Nagy zabálások

Írta: YGergely


Álmunkban is fel tudjuk idézni a híres képsort. A Dillinger halott végén az európai kultúra és önmaga elől menekülő értelmiségi, Michel Piccoli szakácsnak jelentkezik egy Tahitibe tartó hajóra. 1969-et írtunk.

                               

Négy év múltán Michel Piccoli és három barátja „gasztronómiai szemináriumra” indul, mindegyik figura a civilizáció és önmaga elől menekül.

Mesterszakácsként és mesterfogyasztóként halnak meg. Nagy villában, szépen terített polgári asztalnál, egy rubensi termetű, sok finom étket és sok férfit tapasztalt gyengéd asszony segédletével.

1973-at írtuk, a kilátástalan jólét reménytelenségét. A fogyasztói társadalom torta- és pástétomhegyét. Jómódú és szomorkás vagy agresszív kisegerek társadalma: kisegereké, akiket nem a macska fal fel, de maga a sajthegy nyom össze.

A film jókora botrányt keltett Cannes-ban, és még nagyobb botrányt keltett volna Tiranában vagy Karacsiban, Csádban, Közép-Afrikában, élelmiszerjegyes és mindennapos éhhalállal együtt élő társadalmakban. Néhány év múlva a lengyel játékfilmekben tilos volt húst mutatni – A nagy zabálást is betiltották.

A film kísérőzenéjét elnyomja a szellentések sortüze, a rubensi nőt érzéssel és gyermekien hágják meg a halálba evés ínyencei: ma már ez semmiféle botrányt nem keltene sehol. A film valódi, mélyebb botránya olyan egyszerű és nyilvánvaló, hogy az még ma is, és talán mindig botránykeltő marad: az éhezés-túlfogyasztás kereskedelmi dialektikájára épülő civilizáció diszkrét bája.

Nem érdektelen a forradalmi utópiákat véglegesen lezáró hetvenes évek eleje-közepe: Buñuelnél A szabadság fantomja, Pasolininél a Salo, avagy Sodoma 120 napja. Ennek a sokféle kiábrándult értelmiségi halálvíziónak Greenaway lett a folytatása a Szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című, a civilizáció értelmét faggató filmjével.

Ferrerit sokszor hasonlították Buñuelhez, ő maga sem tagadta nyilvánvaló rokonságukat. Miként Buñueléi, Ferreri filmjei is igazából férfifilmek. Ne nyúlj a fehér nőhöz – ez egyik sikerült szatírájának indiánregényekből kölcsönzött jelszava, olyan, mint Ottliknál a „Ki szavatol a lady biztonságáért?”. Ferrerinél az ember utálatos lény. Mivel férfirendező, mindig a férfiak a legutálatosabbak nála.

Ferreri számára érdekes művészi találkozás volt a nyolcvanas évek elején Charles Bukowskival, akinek szesszel átitatott önéletrajzi könyvéből (A mindennapi élet őrülete) inkább érdekes, mint jó filmet csinált.

Marco Ferreri, Ben Gazzara és Charles Bukowski

Talán csak a Bukowski alakját kiváló eleganciával játszó Ben Gazzara marad meg bennünk és néhány kimódolt, keresetten hideg aberráció. Ben Gazzara végigfecsegi a filmet, ami jó a Bukowski-regényben, de nem jó Ferrerinél.

Ahol lassabb és türelmesebb volt, a Dillinger halottban és A nagy zabálásban, ott ma is remekműnek ható film pereg a vásznon.

Végig kísértette a nagyvárosi civilizáció feltételezett pusztulása. Sohasem hatódott meg, a negatív utópiákon is röhögött, de filmjeiben a civilizáció pusztulása az elhülyült férfiakat még megmenteni tudó „utolsó asszony” pusztulását (vagy ennek félelmét) jelentette.

Ferreri váratlanul és minden előzetes értesítés nélkül halt meg, miután utolsó filmjét forgatta – nagyrészt Budapesten. Az Ezüstnitrátból kiviláglott, hogy ő maga is egyetértett azzal a közhellyel, miszerint egyetlen igazán nagy, maradandó remeklése A nagy zabálás. A mindvégig mozitermekben játszódó és a 20. századot filmmel megidéző opuszban láthatjuk a régi Urániát, visszarévedhetünk a régi Filmmúzeum barlangmozijának varázsára.

Néhány szellemes, de filmmé alig összeálló bizarrság mellett számomra különösen emlékezetes egy jelenete, mikor egy nagyon ritka werkfilmben Vittorio de Sica forgatja a Biciklitolvajokat: a húszéves Ferreri is a stáb tagja volt. Az Ezüstnitrát kellős közepén pedig A nagy zabálás leggusztustalanabb jelenetét láthatják a fikción belüli és a fikciót „kívülről” szemlélő nézők: tessék felháborodni, tessék röhögni.

Ferreri nagy találmánya, és ebben csak Makavejev Sweet Movieja vette fel a versenyt: hányingerrel küszködve is tudunk visítva röhögni, sőt, csak így érdemes. És az sem árt, ha egy jóságos nőszemély halálos rosszullétünkkor is a közelünkben marad.