Keresés ebben a blogban

2018. január 13., szombat

A Nemzet Gargantuája



Írta: Inkabringa


Furcsa tél ez, mert egyelőre nincs tél, bár állítólag lesz. Ha még én sem fázom, akkor tényleg nincs hideg. Ott tartok, hogy várom a hóesést. Legalább a hajléktalanoknak és a hajlékukat fűteni nem tudóknak kicsit könnyebb most, mint tavaly. Decemberben soha ennyit nem sütött még a nap (azért az szépecske), karácsonykor kibújt a hóvirág, januárban virágzott a repce. Még a természet is zavarban van.

A hagyományok szerint a farsangi vagy karneváli időszakban az emberek a terménybőség meg sok egyéb varázsügyek intézése mellett a télűzés feladatát is magukra vállalták. No, ha ez így megy tovább, emiatt idén nem kell farsangolni a derék magyar honpolgároknak. És ha innentől tél lesz, akkor sem fognak farsangolni, nincs hozzá kedvük és merszük. Hiányzik a példa, amit odaadóan követhetnénk a farsangolásban. Nem tudja az ország népe, mit sugall a farsangról a brandváltó Facebook, sem azt, mit gondolnak róla legfőbb celebeink, a politikusok. Mert ugye, ha nem mondják meg, mit kell csinálni, úgy nehéz spontánnak lenni. Dacos fejemmel nehezen tudom elfogadni, hogy nem az emberek alakítják a közösségi oldalakat, hanem a közösségi oldal irányítja őket, hogy a választópolgároknak élni-halni kell a politikusokért, ahelyett, hogy a politikusoktól várnák el a társadalom szolgálatát. Mintha szellemi retardáltak lennénk. És mi van a szabad akarattal, amit Dante az emberi élet legnagyobb adományának tartott?

A farsangnak pedig épp az a lényege, hogy a nép, az istenadta nép szellemes virgoncsággal tótágasra állítja a hétköznapi világot és fenekestül felforgatja az unalmas és korlátolt társadalmi kereteket. A karnevál ugyanis a démosz ébredése. Amikor az istenadta nép megmutatja a köréje épített világ csúfos színe-fonákját, fityiszt mutat a hatalmon levőknek, és míg vidoran és frivolan leleplezi őket, felszabadítja önmaga szellemét az engedelmes haszonállat létből. Ideírom idén is: nagyon nagy szüksége lenne ennek az országnak a karnevál szellemére. Mert nézzük csak: a himnuszunk bűnhődésről, balsorsról szól és arról, hogy rajtunk már csak az Isten segíthet (mi magunk semmiképp). A hazáról gondolkodó nagyjaink a tépelődő, komor nemzetféltés vagy nemzetostorozás mintáit adták tovább. Akadtak ritka kivételek, de mégis úgy van, bár kínszenvedés leírnom ezt a mondatot, hogy a karnevál szelleme nem „hungarikum”.

Mégis élt a magyar honban egy férfiú, akiben fennen lobogott a karnevál szelleme. Ő Szentkuthy Miklós, akinek idén júniusban lesz születésének 110. évfordulója, de én már most ünneplem, az idei farsangi időszaknak vele kell kezdődnie. Amit ő képviselt a magyar irodalomban és a magyar valóságban, egyedi nagy kincsünk. Merészelte úgy látni az életet, mint egy reneszánsz ember, merészelt úgy írni, mint egy barokk ember, és merészelt úgy gondolkodni, mint egy koron és időn túli univerzális szellem. Csodálatosan vonzó ez. Hogy a honi hivatalos közbeszédnek is megfeleljek, azt mondom, Szentkuthy Miklós a Nemzet Gargantuája. Mikor lesz még egy ilyen? Ahogy most állunk, talán sohasem.
Szentkuthy Miklós (1908-1988)
Szentkuthy Miklóst olvasni a szavak tengerében, a barokkosan burjánzó, frivol szellemességgel megírt gondolatokban való önfeledt lubickolás. Szentkuthy bámulatosan tudott a legkülönfélébb korokban és helyeken élő pápák, tudósok, művészek, uralkodók, hivatalnokok és szélhámosok bőrébe bújni. A karneváli abszurditások panteonja az ő életműve: Tacitust Monteverdi révén ismerjük meg, a spanyol jezsuitákat a kínai császár udvari embere révén, II. Szilveszter pápa a Vogue-ot lapozgatja, Casanováról Andrew Marvell, a 17. században élt angol metafizikus költő mesél. Farsangi álarcai az univerzális életigazságok őszinte feltárói. A sablonos hétköznapi élet ezerszeresen jobban eltorzítja az élet valódiságát, mint Szentkuthy frivol álarcai. 

A Frivolitások és hitvallások című önéletrajzi interjúkötetben így vallott magáról:
Egy alkalommal, felnőttkoromban Casanovaként jelentem meg egy jelmezbálon: fekete talárban, fehér-ezüst parókában. „Na végre – mondta egy barátom -, Miklós rendes ruhájában jelenik meg, már unjuk mindennapos maskaráit!” Ez kicsit igaz: amiben ebben a pillanatban is vagyok, legegyszerűbb utcai öltözékem az én maskarám. Igazi énem az, mikor fölveszek mindenféle szent bolond hacukákat, karneváli dalmatikákat…
Gustave Doré: Gargantua
Ha már a Nemzet Gargantuája címmel a hivatalos közbeszéd útjára léptem, javaslatot tennék az idei nem létező Szent Korona év szellemi csapásirányára. II. Szilveszter pápa adományozta I. Istvánnak a magyar koronát, és Szentkuthy e pápáról írt csodálatosan bizarr könyvének (II. Szilveszter második élete) alábbi mondata egy igazi gargantuai karneváli bölcsesség. Próbálgathatja mindenki e mondaton, pislákol-e még benne a karnevál szelleme.
magyarországi István megkapta Szilveszter pápától az amazonok félmelltartójára emlékeztető sapkakoronát meg a kettős keresztet, és István hálából parádés, piperés kis apródcsapatot küldött ajándékba a római szentszéknek

A Szent Orpheusz Breviáriumát áthatja a karnevál szelleme. Joggal hasonlították a reneszánsz francia mester, François Rabelais Gargantua és Pantagruel című ötkötetes karneváli bravúrjához.
A tánc: félig nász, félig szende Vesta-torna. (…) Itt nincs „keresztény erkölcs” és „pogány szabadság” – itt valami rejtélyes, irizáló harmadik van: a tánc. Itt nincs állati vegetáció és kifinomult társadalom – itt egy boldogító harmadik van: a bál, a karnevál.

Ugyanebben a könyvben Szentkuthy így foglalja össze a karnevál tótágas-filozófiáját:
Velencében karnevál és a római Saturnáliákra emlékeztető „bolondünnep”, mely távolról sem l’art pour l’art bohóckodás, hanem a démosz szabad, szatirikus, kritikus kitörése, Egyház és császárság és dózsék és kiskirályok ellen – ugyanakkor „modern” (értsd: ezer? tízezer éves?) filozófia, melynek lényege az élet (istenköpködő, mindentköpködő) értelmetlenségének kifejezése – vagy egy „aranykor” utáni nosztalgia, ahol nincsen úr és nincsen szolga, mindenki egyenlő. A szolgákból itt urak lesznek, az urakból lebukott hülyék – bohócformában ugyan – a legnagyobb nivellálás.

Szentkuthy 110 év után is egyedüli várományosa a Nemzet Gargantuája kitüntető címnek. Ha tudnánk és mernénk olvasni őt e hazában, tőle biztosan megtanulhatnánk, mit is jelent a karneváli öntudat.
Ismeritek, patres et fratres, az utcai szólásmódot: „álljon meg a menet!” (…) Nohát, édes gyermekeim, én most éppen az ellenkezőjét rikoltom: ne! ne! ne álljon meg a menet!



Szentkuthy Miklós digitalizált művei elolvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián. (A blog bal oldali sávjában is elérhető.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése