Spanyol mozi-erotika

Írta: YGergely


A spanyol filmerotikában a szerelem színes verem, az ezredfordulós Európa többi mozijában a vágy titoktalan és jéghideg.

A vörös, akárhogy is választanánk más színt, a vér és a szexualitás alapszíne. Az erotika ábrázolásakor más szín nem játszhat főszerepet.

A vágy parázslik, hiszen a testi szerelem nagy rendezői mindig is tartózkodtak a testi szerelem fedetlen ábrázolásától. Csak ha titok van, ott él izgalmasan a szexus, ezt mindig minden érzékeny és értelmes ember, tehetséges alkotó jól tudja.

A szerelem-vallású francia szürrealista kánon egyáltalán nem tűrte a nyílt és direkt szexualitás ábrázolását, Buñuel is csak titkokat, elfojtásokat, öncsalásokat, gátlásokat, béklyókat filmezett.

Fellini a Nők városában, A Hold hangjában mese-tintakéket és mese-bordókat festett. Almodóvarnál minden piros, merészen és nem sokat finomkodva fröcsköli vásznára.

Fellini: A Hold hangja

Boldogság – ilyen egyszerű lenne, csak déltengerek kellenek a szexuális örömhöz? De a feltáró, vetkőztető napfény a szexualitás „sötét verem” lényegét vihogva meghamisíthatja.

Ezért becsülendő, hogy Julio Medem Az Északi sarkkör szerelmeseivel jeges, havas helyszínű spanyol szerelmi történetet akar és tud elbeszélni. Az erőszakolni dúló vágynak mégiscsak titokzatos (félhomályos) tárgya van – mert a forró latin napfényben az erotikának csak hamar kisülő töltése van, azt meg minek ábrázolni filmben, ha örömmel és gyorsan beteljesül? Almodóvar érdekes választ ad majd, de kezdjük ridegebb művekkel. 

Északi latinok: a francia filmnek (és kultúrának) bénítóan nagy hagyományai vannak az erotika művészetté alakításában. A legerősebben bénító hagyomány a múlt század lélektani szemlélete: már a nouvelle vague is ezzel hadakozott – Télsikerrel.

Patrice Chéreau filmje, az Intimitás nagyrészt közelikből áll. Túlnyomóan félhomályos belső terek: végig erős a bezártság érzés. Csinált, művi jellege van a belső fényeknek.

Az Intimitásban egy egymást nem is ismerő férfi és nő a hét egy napján szeretkezés céljából találkozik. Szándékos a pejoratív fogalmazás. A szexuális aktus e filmben meglehetősen viszolyogtató. Szürke félhomályban a testek piszkos-hússzíne: a szeretkezés birkózás, harc – az örömből nem sokat érzünk. A lélektani megokoltság, a motivációk szálai, a gesztusok és helyzetek gondos megmunkálása fárasztóvá, kényszeressé válik.Chéreau túl kiszámított patikamérlegén marad valami piszokszínű, skorbutos boldogtalansága a képeknek és az egész filmnek. 

Van, aki élesebben, még csikorgóbban teremti meg ugyanezt a világot. A zongoratanárnő fehércsempés világa kórházian jeges és szűkös univerzum. Hidegségben, agyonfegyelmezett őrületben vacogó zongoraművésznője hökkentő szexuális praktikákat végeztetne egy ifjúval, majd írásba adja szado-mazochista követelményeit. Hideg, mint a film fehér fényei és üres folyosói. A néző e kórházi fényekben és elfojtott devianciákban nem fog erotikára lelni, csak jégre és hóra.

Bergman és Antonioni világa rettenetesen aszexuális világ, kalandtalan kalandokkal, állandósult monoton éjszakával, nagyvárosi bolyongásokkal, csendekkel, neonfénnyel és boldogtalansággal.

A boldogtalanság fakósavó színei után szinte örömszínek tolakodnak elénk Almodóvarnál. Örömzuhatag csap le a figuráira, s ez azért felettébb érdekes, mert majd mindegyik szörnyen hátrányos helyzetű alak, vesztesnek születtek. Az ő vesztesei, gyilkosai és áldozatai azonban mind képesek az örömadásra és- szerzésre – s ez nem kis dolog. Balesetek, véletlen találkozások és grand guignolos véletlenek zápora. Minden figura az élet nagy, nyílt színpadán játszik, extrovertáltan, bár titkokat így is őrzően.

Almodóvar bukottjai büszkék vereségükre, eldobottságukra. Már-már csiricsáré, de rokonszenvesen marad tarka-barka.

Almodóvar zűrzavaros és kavart érzelmű hőseihez érdemes bekopogni, ha az északi filmek hideg szeretkezés-jeleneteitől elmegy az életkedvünk. Almodóvarnál mindig jó a szeretkezés, sőt minden hőse vidáman át is adja tapasztalatait. Áldozat és hóhér halálosan megsebesülve egymásra nevet.

Almodóvar teremtményeiről lepereg a halál – nagyon zokognak, de könnyen és hamar nevetnek is. Vegetatív viháncolás... Nem az érzékek: az érzelmek tévednek kalandos és járatlan ösvényekre – és ez gyakran izgalmasabb.

Az érdekesebb spanyol filmek majd’ mindig erőszakos halállal végződnek, és így is a boldogság hangulatát, bordó-arany színeit sugározzák. A spanyol halálkultusz kultúrtörténeti élmény azoknak, akik átélik – a turisták is meglepődnek, hogy a temetéseken önfeledten megtapsolják a halottat. Titkom, virágom... irigylésre méltó kultúra (vagy ellenkultúra), ahol a titok színpompásan tud virágozni.

A spanyolon kívül az egész európai filmből hiányzik a hús-vér erotika, mintha csak száműzni akarnák a pornó műfajba.

Leginkább mintha épp a francia filmművészet vált volna semlegesen intelligenssé, akár az új hullám előtt. Az új francia film erotikus rendezőjének Beineix látszott a Betty Blue-val. François Ozon polgárpukkasztó fiókocska-Pasolini filmjei szolidan unalmasak, bár színvonalas stílbe „tért meg’.

Az új olasz film sajnos szintén elképesztően halovány. Közhelyes, Emmanuelle-giccses szeretkezésekkel (mind ósdian giccses, aranyfüzér, füstköd „dídzséklipvilág” silány kabaré-humorral ízesítve).

Talán legtöbbet még mindig Buñuel mondja a szexualitásról mozivásznon, vagy Bertrand Blier. Annál is inkább, mert épp Buñuel és Bertrand Blier között látom Almodóvar harsány színeit.

Buñuel: A vágy titokzatos tárgya

De amíg a francia Blier filmje kihívóan „értelmiségi abszurd”, a spanyol Buñuel egyáltalán nem értelmiségi: ő az utcáról jött és lehajol minden szemétért.

A mindent felfaló és szétroncsoló, mégis nagyszerű szexualitásról Bertrand Blier vad és abszurd mozgóképei adtak valami igazit, eredetit, nem-másoltat – de tegnap történt, a nyolcvanas-kilencvenes években, s utódja nem lett sem a francia, sem az európai filmben.

Az új spanyol film viszont nagyon hasonlít Almodóvarra: roppant egyenetlen, egy-egy tehetséges filmen belül vegyül a blöff és az eredetiség – e filmművészet talán minden új dinamizmusát a szexualitás erejének köszönheti.

A kivételek reményt adnak, reményt, hogy a szexualitás csak tetszhalott az európai filmben, de holnap diadalmasan visszatér. Miként Godard mormolja: a fény hirtelen hátba támadja a mozi-sötétséget...