Olisipo

Írta: BikassyGergely

Valahogy ez a furcsa, régi városnév jobban tetszik nekem, mint a Lisbon, Lisboa, vagy a magyar, feleslegesen hosszú, dupla "sz-es" változat. Olisipo, talán Ulisipo, ez jobb. O, vagy u a kezdőbetű? A városnévvel még Ulyssest is gyanúba fogták. Van egy kiváló, magyar utazási szakértők szerkesztette és írta könyv Olisipóról. Érdekes magyar vonatkozások is szerepelnek benne, például a legelső (országalapító) portugál király magyar származásának legendája. Alfonz Henrik vitéz magyar apja? igaz, vagy nem igaz, mindegy. A legnagyobb klasszikus portugál költő, Camoes ís így tudta. 

A könyv dicsérendő értéke, hogy Olisipo más magyar hőseiről is bőven ír: Guttmann Béláról, aki a Benficával 1961-62-ben kétszer is megnyerte az Európa Kupát, majd megátkozta a csapat jövőjét, és pédául Szenes Árpád festőművészről, aki feleségével (Maria Helena Vieira da Silva) a modern nagyok közé emelkedett, még ha erről sem eredeti, sem fogadott hazája nem tud eleget. 

Nagy értékei mellett zavaró a könyv kis hibája: szép, kiemelt vastag betűkkel jelöli a kiváló Pessoa nevét, mutatja szobrát, fotóját, ám Pessoa teljes nevét vastagítottan is durva betúhibával adja meg. Hadd írjam ide jól: Fernando. Minden Olisipo útikönyv olvastán fáj az ember szíve, hogy milyen keveset is látott a város környékéből. Hiszen ennek a furcsán nagyszerű városnak a környéke még nagyszerűbb. Hegyek, sziklák, várak várromok határán, meg óceánhatáros folyók... Ezt aztán csak az itt hosszabb időre letelepedett turisták tudják, őket viszont már nem is turistának mondanám. 

Utazó fiatal koromban elmaradott, rongyos országnak hittem Portugáliát. Lehet, hogy akkor az volt, de kultúrában nagyon gazdag. Itthon persze az elmaradottságát dobolta az akkori propaganda: futballját elismerték, kultúrájáról, történelméről hallgattak. A budapesti ELTE-n a hatvanas évek elejéig még önálló spanyol tanszék sem volt, nemhogy portugál. A spanyol al-tanszék az Olasz bölcsésztagozat "leánykaraként" működött, bár néhány olasz-és francia szakos egyetemista bátran felvette hozzájuk a spanyolt. Győry János franciaprofesszor lánya is (a professzor jól ismerte a klasszikus, irodalmi spanyolt). Én csak egy régi argentin nyelvkönyből tanulgattam. A portugál eszembe sem jutott. A Grant kapitány gyermekei című Verne regényben szerepel egy szórakozott tudós, aki csak később jön rá, hogy összekeverte a két nyelvet. Később, amikor Braziliában beszélni akar a lakosokkal. 

Hein Semke: 1974. április 25. 

1974 áprilisában kitört Lisszabonban a szabadság. Vér nélküli forradalom útján, de azért utána hónapokig bizonytalan volt a helyzet. Az alakuló liberális pártok mellett a szovjetbarát kommunisták mozgalma is erősnek tűnt. A magyar sajtó az ő győzelmüket várta, a liberálisokról rosszakat írtak. Utazásra több okból sem gondoltam. Nem volt pénzem, olcsó repülőjárat nem létezett, nem volt ismeretségem, a beszélt portugál számomra megtanulhatatlan volt. Minden évben Párizsba készültem, oda azért gyakran el is jutottam. 

Talán már elmondtam itt blogban, hogy először egy filmfesztiválra utazhattam (Olisipo városát épp csak érintve) egy szép kis portugál városkába, ahol kevés életet és sok filmet láttam... Hosszű szünet... Az évek teltek, az évek múltak, végre a kétezer-tízes évek végefelé ott álltam Olisipo-Lisboa főterén, a Rossión, járkáltam a tengernek látszó folyó partján. A filmekből ismerős ódon sárga villamsra nem kellett volna felharcolnom magam: turisták turistaidőt rabló "kötelezvénye." Mint ahogy a fogaskerekű-sikló-szerű zakatolványok is. Saramago lisszaboni hősei nem utaznak ezekkel. 

S ha már könyvek, egy német emigráns író, nem is a legrosszab írt az 1940-es év német és más emigránsairól, akik amerikai vizumra várva csatangolnak a városban. Ekkor csatangolt arra a magyar Lénárd Sándor is, egy kiváló olasz szakácskönyv írója, aki aztán egy brazil faluban kötött ki. És Braziliában élt a kiváló Boglár Lajos néprajzkutató is, akiről e blogban sokat írt Inkabringa. A világháború első éveiben ifjabb Horthy Miklós vezette (vagy valmi fontos beosztásban dolgozott a brazíliai magyar követségen), de 1941 decemberében a követség megszűnt, és a munkatársak hajóval érkeztek Lisszabonba, ugyanezen a hajón Boglár Lajos is. Regénytéma. Mint ahogy Szenes Árpád braziliai emigrációja, és lisszaboni viszontagságai is. A híres német emigráns író megírta regényét, magyar író nem írt regényt Szenes Árpádról vagy Boglár Lajosról. (Nem kötelező, de jól esne). Lám, egy kicsit elkanyarodtam. Lisszabonból - Olisipoból nehéz is meg könnyű is a elkanyarodni. Talán fejezzük most be ezzel, a folytatás halvány reményével. -.- ,

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)

Portugál tél

Egy varázsló álma - Boglár Lajos hagyatéka

Szívszorító pécsi emlék

Írta: BikassyGergely

Nem az én emlékem. Örömteli meglepetésként Petrőczi Éva új verse - mottója szerint - "Vad Mecsek, 1944 - Cserépregény" című könyvem olvastán született. A költő nagyon régi, gyerekkori emlékét idézte fel a "Búza tér" című fejezet, vagy talán csak a tér neve, helyszíne, környéke. Legjobb, ha itt is közöljük a verset. Ilyenkor mondjuk jogosan, hogy itt nem kell kommentár, a szép vers önmagáért beszél. Mégis, hozzátennék egyetlen mondatot. Nem az én emlékem, de mostantól már az enyém is.

Egy láthatatlan siratófal…

            Bikácsy Gergely Vad Mecsek 1944, Cserépregény című könyvét olvasva

 

Volt egy láthatatlan siratófal

gyerekkoromban, otthon, Pécsett,

az akkor éppen elkirálytalanított

Kossuth Lajos utca már-már külvárosi,

a Búza térhez közel eső végén.

 

Látszólag nem a bánat helye volt ez,

nem látott imádság- s könny-özönt,

szerény kis Édességbolt cégtáblával

bújt meg, más üzletek között.

 

S nem tudhattam még akkor,

négyévesen, hogy a prominclicukor

illatú, színes üveghengerekbe

micsoda örök gyász költözött.

 

De mindmáig, csaknem

hetven év után is,

jól emlékszem arra,

hogy láttomra mindig

 

hogy fölragyogott a sápadt,

árvácskaszemű Olga néni arca,

s ujjaiban a símogatás;

szinte magába szívta

ottlétem minden pillanatát:

 

„Évikém, ugye, egy kicsit

még velem maradsz?

A szemed barna és szőke a hajad.

Ahányszor belépsz az ajtón,

mintha őt látnám, a kislányomat!”

 

Ajándék bonbonostölcsért

sodort rendszeresen

a még csak nem is édesszájú,

tudatlan léleknek, nekem,

 

akinek azt, hogy több mint tíz éve

hamuvá lett az a hasonmás gyermek,

akkor még senki nem mondta el.

Petrőczi Éva kislányként és édesanyja, dr. Nemerey Éva

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészletek)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek, 1944 című cserépregényből

Az igazi nő

 Írta: Inkabringa

Milyen az igazi nő? Honnan is tudhatnám én azt? Hiszen csak egy nő vagyok.

Ennek ellenére, vagyis nő létemre, mégis elmesélem, milyen nőket csodálok mai pompásra suvickolt világunkban. A nőnap jó alkalmat ad erre. Mert ez a nap nem a bokrétás hajbókolásról szól, hanem a szolidaritásról. Ez mostanság csúnya kifejezésnek számít e honban, kérem olvasás közben is fütyülni az inkriminált szónál.

Az általam nagyra becsült nők messze vannak a társadalmi elvárások szerinti típusoktól, akiket dorgálásra emelt kézzel példának tolnak elénk napról napra.

Az általam csodált nők nem kerülnek címlapra, nem teszik őket kirakatba, nem hivatkoznak rájuk politikusok és a közvélemény egyéb formálói. Ők a mainstream sablonokon kívül állnak, és mivel én nagyon ráuntam már a bármilyen beállítottságú fősodor kánonképzéseire, kifejezetten inspirálónak, izgalmasnak, példamutatónak, netán hősiesnek érzem az ő jelenlétüket.

Első példám Honorine Munyole, egy rendőrtiszt, akinek feladata a gyermekek és nők védelme Kongóban. 2017-ben a Verzió Filmfesztiválon láttam róla egy dokumentumfilmet. Írtam is róla a blogban. Okos, bölcs asszony. Tudja, hogy a gátlástalan hatalmaskodás és a megalázó kiszolgáltatottság végletei között él az országa. Mégis becsületesség és természetes emberi méltóság van benne.

Ahogy emberi méltóság sugárzik Toszecky Renáta személyiségéből is. Ő egy magyar szociális munkás. Messze a sztárok csillogó életétől. Mégis olyan lelkierő, empátia, nemes szívűség és tetterő van benne, ami feltétlen tiszteletet ébreszt iránta. A Védelem alatt című dokumentumfilm az ő és védelmezettjei életét mutatja be. Róla is írtam a blogban. Nem csupán belőle árad a természetes emberi méltóság (ritka kincs ez kis hazánkban), hanem másoknak, a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott, önfeladásba sodródott nőknek is képes megmutatni az utat az emberi méltóság megtalálásához. Óriási dolog, amit tesz. Az én képzeletbeli címlapomon Toszecky Renáta és Honorine Munyole képe is ott van.

Aztán a saját életem során tapasztaltak szerint feltétlenül a címlapra érdemes nők közé sorolom azt a kelet-magyarországi kisvárosban élő szociális gondozó asszonyt (bővebben ITT), aki idős emberek napjait aranyozza be. Segíti, támogatja őket fizikailag és lelkileg is. Úgy képviseli az érdekeiket, és olyan őszinte odaadással szívén viseli a sorsukat, mintha csak a családtagjai lennének. Alig él meg a havi fizetéséből, plusz munkákat vállal, hogy segíthesse a gyermekeit. Méltóság van benne, és ezt rendre meg akarják törni a felettesei. Nem sikerül nekik. Igazságérzete, másokért való kiállása, a hatalmi túlkapások elleni fellépése nem ebbe az országba való. (Mert ez nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának országa is.)  

Ahogy sokra becsülöm azokat az ukrán asszonyokat, akik gyermekeikkel ide menekültek a háború elől. Nem beszélik a nyelvet, nincsenek ismerőseik, de ott vannak a rábízott kis életek, akiknek enni kell adni, akiket tanítani kell, és főként akiket meg kell nyugtatni a nap minden órájában, hogy egyszer majd rendbe jön az életük. Akik a megalázó helyzetekben is egyenes derékkal állnak, akik a gyászt, a félelmet, a fájdalmat és a megvetettséget is a vállukon viszik, akik a kilátástalan élethelyzetben is a kiutat keresik. Akik nem adják fel, hogy életben tartsanak másokat, és nem engedik elhatalmasodni a gyűlöletet. Minden tiszteletem az övék.

Ahogy azokat a szegregátumokban élő roma nőket is a tisztelem, akik ennek a rátarti, belterjes körökbe klikkesedett társadalomnak legszélső peremére szorítva élik életüket. Amikor először jártam roma szegregátumban, a nők lelkiereje szíven ütött. Olyan sorsokat látok ott, aminek a töredékébe belebicsaklana sok-sok középosztálybeli élet. A társadalom túlnyomó többsége lenézi és semmibe veszi őket. A szélsőségesen viselkedő hangoskodókkal mossák össze őket. Ezek a roma nők szembenéznek az élőítéletekkel, a nyomorral, a megvetéssel, az agresszióval, és megtalálják magukban a természetes emberi méltóságot. A társadalom által rájuk szabott sorsból kitörni akarnak. A nyomor fogva tartja őket. A szegregátumból nincs pénzük máshova költözni. S vajon befogadnák-e őket? Mégis törekednek egy méltóságteljesebb életre. Ők maguk is tanulnak (felnőtt, több gyermekes családanyaként fejezik be félbehagyott tanulmányaikat), gyermekeiknek érettségit szeretnének, és főként megbecsülést. Bölcsek, szorgalmasak, nagyon sokat tapasztaltak, természetes intelligencia, méltóság és tenni akarás van bennük. Végtelen elnyomottságban, kirekesztettségben élnek ebben a társadalomban. Meg nem értettség, oda nem figyelés árnyékában erősítik eszüket és szívüket minden egyes nap. Fontosnak tartom, hogy leírjam, mennyire tisztelem őket.

Végül megemlítem azokat a nőket, akik hétköznapi emberként, valamely (átkokkal szórt vagy semmibe nézett) civil szervezetben tevékenykedve, messze a kirakattól, támogatják és segítik a menekülteket, a szegregátumban élőket, a fogyatékkal élőket, a száműzött és kiszolgáltatott embereket. Fiatal lányok és nagymamák is vannak közöttük: minden korosztály. Tenni akarnak egy élhetőbb, empatikus, egymás felé forduló országért. Csendes méltósággal teszik a dolgukat a hatalmi machinációk és megvetések mellett, és annak ellenére. Állampolgárok. A szó legnemesebb értelmében. Mondhatnak bármit az aktuális véleményvezérek, meggyőződésem, az ország jövőjét ezek a szóra sem érdemesített cselekvőképes hétköznapi emberek jelentik.

Lehetne még sok más nőt is felsorolni, távol a kirakat csillogásától. Én most őket említettem. Mindenki nézzen túl a saját komfortzónáján, és ha rájuk talált, becsülje és tisztelje őket.   

 

Farsangi ugyan már

 Írta: Inkabringa

Ma van a karneváli időszak vége, Húshagyókedd. Évek óta írok ebben az időszakban a világ valamely pontján élő karneváli hagyományról. Hol erről, hol arról a kontinensről hozok példát. Tavaly épp Ukrajnát. Nem sokkal a háború előtt. Már érezhető volt a szele, de még senki nem akarta elhinni, hogy megtörténhet.

Mindig olyan karneválokat mutatok be, ahol a helyiek, a hétköznapi emberek saját maguk kedvére csinálják a farsangolást, és nem csak turisztikai árucikk, vagy felülről irányított illedelmesség. Kis hazánk nem karneváli ország. Mégis arra gondoltam, hogy idén megmutatom, milyen is volt réges-régen az a régi népi hagyomány, amit farsangolásnak hívtak, és amit Csokonai Vitéz Mihály és a kétszáz éves Petőfi még jól ismerhetett. 

A karnevál szelleme nincs már jelen ebben az országban. Ahhoz kellene jó adag önirónia és a szolidaritás érzése, az egymással keveredés öröme. Csúfolódás a basáskodókon és együttérzés az alávetettekkel. Az önteltség, önimádás, a komfortzónába ragadás nem táptalaja a karnevál szellemének.  A világ minden táján a hatalom birtokosainak kijut a fricskákból és élcelődésből ezen a pezsgő humorú fiesztán. 

Olyan fityiszt mutatást, politikusokat és egyéb hatalmasságokat kifigurázást, ami sok más helyén a világnak bevett formulája a karneválnak, nem is várnék el ebben az országban. De az idei farsang farka megmutatta, hogy ez a fieszta is a feudális "alászolgája tekintetes úr" eszközévé vált e honban. Alulról szerveződő virgonc hatalomkritika helyett a hatalmon levők által irányított szervilis gazsulálás újabb terepe lett. Így aztán kis hazánk - sok egyéb mellett - immáron a karnevál szellemét is elárulta. Elment a kedvem attól, hogy az egykori magyarországi farsangokról írjak.

Jövőre újabb remek karnevált idézek meg a világból. A magyar farsangnak nyoma sincs, elillant innen a karnevál szelleme. 

Talán apró nyomát fedezhetjük fel abban a 17. századi kanásztánc dallamban, aminek szövege egyre aktuálisabb lesz ebben a honban: „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol…”

Korábbi bejegyzések a világ karneváljairól:

Malanka (Ukrajna)

Torres Vedras karneválja (Portugália)

Cape Verde karnelválja (Zöld-foki Köztársaság)

Componidori (Olaszország)

Mardi Gras (Amerikai Egyesült Államok)

 

Európai otthonosság

 Írta: Inkabringa

Ha már az előző bejegyzésben Gergely Lisszabonról írt, folytatom tovább ezt a témát, tavaszvárásunk közben. Borzalmak folynak körülöttünk a világban, öntelt pitiánerségek kis hazánkban, ezért egyre fontosabbá válnak Italo Calvino sorai: „megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki, és ami nem pokol, s ezt tartóssá tenni, annak teret adni”.

Európában szívesen tévelygek. Ebben a totálisan elmeháborodottá vált országban, ahol az európaiság már szitokszó lesz lassan, pompás élmény arról írni, hogy milyen jó is Európában otthonosnak lenni.

Az európai otthonosságot sokféleképpen lehet elérni. Szerintem a legjobb Gergellyel utazni. Főként azért, mert ő minden sablonos turista allűrt messzire elkerül. Vele olyan egy utazás, mint egy új otthon megtalálása. Nem érezzük kötelezőnek a nevezetességek kényszeres kipipálását, vagy a kötelező turista rongyrázás abszolválását. Inkább a helyiek helyeit keressük, és kerüljük a turistarezervátumokat. A nevezetességeket persze mi is megnézzük, de elképzelhetetlen, hogy nevezetes műemlékek előtt fotózkodjunk. Nem úgy viselkedünk, mint a turisták, akik célra tartva gyorsan meg akarnak szerezni valamit, majd továbbállni, hanem, úgy, mint aki véletlenül odavetődött, és többé el sem akar onnan menni. Többször kértek már tőlünk útbaigazítást. Nem is csodálom, mert, ahogy Gergely tud ülni egy kis presszó teraszán Európa valamely városában, bárki elhiszi neki, hogy harminc éve az a törzshelye. Remek mulatság. Játék, kaland.

Gergely remekül tájékozódik, és én remekül viselem, hogy folyton eltévedek. Ha néhányszor használok egy útvonalat, megjegyzem, és mint a kis boci, végigmegyek rajta hibátlanul. De elsőre (másodjára is) azt sem tudom, hol vagyok. Reményeim szerint e hiányosságom feltárásával mások saját tökéletességükbe vetett hitét erősíthetem.

Egyszer Rómának olyan kerületében laktunk, amit Gergely sem ismert túlzottan. Habár Gergely a tenyerében hordja Róma térképét. Busszal mentünk a szállásunkat adó lakásig, hosszan, nagyon hosszan. Időnként felvetettem, hogy kérdezzük meg a buszsofőrt, hol kell leszállni. De Gergely a legnagyobb nyugalommal állította, hogy rá fog ismerni az utcára, mert tíz évvel ezelőtt járt már erre. Tíz éve… Én tíz nappal később sem ismerném fel a helyet, legfeljebb, ha addig naponta jártam arra. Én olyan vagyok, aki bízik az emberekben. Amíg embert látok, kérdezni is tudok, hogy merre van az akármerre. Így aztán nyugodtan buszoztunk bele a római végtelenbe, ami ugyancsak szépecske volt. Mígnem Gergely meg nem szólalt: itt vagyunk. Biztos? Hogyne lenne biztos, hiszen tíz évvel ezelőtt járt már erre egyszer. Na, igen. Ez a képesség számomra egy soha fel nem táruló misztikum. Leszálltunk a buszról és pontosan szemben volt az a bájos utca, ahol épp akkor rómaiak lettünk egy időre. Ámultam és bámultam.

Gergely nemcsak Rómában tud ilyen könnyedén tájékozódni, bár az Örök Várost tényleg úgy ismeri, mint a tenyerét. Egyszer például elvesztem Athénban. Az Akropoliszon nézelődtünk, Gergely nem bírta a napsütést és a turistahömpölygést, megbeszéltük, hogy ott fog várni, ahol bejöttünk. Bóklásztam önfeledten az időszámítás előtti évszázadokban, majd Periklészről ábrándozva kimentem egy kapun, de rögtön tudtam, nem azon, ahol Gergely vár. A kapu csak kijárat volt, visszamenni nem tudtam. Nyüzsgő utcán találtam magam, ahol dolguk után futó derék emberek loholtak roppant céltudatosan. Nyomban felhívtam Gergelyt és elújságoltam neki, hogy már megint elvesztem. Láttam egy utcatáblát, összeolvastam valahogy a görög betűket, és Gergely megnyugtatott, biztosan tudja, hol vagyok. Abban az utcában van egy metróállomás, keressem meg.  Elindultam a nyüzsgő emberrengetegben, ahol rajtam kívül mindenki, kivétel nélkül mindenki tudta, hol van, és hova tart. Amíg baktattam a metrót keresve, azon gondolkodtam, szereznem kellene egy bringát, úgy mégis vidámabb elveszni. Rövid séta után ott volt a metró. Latin betűs feliratokkal. Mintha csak a gyermekkori szobámba lépnék be.  Mi minden tudja az otthonosság érzetet nyújtani. Felhívtam Gergelyt, ő mondott egy megállóhelyet, ahol ki kell szállnom, és ott találkozunk. Gergely GPS és egyéb segédeszközök nélkül navigált engem. Sosem használ ilyesmit, hiszen egy helybelinek nincs erre szüksége. Azt mondta, a fejében volt ez városrész, mert utazás előtt – még Budapesten – sokat nézegette a térképet. Ó, egek ura, én aztán nézegethetném. Repesve feljöttem a metróból, körülnéztem, nem láttam. Megint átfutott rajtam, hogy jó lenne egy bringa, de ekkor észrevettem, hogy Gergely az utca másik oldaláról integet egy kávézó teraszáról. Addigra már rendelt is nekem egy limonádét, és úgy ült ott, mintha harminc éve törzsvendég lenne.

Róma kaotikus, bűbájos, magával ragadó vadregény. Gergely mellett főként az. Mi ott igazi rómaiak vagyunk. Még én is. Egyik római utunkon, egy verőfényes napon, Gergely sziesztázott, gondoltam, sétálok egyet. Azért mertem ilyet tenni, mert nyílegyenes utca állt előttem és vezetett a római végtelenségbe. Úgy döntöttem, sehova le nem térve, csak a nyílegyenes utcán sétálok valameddig, majd ugyanúgy vissza. Így baj nem történhet. Természetesen semmiféle turista attribútum nem volt nálam.  Igyekeztem észnél lenni, minden mellékutca nevét elolvastam haladtomban, és nem csak embertársaim, kutyák, madarak és tekintetvonzó épületrészletek nézegetésével töltöttem az időt, ahogy általában szoktam. És ekkor megtörtént. Egy pár megszólított. Útbaigazítást kértek. Tőlem! Rómában! Ebben a kaotikus dzsungelben. Csodálkozó tekintettel néztem rájuk. Hogyan lehetséges, hogy egy ekkora városban éppen tőlem kérnek útbaigazítást, aki általában azt sem tudja, hol van? De ekkor megütötte fülemet az utca neve, amit kerestek. Hiszen éppen akkor jöttem el mellette. Vettem egy nagy levegőt, „égtek lelkemben kis rőzse-dalok” (ilyet Rómában is érezni) és mint egy őshonos, megmutattam nekik az utat: balra az első sarok. Hálálkodva elköszöntek, hogy ilyen közel a cél. Megilletődve álltam, és vártam, dobogó szívvel. A saroknál felnéztek az utcatáblára, és mosolyogva intettek köszönetet, megtalálták. Az ő örömük semmi nem volt az én boldogságomhoz képest. Útbaigazítást adtam! Én, az örökös eltévedő. Rómában!

Van egy európai város, ahol sosem aggódtam amiatt, hogy eltévedek. Ez a város megérkezésünk első pillanatától kezdve befogadott minket barátságosan, magától értetődően. Lisszabon. Zegzugos utcáiban el lehet tévedni, de nem bánjuk, mert olyat találunk, amire nem is számítottunk, majd váratlanul azt is megtaláljuk, amit kerestünk. Lisszabonban már az első nap úgy szaladtam el reggelit vásárolni, mintha csak otthon lennék, pedig azt sem tudtam, hol van élelmiszerbolt. Lisszabon úgy tud viselkedni, mint egy szívélyes, nagyvonalú vendéglátó, aki minden tévelygőnek feltárja labirintusait és egyben otthonossá is teszi azokat. Amikor érezni kezdeném, hogy eltévedtem, ezer és egy csodát gurít elém, hogy már nem is az eltévedésre, hanem a felfedezésre figyelek.

Ez a mai napra szánt bejegyzésem Gergelyről és az európai otthonosságról.