Európai otthonosság

 Írta: Inkabringa

Ha már az előző bejegyzésben Gergely Lisszabonról írt, folytatom tovább ezt a témát, tavaszvárásunk közben. Borzalmak folynak körülöttünk a világban, öntelt pitiánerségek kis hazánkban, ezért egyre fontosabbá válnak Italo Calvino sorai: „megkeresni és felismerni tudni, ki és mi az, a pokol közepette, aki, és ami nem pokol, s ezt tartóssá tenni, annak teret adni”.

Európában szívesen tévelygek. Ebben a totálisan elmeháborodottá vált országban, ahol az európaiság már szitokszó lesz lassan, pompás élmény arról írni, hogy milyen jó is Európában otthonosnak lenni.

Az európai otthonosságot sokféleképpen lehet elérni. Szerintem a legjobb Gergellyel utazni. Főként azért, mert ő minden sablonos turista allűrt messzire elkerül. Vele olyan egy utazás, mint egy új otthon megtalálása. Nem érezzük kötelezőnek a nevezetességek kényszeres kipipálását, vagy a kötelező turista rongyrázás abszolválását. Inkább a helyiek helyeit keressük, és kerüljük a turistarezervátumokat. A nevezetességeket persze mi is megnézzük, de elképzelhetetlen, hogy nevezetes műemlékek előtt fotózkodjunk. Nem úgy viselkedünk, mint a turisták, akik célra tartva gyorsan meg akarnak szerezni valamit, majd továbbállni, hanem, úgy, mint aki véletlenül odavetődött, és többé el sem akar onnan menni. Többször kértek már tőlünk útbaigazítást. Nem is csodálom, mert, ahogy Gergely tud ülni egy kis presszó teraszán Európa valamely városában, bárki elhiszi neki, hogy harminc éve az a törzshelye. Remek mulatság. Játék, kaland.

Gergely remekül tájékozódik, és én remekül viselem, hogy folyton eltévedek. Ha néhányszor használok egy útvonalat, megjegyzem, és mint a kis boci, végigmegyek rajta hibátlanul. De elsőre (másodjára is) azt sem tudom, hol vagyok. Reményeim szerint e hiányosságom feltárásával mások saját tökéletességükbe vetett hitét erősíthetem.

Egyszer Rómának olyan kerületében laktunk, amit Gergely sem ismert túlzottan. Habár Gergely a tenyerében hordja Róma térképét. Busszal mentünk a szállásunkat adó lakásig, hosszan, nagyon hosszan. Időnként felvetettem, hogy kérdezzük meg a buszsofőrt, hol kell leszállni. De Gergely a legnagyobb nyugalommal állította, hogy rá fog ismerni az utcára, mert tíz évvel ezelőtt járt már erre. Tíz éve… Én tíz nappal később sem ismerném fel a helyet, legfeljebb, ha addig naponta jártam arra. Én olyan vagyok, aki bízik az emberekben. Amíg embert látok, kérdezni is tudok, hogy merre van az akármerre. Így aztán nyugodtan buszoztunk bele a római végtelenbe, ami ugyancsak szépecske volt. Mígnem Gergely meg nem szólalt: itt vagyunk. Biztos? Hogyne lenne biztos, hiszen tíz évvel ezelőtt járt már erre egyszer. Na, igen. Ez a képesség számomra egy soha fel nem táruló misztikum. Leszálltunk a buszról és pontosan szemben volt az a bájos utca, ahol épp akkor rómaiak lettünk egy időre. Ámultam és bámultam.

Gergely nemcsak Rómában tud ilyen könnyedén tájékozódni, bár az Örök Várost tényleg úgy ismeri, mint a tenyerét. Egyszer például elvesztem Athénban. Az Akropoliszon nézelődtünk, Gergely nem bírta a napsütést és a turistahömpölygést, megbeszéltük, hogy ott fog várni, ahol bejöttünk. Bóklásztam önfeledten az időszámítás előtti évszázadokban, majd Periklészről ábrándozva kimentem egy kapun, de rögtön tudtam, nem azon, ahol Gergely vár. A kapu csak kijárat volt, visszamenni nem tudtam. Nyüzsgő utcán találtam magam, ahol dolguk után futó derék emberek loholtak roppant céltudatosan. Nyomban felhívtam Gergelyt és elújságoltam neki, hogy már megint elvesztem. Láttam egy utcatáblát, összeolvastam valahogy a görög betűket, és Gergely megnyugtatott, biztosan tudja, hol vagyok. Abban az utcában van egy metróállomás, keressem meg.  Elindultam a nyüzsgő emberrengetegben, ahol rajtam kívül mindenki, kivétel nélkül mindenki tudta, hol van, és hova tart. Amíg baktattam a metrót keresve, azon gondolkodtam, szereznem kellene egy bringát, úgy mégis vidámabb elveszni. Rövid séta után ott volt a metró. Latin betűs feliratokkal. Mintha csak a gyermekkori szobámba lépnék be.  Mi minden tudja az otthonosság érzetet nyújtani. Felhívtam Gergelyt, ő mondott egy megállóhelyet, ahol ki kell szállnom, és ott találkozunk. Gergely GPS és egyéb segédeszközök nélkül navigált engem. Sosem használ ilyesmit, hiszen egy helybelinek nincs erre szüksége. Azt mondta, a fejében volt ez városrész, mert utazás előtt – még Budapesten – sokat nézegette a térképet. Ó, egek ura, én aztán nézegethetném. Repesve feljöttem a metróból, körülnéztem, nem láttam. Megint átfutott rajtam, hogy jó lenne egy bringa, de ekkor észrevettem, hogy Gergely az utca másik oldaláról integet egy kávézó teraszáról. Addigra már rendelt is nekem egy limonádét, és úgy ült ott, mintha harminc éve törzsvendég lenne.

Róma kaotikus, bűbájos, magával ragadó vadregény. Gergely mellett főként az. Mi ott igazi rómaiak vagyunk. Még én is. Egyik római utunkon, egy verőfényes napon, Gergely sziesztázott, gondoltam, sétálok egyet. Azért mertem ilyet tenni, mert nyílegyenes utca állt előttem és vezetett a római végtelenségbe. Úgy döntöttem, sehova le nem térve, csak a nyílegyenes utcán sétálok valameddig, majd ugyanúgy vissza. Így baj nem történhet. Természetesen semmiféle turista attribútum nem volt nálam.  Igyekeztem észnél lenni, minden mellékutca nevét elolvastam haladtomban, és nem csak embertársaim, kutyák, madarak és tekintetvonzó épületrészletek nézegetésével töltöttem az időt, ahogy általában szoktam. És ekkor megtörtént. Egy pár megszólított. Útbaigazítást kértek. Tőlem! Rómában! Ebben a kaotikus dzsungelben. Csodálkozó tekintettel néztem rájuk. Hogyan lehetséges, hogy egy ekkora városban éppen tőlem kérnek útbaigazítást, aki általában azt sem tudja, hol van? De ekkor megütötte fülemet az utca neve, amit kerestek. Hiszen éppen akkor jöttem el mellette. Vettem egy nagy levegőt, „égtek lelkemben kis rőzse-dalok” (ilyet Rómában is érezni) és mint egy őshonos, megmutattam nekik az utat: balra az első sarok. Hálálkodva elköszöntek, hogy ilyen közel a cél. Megilletődve álltam, és vártam, dobogó szívvel. A saroknál felnéztek az utcatáblára, és mosolyogva intettek köszönetet, megtalálták. Az ő örömük semmi nem volt az én boldogságomhoz képest. Útbaigazítást adtam! Én, az örökös eltévedő. Rómában!

Van egy európai város, ahol sosem aggódtam amiatt, hogy eltévedek. Ez a város megérkezésünk első pillanatától kezdve befogadott minket barátságosan, magától értetődően. Lisszabon. Zegzugos utcáiban el lehet tévedni, de nem bánjuk, mert olyat találunk, amire nem is számítottunk, majd váratlanul azt is megtaláljuk, amit kerestünk. Lisszabonban már az első nap úgy szaladtam el reggelit vásárolni, mintha csak otthon lennék, pedig azt sem tudtam, hol van élelmiszerbolt. Lisszabon úgy tud viselkedni, mint egy szívélyes, nagyvonalú vendéglátó, aki minden tévelygőnek feltárja labirintusait és egyben otthonossá is teszi azokat. Amikor érezni kezdeném, hogy eltévedtem, ezer és egy csodát gurít elém, hogy már nem is az eltévedésre, hanem a felfedezésre figyelek.

Ez a mai napra szánt bejegyzésem Gergelyről és az európai otthonosságról.