Fellini Rómái

Írta: YGergely

Fellini utóélete kiszámíthatatlan lenne, ha nem hagyta volna ránk Rómát.

„Ha igaz, hogy Rómában kevés a neurotikus ember – írja Fellini egy sokat idézett passzusában –, akkor az is igaz, amit a pszichoanalitika állít, miszerint a neurózis hasznos, hozzásegít énünk mélységeinek megismeréséhez, olyan, mintha mesebeli kincset keresnénk a tengerben, rákényszerít, hogy a gyerek felnőtté váljon. Róma nem segít a felnőtté válásban. Méhével, anyáskodásával megvéd a neurózistól, de meggátol a teljes kifejlődésben, megérlelődésben. Itt nincsenek idegbetegek, de felnőttek se nagyon. Róma a neveletlen, kétkedő, unott és kissé ferde lelkű gyerekek városa, mert természetellenes dolog az, ha megakadályoznak benne, hogy felnőtté váljunk.”

Érdekes módon, látszólag nagyon távoli írók és művészek érdekelték. Nekem Simenon-bámulata is furcsa kicsit, de az kiváltképp, hogy Tennessee Williams-szel tervezett filmet: meg is hívta, majd rögtön elfeledkezve a meghívásról nemsokára bujkálnia kellett előle. Eszébe sem jutott elmenni a nagy tervekkel repesve érkező amerikai író szállodájába, letagadta magát. Érteni vélem: csak akkor döbbent rá, hogy világuknak semmi köze egymáshoz. Így járt Pasolinival is. 

Furcsának tetsző bámulatát Bergman művészete iránt tanítani lehetne pszichológusoknak: az ő szemléletétől annyira különbözik, hogy ellentétes-kiegészítő ellenvonzást érzett benne. Javaslatára közös filmet terveztek: nagyszerű abszurd tévedések vígjátékába való jelenet, hogy a fellelkesített Bergmannal sétálnak az éjszakai Rómában. A Bohóc és a Lelkipásztor – elképzelni is képtelenség bármilyen közös filmjüket, de mindkettő megrendezhette volna e bizarr sétát valamelyik saját művében, erősen, kiválóan.

Ennio Flaiano másfél évtizedig volt Fellini forgatókönyvírója, aztán csúnyán összevesztek.

Flaiano régebbi könyvei, az Egy marslakó Rómában (Un marziano a Roma, 1954), az Éjszakai napló (Diario notturno, 1956) ma már tömegkiadásban jelennek meg. 

Flaiano jóval Fellini előtt váratlanul meghalt, ma az irodalomértők az egyik legjobb prózaírónak tartják. Vitatkoznak is műveiről. Őt majd sokszor fel lehet még fedezni. Felliniről nehezen képzelem el, hogy „újra felfedezik”, meg hogy az új nemzedékek mást lássanak benne, mint az előzőek, hogy titkokat, eddig észre nem vett kisebb-nagyobb rejtélyeket lelnek filmjeiben. A legtöbbjük remekmű, van néhány gyengébb darabja is, de titkaik nincsenek. Azt mondják, enélkül hamar fakul egy műalkotás.

Lehet azért, hogy más jövő vár Fellinire. A Positif című híres francia szaklap jónéhány Fellini-dokumentumot közölt, és érdekes írásokat róla. A legérdekesebbek egyike Angelo Arpa jezsuita atya emlékezése barátságukról – ő védte meg az Édes életet ért vatikáni támadások idején. A Dolce vitát Rómában ünnepelték, de néhány nap múltán egy milánói, szitkoktól hangos vetítés után a Vatikán lapja, az Osservatore Romano azóta elhíresült La schifana vita (Ocsmány élet) című durva cikke szerzőjeként Scalfarót sejtették, a későbbi államelnököt. Egy másik olasz államelnök, Pertini később, az Amarcordot levetíttette a Palotában, és ujjongott, mint egy kamasz. Jóvátett valamit.

Andrea Zanzotti velencei költő azt idézi fel, hogy a Casanovához Fellini velencei tájnyelven kért tőle szöveget (miként Pasolinitől a Cabiria éjszakái forgatásakor római dialektusban több párbeszédet). A filmtörténet leginkább exhibicionista alkotója tehát mégiscsak őriz utókor-titkot – de magam úgy látom: inkább a filmek elkészülte körül, mintsem értelmezésükben.

Ha egyszer mégis átértékelődik életműve, akkor talán a Bohócok lesz a legjobb filmje, A nők városa iskolás feminizmus-ellenességével, csinált rácsodálkozásaival talán a halványabbak közé sorolódik. 

És ami a legfontosabb, akkor talán a minden filmjében meghatározó giccs-érzet értelmezésével (elemzésével) sokkal többet foglalkoznak majd. Akkor érdekes és termékeny vita robbanhat ki, vagy gomolyodhat hosszan az És a hajó megy…, meg A Hold hangja értékéről, gazdagságáról. A kései Fellini-filmek fogadtatása kicsit a kései Mándy kritikai visszhangjával közös: Fellini is, Mándy is erősen megváltozott, de ezt senki nem akarta észrevenni. Ők úgy jók, ahogy eddig...

A kései Fellini unalmasabb filmjeit (Ginger és Fred) ugyanolyan üres és semmitmondó dicséretek fogadták, mint mondjuk a remekmű-gyanús A Hold hangját, vagy a semmiképpen sem remekmű, de roppant gazdag és többrétegű És a hajó megy…-et.

Fellinivel az a baj, hogy filmjeit alig lehet görcsösen utálni, valahogy a gyengébbek is szeretetre méltóak, mintha bocsánatkérésre, mosolyra hívnák a nézőt. Utálat egyetlen opusát, A nők városát fogadta, izzó gyűlölettel a feminista szervezetek támadták – a vatikáni elítélés inkább jót tett a Dolce vitának. Valahogy De Sica is ilyen, neki sincs gyűlölhető filmje. Buñuelnek, Bergmannak, Antonioninak van – talán ez is kell a jövőbeli újrafelfedezésekhez.

Egyik római utamon úgy láttam, nincs a helyén Fellini domborműves emléktáblája a Via Veneto felső végén egy útkanyarban. Később valaki azt mondta, kis mellszobor volt bronzból, és egyik éjjel ellopták. Beolvasztásra? Ez is valami, sőt az ő szobrával ezt lehet csak tenni, mert Fellini szobordöntésre alkalmatlan, izzó vitákra is. Hogy a cirkusz-bohóc hasonlatnál maradjunk, szoktak dühösen vitatkozni egy híres bohócról? Még talán a szűk cirkusz-szakmában sem.

Utolsó háza a Via Marguttából, Róma Váci utcájából nyílik, de rögtön mintha a budai várban sétálnánk, s ott egy kanyarodó kis utca, üresebb, csendesebb, fél lépésre a turista-forgalomtól, kettőre a hatalmas Piazza del Popolótól. Itt csend és napfény, majdnem kakas kukorékol. Kakas sehol, mint ahogy tengeri szörnyeken kívül más állat sincs soha Fellininél, itt is csak a kukorékolás előtti csend.

Lezárt spaletták, hatalmas tetőteraszok, a teraszt nagy zöldek borítják. Kis emléktábla a falon. De maga a nagy lakás, az vajon üresen maradt? Eladták? Laknak benne? Kicsoda? Buñueli rejtéllyel telítődik a Fellini-ház. Valaki szerint japán üzletemberek lakják. Más szerint mégsem ők. Olasz újgazdagok, akiket egyáltalán nem zavar Fellini és Giulietta emléke. 

 

Senki sem lakja, arkangyalok őrzik. Csend van, az ízlés és valódi elegancia jó csendje ez talán, de a kérdőjel csendje is. Ki kellene találnom, a látványból, a hangulatból, a levegőből, a tetőterasz zöldjeiből…

Tullio Kezichnek a Dolce Vita forgatási naplója nyomán írt könyvében néhány korabeli levél is szerepel. Kiderül, Felliniék akkor, 1959-ben még a Via Archimedében laktak, ott a címzés. A Via Archimede egy meredeken emelkedő és majdnem teljes kört rajzoló utca az egyik római Rózsadombon, mert Rómának sok Rózsadombja van.

Via Archimede

Moravia Új római elbeszélések-kötetében külön novella szól erről az utcáról: e szerint a háború utáni években amerikai katonák mászkáltak cselédlányok után vadászva a majdnem teljes kört leíró dombos, zöldövezeti kanyargózó utcában. Vagy nem is annyira az amerikai katonák, mert azok inkább a Fellini-féle karikatúra-boltban rajzoltatták magukat a Via Nazionalén. 

A Via Nazionale afféle eszelősen forgalmas és zajos Rákóczi út, mely csak egyetlen klasszissal szebb-jobb a pestinél (míg Róma épp tizenegy és fél klasszissal szebb-jobb Pestnél). Ezt én számítottam ki, és akkor még nem is szóltam a sok a gesztenyéről és platánról. 

A Via Archimede unalmas, dúsgazdag hely, élőhalott nagy villákkal, bennük rejtőzködő milliomosokkal. Minden más ott, sterilebb és unalmasabb, mint Moravia novellájában, és ezt Fellini időben észrevette, jókor megpattant. 

A Via Margutta viszont csodálatos kis utca, időn kívüli nyugalom Róma legközepén.

Via Margutta

A Termini pályadvar hátsó fertálya mögött a Sacro Cuore szaleziánus rendház bejárata mellett egy lépésnyire, ott áll Saraghina. A zajos Caffé Trombetti előtt áll az utcasarkon. Ez a Caffe Trombetti kétarcú hely. Előtere zsúfolt átjáróház, afféle éjszakai presszó. Belső terme csendes, elegáns.

Fellini Saraghinája a Caffé Trombetta előtti sarkon produkálja magát. Alacsonyabb, mint az eredeti: kövérkés, mosolygó, és kevésbé fenyegető. Van benne valami Gelsominából is, valami született naivság, mely őnála mérgessé, csalánossá vált. Kék trikó, fekete szoknya, fehér tornacipő. Dúló, kimeríthetetlen energia fűti: órákig talpon, és táncol, énekel, és kiabál, és ugrál. Olyan zsúfolt az utca, hogy így sem kelt valami nagy feltűnést. Kamasz fiúk sem bámulják erotikus borzongással. Csak a mellette állók, vagy elhaladók nézik ugrándozását.

Saraghina

Most hirtelen visítva nagyot, csattanósat csap egy bámész polgári-fehéringes német turista hátára; az azért meghökken... Estére már elcsendesült, de fáradtan most is mosolyog. Napközben felhőszakadás volt, vizes minden. Reggel csomaghordó fémvázon lógott a motyója. Este nincs már mellette a csomaghordó targonca-váz – még az sem az övé, a Termini őrei elkobozhatták. Vajon hol húzza meg magát eső után? Milyen vackon alszik? Tud Saraghináról, tud Gelsomináról?

És ők, a halhatatlan Fellini-bolondok tudnak róla?

Gelsomina

Mastorna utazása – haláláig ezt a filmjét szerette legjobban, mindig bizonyos félelemmel vegyülő büszkeséggel beszélt róla. Tehette, hiszen (tíz év szünettel a két nekiugrás között) kétszer is elkezdte volna már a forgatást. Először csak a megállapodás volt meg és egy félig kész forgatókönyv – másodszor az első forgatási nap hajnalán mondta le, vállalva a nem csekély pénz-veszteséget és kártérítést. A szakmai, művészi kártól jobban tartott. A forgatókönyv két változatából ötvözött harmadik megjelent később nyomtatásban. Valóban a Nyolc és fél gazdagságával összemérhető: egy pogány istenekkel benépesített babonás világ útvesztői tárulnak fel benne Rómától a világ végéig.

A pogány, Krisztus előtti világ talán jobban izgatta, mint a katolikus kultúra, melynek része volt. Az Édes élet egyik legjobb epizódja talán épp ezért a Szűz Máriát látó kisgyerekek alávaló reklám-kihasználásnak illúziófoszlató tömegjelenete: sárban és esőben tülekedő balekok, kalmárok, televíziós ügynökök – csoda és megváltás nélkül. Soha pogányságra hajlamosabb embertömeg, mint az itt látható (de hisz az egész film egy óriás feszület profán, helikopteres utaztatásával indul: Krisztus-üzlet a Szent Péter székesegyház fölött).

A Satyricon röhögséges borzalmait nézve mindig úgy érzem, hogy ezt az elképzelt világot értette és érezte át a legmélyebben – hogy az egész világirodalomból Petronius szelleme leghasonlóbb az övéhez: a keresztény kultúra, bár magáénak vallotta, csak papneveldei gyerekkorától kötelező és kicsit unalmas tananyag volt számára.

A Satyriconban láthatóak a legszebb fiúk és a legszebb lányok, a legkövérebb élet-habzsolók, a legriasztóbb hullák, a legvadabb kalandok. Mediterrán Ezeregyéjszaka… Fellini a görög világot bizonyára feltámaszthatná, ha lehetne. Csakhogy azt is megmutatja, hogy nem lehet, mert a mi fantáziánk már gyenge ilyen varázslatokra, nem tudnánk megbirkózni a régi szörnyekkel és istenekkel.

Giccsre hajló, érzelmes rendező volt. Babonás pogányságra hajló. A Nyolc és fél kulcsjelenetében egy minden titkos gondolatunkba belelátó médium megkéri Guidót (Fellini alteregóját), hogy gondoljon valamire, írja le egy papírcetlire, majd ő kitalálja. Guido/Mastroianni azt írja fel, hogy „asa-nisi-masa” – ezt hirtelenjében sem a médium, sem más nem tudja megfejteni. 

A Nyolc és fél végére aztán kiderül, de a szerencsésebb nézők jól teszik, ha a gyerekmondóka eredetijét is megbámulják. A római Angyalvárban, Kelemen pápa egykori menedékhelyén a pogány Hadrianus császár versikéje ott van bevésve az egyik lépcsőforduló falába: Animula vagula blandula... – („Lelkecske, halvány gyertyafényként imbolygó...” – több magyar költő is megpróbálkozott a fordítással.)