már napok óta ígért nagy hideg, május tizedike betelvén (mert mindig pontban május tizenegyedikén, kora este, napnyugtakor tör be Rómába az utolsó nagy hidegroham).

Délvidéken a hideg tavasz elcsúfítja a városokat. Legjobb ki se menni az utcákra. Csak a német és japán turisták mászkálnak tovább zavartalanul. Mi szűkölve várunk a legrosszabbra, de semmit sem teszünk sokáig. Csak éjfél felé, amikor hatalmasra erősödik a viharos hideg szél, mintha egészen addig nem akarnánk elhinni, mert nem akarjuk, hogy tavasz vége felé ráront városunkra a hideg. Vajon a született rómaiak is húzzák-halasztják-e a májusi készülődést, a nagy kondér forró vizeket, a gőzölést? Megszokták volna? Most lábak dobognak, bútort húzogatnak, húzzák-vonják a nagy kondérokat, minden csap egyszerre zubogni kezd, piros lámpák sípolva jelzik a kazánház ötszáz fokos felfűtését, gyorsan, gyorsabban, forró vizet vételezni, jeges kávé helyett rumos teákat inni, ma éjjel erős széllel beáll a nagy hideg.

Rómában minden embernél ott van valahol a pulóver, pulóver nélkül csak turista mászkál. Igazi római pulóver nélkül nem létezik, nem volt ilyen és nem lesz. Láttam őket huszonnyolc fokos melegben pulóvert felhúzni estefelé.

Hatalmas, villámos, mennydörgéses nyári zápor. Iszonyú esőben, villámlás alatt (melynek a nyolcas villamosból szép hangulata van, de belerohanni nem az igazi) elérem a Caffe Argentinát, ahol Nemes Nagy Ágnes emlékezései szerint 1947-ben mindig együtt ültek Pilinszkyvel, s általában Pilinszky egész nap ott ült Toldalagival vagy egyedül.  

Nagybetűs feliratok a patikák kirakatában: „Megérkezett az influenza elleni vakcina.” Hökkenten bámulom. De mitől félnek? Félnek a tenger mellett? Hát meg lehet-e komolyan betegedni Rómában? Meghalni itt kell, az nyilvánvaló, de betegnek lenni? Nem hiszem. Fellini sem hiszi. Pedig ő itt lett kétszer is súlyos beteg. „Filmemben Róma egy élettől duzzadó nagy temetőre hasonlít.”

Ennio Flaiano, Fellini sok filmjének forgatókönyvírója egyszer arról írt, hogy az olaszokat a szorongás küldi a tengerpartra. Azt hittem, a búsongásra hajlamos portugálokon kívül csak a tengernélküli tájak lakóit űzi szorongásuk a partra. Nem: A Bikaborjak naplopói a ködbevesző téli tengert bámulják merengve, csendben, órákig, holott ott élnek mellette.

Az Országúton, a Dolce vita, a Satyricon, az És a hajó megy... tengeri antológiát lehetne szerkeszteni a Fellini-tengerekből. Nem a hullámos nyílt tenger perspektívájából. A partról nézve inkább: a Bikaborjak céltalan életű kisvárosi kalandorai is ott ácsorognak. Zampano a tengerparton áll és zokog, amikor Gelsomina halála után meghallja a trombitahangot. Az édes élet romlékony erkölcsű himpellérje partra vetett óriás ráját bámul. A Júlia és a szellemekben a hősnő víziója tengerről jövő ijesztő alakot vetít elénk. Fellini a tengerpart lakója: ritkán merészkedik vízre, de a tenger horizontja nélkül nem bírja. Az És a hajó megy tengere bravúrosan mesei stúdiódíszlet. De az Amarcord-beli tenger is olyan, mintha díszlet lenne. Hatalmas mesehajó úszik Fellini gyerekképzeletéből a filmvászonra, és csak akkor lenyűgözően élő, ha a néző is gyerekszemmel nézi, márpedig sok néző erre nem volt és sohasem lesz képes.