Cape Verde karneválja

Írta: Inkabringa

Közeledik a farsang vége, a karneváli időszak csúcspontja. Minden évben megemlékezünk a blogban erről a remek közösségkovácsoló és örömszerző időszakról, a karneválról, más néven farsangról. Sajnos a turistabiznisz már sok helyen átvette a hatalmat a karnevál felett. Hiába, így van ez, ahogy Tandori írta: „agyonhasznodott” világban élünk. Van még azért néhány hely a bolygón, ahol a karnevál őrzi, ami lényege: a civil kurázsi, a civil életkedv vidám és örömteli kibuggyanása. Az előző években mutattunk már amerikai, európai, ázsiai maszkos-zenés-táncos példákat az életigenlésre. Idén menjünk Afrikába.

A Zöld-foki szigetek Afrika és talán a világ legkisebb országai között van. Az afrikai kontinenstől néhány száz kilométerre található az a vulkáni szigetcsoport, amin alig félszáz millió ember él. A Zöld-foki szigetek az embercsoportok évszázados áramlásának és keveredésének messzemenőkig pozitív példája.

Ennek a szép történetnek kegyetlen kezdőpontja volt. A 16. században az addig ember által nem lakott szigetekre a portugál gyarmatosítók Afrikából elhurcolt rabszolgákat telepítettek. Aztán az afrikaiak, meg az őket felügyelő és irányító európaiak egymásba habarodtak, összekeveredtek és ebből lett a kreol népesség. A Zöld-foki szigetek etnikai összetétele olyan tarka, hogy azt bogozni sem érdemes. Ez jól is van így, hisz ez a szlogen örök érvényű: Szeretkezz, ne háborúzz! Kezdetben nem volt aranyélete az itt élőknek, mert a szegénység, a gyarmati elnyomás, a rabszolgaság nem az. Aztán megszabadultak a rabszolgaságtól, majd a gyarmati elnyomástól is, de a szegénység velük maradt. Ettől nehezen szabadulnak, de nincsenek ezzel egyedül a világban.

Ámde ez a kicsinyke ország mégis kiemelkedik az afrikai kontinens polgárháborúkba, törzsi csatározásokba és korrupcióba csúszott országai közül. Békésebb az élet, mint Afrika más pontjain. Pedig nincsenek értékes ásványkincseik, gazdag termőterületeik, ennél fogva munkalehetőségeik sincsenek, nagy az elvándorlás, vizük is alig van, folyton fúj a szél, bár a szigetek csodaszépek. Ki vannak téve a klímaváltozásnak, a világcsődöknek, az emberiség minden rossz döntésének, sokkal inkább, mint mások. Egyszóval annyi bajuk van, hogy ebből kevés is sok. De valahogy e kicsi ország vándorló, egymással keveredő, sokszínű lakói mégis képesek békében megférni egymással és másokkal.

A Zöld-foki szigetek évtizedek óta demokratikus köztársaság és ezt szó szerint kell érteni. A Freedomhouse jelentéseiben sorra kiváló minősítést kapnak (mi bezzeg nem vagyunk az eminensek között). Annak ellenére, hogy nem élnek túlságos anyagi jólétben és nincsenek több évszázados demokratikus hagyományaik, mégis képesek évtizedek óta egy demokratikus berendezkedést működtetni. Ahhoz pedig nem elég az intézményrendszer, ahhoz állampolgári elkötelezettség is kell. Saját példánkon tapasztalhatjuk, mennyire sokat számít ez. Mi hagytuk kicsúszni a kezünk közül. Jó lenne hinni, hogy ebben a kis afrikai országban másfélék az állampolgárok. Persze minden csoda törékeny. Manapság bármikor, bármilyen demokráciáról kiderülhet, hogy csak egy manipulatív kirakat. 

Mindelo

A civil önrendelkezésnek kétségkívül kirobbanó életkedvű példája a karnevál. A Zöld-foki szigetek világhírű énekesnője, Cesaria Evora mondta, hogy ez a karnevál olyan, mint a riói, csak kicsiben. A karnevál fővárosa Mindelo, Sao Vicente szigetének kikötővárosa. Egy negyven ezres városka, nem is mérhető Rio de Janeiróhoz, de a karneválban méltó párja. A riói csillogó világszenzációnak természetes és emberi léptékű párdarabja. Példának okáért itt is van szamba, pergő ritmusokkal, csodás jelmezekkel, vérbő tánccal, egymással versengő karneváli csoportokkal. (Ízelítő ITT látható)

Cape Verde lakóit nem különösebben érinti meg az angolszász popzene, ők a karibi ritmusokat szeretik. Szó se róla, ha szeretünk táncolni, akkor ez kitűnő választás. Márpedig a zöld-fokiak nagyon szeretnek táncolni. Cape Verde karneválja nem oly grandiózus, mint világhírű nagytestvérei, itt a jelmezektől kezdve az utcát és az autókat díszítő girlandokig, a koreográfiáktól az ételekig mindent a helyiek készítenek. Annyira professzionalizálódtak, amennyire kell. A város utcáin és terein vonulnak végig Mindelo tarka jelmezekbe öltözött lakói, a messze földről hazatérő ismerőseik és rokonaik táncoló gyűrűjében. Ez az ő karneváljuk, ahol szeretettel látják a világot – legalábbis, amennyi befér oda belőle. Maguk szervezte, maguk örömére rendezett vidám életigenlő mulatság ez. Elvégre ezért van a karnevál.

Hasonlóság a brazil karneváli hagyományokkal a sárral bekenés vicces ijesztgetése is. Brazília bizonyos helyein valóságos sárfürdőt rendeznek ilyenkor. Mindelo visszafogottabb ennél, a sár (vagy festék) inkább jelzésértékű mókás epizód, a karneváli évődés egyik vicces formája. Zokon senki nem veszi. A zöld-foki karneválnak különleges színfoltja a Mandinga felvonulás. A nyugat-afrikai mandinka népcsoport tiszteletére (sokakat hurcoltak el onnan a gyarmatosítók) nők és férfiak, gyerekek és felnőttek fényes feketére kenik a bőrüket, elrettentő és félelmetes mandinka harcosoknak öltöznek - majd végig bohóckodják és táncolják a karnevált.

Mindelo egyik kerülete Ribeira Bote, ami a Mandinga karnevál központja. Ez kemény gettó. Drog- és alkoholproblémák, munkanélküliség, nyomor. Valahogy mégis, a történelemben időről időre kiálltak magukért, sőt, másokért is. Innen indult például az 1929-es világgazdasági válságot követő súlyos állapotok miatt Ambrosio kapitány éhségmenete a nyomorban élőkért. Ambrosio egyébként nem kapitány volt, hanem ács, egy mesterember, aki megelégelte a maga és sorstársai kiszolgáltatottságát. Jutalma száműzetés lett, de legendája máig él a zöld-fokiak szívében.

A nyomor elzárja az embereket a világtól, láthatatlanok lesznek, ami táptalaja a devianciának. Ebből az önmagába zárt reménytelenségből a világ egyetlen pontján sem lehet kitörni külső támogató közeg segítsége nélkül. Ribeira Bote civil szerveződései a legkülönfélébb módokon próbálják bevonni az itt élőket a világ vérkeringésébe. Ilyen többek között a street art projekt, a Morna Jazz világzenei fesztivál, a Mandinga karnevál. És ilyen a világ számos más pontján is működő közösségi turizmus. Sütnek-főznek, kézműves terméket készítenek, vendégül látják a kirakaton túli világra is kíváncsi turistákat, kölcsönösen tapasztalatokat szereznek egymásról. Ugyanakkor vigyáznak arra, hogy ne váljanak egy arctalan turistaáradatnak kitett gettó-skanzenné. Ezekben a projektekben az ott élők anyagi helyzetének jobbra fordulása mellett legalább olyan fontos a személyes fejlődésük előmozdítása.

Szóval foglalkoztatási ráta ide, világgazdasági helyzet oda, ők nem adják fel. Ami tőlük telik, azt megteszik magukért, még ha a nyomor örvényeivel nehéz is megküzdeni. Várják bizalommal, hogy a világ is megtegye, ami rajta múlik.

Ribeira Bote lakói újévtől kezdve minden vasárnap jelmezbe bújt menetben táncolják végig az utcákat. Képzeljük csak el, ott hosszú hetek óta karnevál van. Bár az igaz, hogy az ottani nélkülözőknek legalább a fagyhaláltól nem kell félniük a téli hónapokban. Na de az is igaz, hogy máshol a jól fűtött lakásokban élők is cselekvésképtelenségbe és gondolattalanságba dermedtek. Ez már a semminek olyan tartománya, amit még Beckett sem tudna megírni.

Mindelo karneváli menete nem a luxusért rajongóké. Nem rejtik véka alá kopottságukat, szegénységüket sem. Végigvonulnak a város nyomorgó és turistacsábítóan szép utcáin is. Lehet, hogy nincsenek közöttük celebek, lehet, hogy a résztvevők nem márkaboltból öltözködnek, sok minden házilagos és barkácsolt, de mégis színes, lenyűgöző és főként fesztelen, bohókás, barátságos és örömteli. Együtt táncolnak szépek és kevésbé szépek, nők és férfiak, fiatalok és idősek, felnőttek és gyerekek, szegények és jómódúak, innen is meg onnan is jöttek. Egymás kedvét kereső őszinte közösségi mulatság ez. Él a karnevál szelleme. Bárcsak megmaradna.