Nyáridő

Írta: Inkabringa

Nyár van. Szeretem. Pontosabban fogalmazva: nagyon szeretem.

Kétségtelen, hogy szerencsém van, jól bírom a meleget. Az eddigi kánikulai hőfokok nem viseltek meg, de ha így haladunk, eljön majd az a hőfok is, amit már én sem bírok.

Akármennyire is szeretem a nyári meleget, aggaszt, hogy sokakat a kibírhatatatlanságig, netán életveszélyesen megvisel a hőség, hogy lángra kapnak az erdők, felperzselődik a flóra és fauna.

Imádom a napsütést. A szikrázó eget, a burjánzó vegetáció közelségét. Lebarnulok. Azt is szeretem. Jó a napon lenni. 

Sokak szerint a Nap az ellenségünkké vált, veszélyt jelent számunkra. De gondoljunk csak bele, ha nem lenne, akkor mi lenne? Hathengeres autó és okostelefon nélkül lehet teljes emberi életet élni. A Nap nélkül nem. A veszélyforrás nem a Nap, hanem mi magunk vagyunk: az emberi hübrisz korlátolt kényelembe rekkent akarnoksága.

Elfogadtam, hogy roppant magas faktorszámú naptejet használjak, figyelemmel legyek az UV-jelentésekre, korlátozzam a napon töltött órák számát (nem a Nap, hanem az ember hibájából). Elvégre ez az egy életem van.

Másrészről meg az élővizekbe került naptejek pusztítják a vegetációt. Pedig ez az egy Földünk van.

Csupa-csupa dilemma és kontrapunkt az ember élete.

Nyáron olybá tűnik, a világ az énekesmadaraké. Meg is érdemelnék, hogy az övék legyen.

Édesanyám kertje telis tele van madarakkal. Napkeltétől napnyugtáig egymásnak felelgetve ontják a trillákat. Persze mindez azért van, mert anyám varázslatos kertje a fák, bokrok, virágok buja egysége. Egy arborétum, számtalan, egymás kedvére pompázó növényfajtával.

Nem is csoda, hogy olyan jól érzik itt magukat a madarak. A hatalmas diófához vezető kerti téglaúton (copyright ókori Róma) úgy sétafikálnak a rigók, mint valami sétálóutcában.

A budapesti belváros egyik romkocsmájának kertjében csak egy-két, mutatóban meghagyott szerény fa áll. De a nyári alkonyatban még itt is, égnek emelt fejjel, csodálatos trillákba kezdtek a madarak. Elbűvölten hallgatták a legelszántabban söröző aszfaltbetyárok is. Az emberi locsogás nem veszi el a kedvét a madárnak a csicsergéstől. Zavarba ejtő a megtiszteltetés, hogy a madár az embert - robajos gépei nélkül - a természet részének tekinti.

Ehhez képest a Városligetben manapság alig hallani madárcsicsergést. Túl sok a gép, a berregés, zúgás, csattogás, fontoskodó és agresszív zajkeltés. Az énekesmadarak elhalkulnak. Mert a Városligetet most átépítik. Nem. Beépítik. Hatalmas épületekkel, kővel, betonnal, kerítésekkel, kijelölt útvonalakkal. Vonalzóval meghúzott steril, hasznot hozó „zöldövezet” lesz abból, ami gondos tervezéssel a növények, madarak és emberek ligetes szimbiózisa lehetne. 

Pedig már így is alig van talpalatnyi zöld Budapesten, megfulladunk a praktikusan haszonelvű célszerűségben.

A természet igába hajtása így zajlik. Az emberi természet igába hajtása is hasonlóképpen.

Aztán majd megépülnek a Ligetben a grandiózus turisztikai csaliépületek, és a kevéske zöld területet is ellepik a szervezett hadakba tömörült turisták. Nem hallunk a szuperkomfortossá tett Ligetben többé madárfüttyöt. Már csak a varjak lesznek elég krakélerek a pöffeszkedő emberi butaságra fittyet hányni. Az utolsó forradalmárok.

Városliget - Budapest

Ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy a Római parton szabadstrand nyílik a budapestiek számára hosszú évtizedek tiltása után. Háromszáz méter szabadság: ebben az országban már ez is reveláció. A fővárosi Duna-part túlnyomó részét évtizedekkel ezelőtt koncként odadobták a megállíthatatlanul robogó, többsávos autóforgalomnak. De a Rómain még fa és fű van, odaülhetünk a Duna mellé, a vízpartra.

Milyen rettenetesen kevés kell az emberi boldogsághoz.

Római part - Budapest

A nyár a bringa évszaka. Zápor, hőség, semmi nem állítja meg a kerekek gurulását. Megbámulok a kirakatban egy tűzpiros országúti bringát. Szép látvány. Megcsodálom az utcákon a városi bringakölteményeket  underground és szecessziós változatban is. De ezek nem az én járgányaim. Én az olyan bringát szeretem, amelyikkel letérhetek a betonútról, be az erdőbe, át a legelőn, hegynek fel és völgynek le, bele a tomboló nyári vegetációba. Ez mámor.

A bringa madárbarát jármű, ahogy minden bizonnyal a lovas szekér is az volt, csak ez utóbbiról már nincsenek empirikus tapasztalataink, csupán forráskutatásra támaszkodhatunk. Megidézem ezen a ponton az Égigérő fű című gyerekfilm egyik emblematikus mondatát: „Autóval, mikor ló is van?” Azért is emlékezzünk meg róla, mert éppen negyven éve készült. Számos gyerekgeneráció nőtt már fel rajta, köztük én is. Bizton állítom, a mai gyerekeknek is látnia kell. Nem lehetne belőle valami appot csinálni? Trend a lelke mindennek. Elvégre, ha lehet nőket vetkőztető app, miért ne lehetne bérházak udvarát befüvesítő app is? Hátha létezik már ilyen is. „Az a szép zöld gyep…”

Palásthy György: Égigérő fű

Nem mondom én, hogy ezután mindig mindenki bringával, pláne, hogy lóval, vagy bármilyen más járművel közlekedjen. De az se legyen kötelező társadalmi elvárás, hogy mindig mindenkor mindenhova autóval járjon. A kizárólagosságok korlátolttá tesznek. Legyen ez is meg az is, egyenrangúan, okosan és kreatívan használva a lehetőségeket. És egyáltalán: ne kelljen mindenkinek mindig ugyanazt csinálni és gondolni, mert ijesztő ez a sablonos és diktatórikus variációmentesség. Vajha miért nőtt a fejünkbe az agyunk, ha ennyire csak az előre kijelölt sémákban szabad gondolkodni? Főként, hogy a gondolkodás nem a sémakövetéssel, hanem annak kreatív variációival kezdődik.

És a nyáréji csillagos égbolt... Azt meg sem érdemeljük mi, oktondi emberek.

A nyár a flóra és fauna lelkes, életszerelmes tombolása. Naná, hogy szeretem. A világ részének lenni boldogító érzés. A világ urának lenni semmi kedvem nincs. Nekem többet ér, ha egy énekesmadár természetszámba vesz minket.

Lábjegyzet:

Aki kíváncsi rá, milyen nagy lábon él, ITT néhány perc alatt kiszámolhatja az ökológiai lábnyomát. Aztán kereshetünk egy másik (harmadik, negyedik stb.) Földet magunknak. Erre még nincs GPS kifejlesztve.