Írta: Inkabringa
Boglár Lajossal 2003-ban (halála előtt egy évvel)
készült egy hosszú beszélgetés, mely aztán könyv formában is megjelent Még találkozunk! címen.
Ennek a könyvnek a mottója: „Csak igazi varázslók álmai válnak valóra.”
Boglár Lajos minden bizonnyal igazi varázsló
volt.
A kilencvenes évek végén hallottam Boglár Lajos
egyik antropológus tanítványának brazíliai terepmunka tapasztalatairól tartott beszámolóját.
Huszonéves lányként egy amazóniai indián törzset kutatott. Egy évig készült az útra. Szakirodalmat olvasott,
tanulta a nyelvüket. Velük kelt, velük feküdt. Várva várta a terepmunkát.
Boglár Lajos gondos útmutatásai alapján készült a
kutatásra. Boglár persze jól ismerte ezt a törzset, többször járt már náluk. Az
eredeti tervtől eltérően - közbejött egyéb elfoglaltságai miatt - az első
hetekben semmiképp nem tudott volna ott lenni a tanítványával.
Az ifjú kutató azonban annyira várta már a
terepmunkát, hogy nem akarta halogatni a megérkezést, ragaszkodott az eredeti
időponthoz. Bízott magában, és tanárától is azt kérte, bízzon
benne. Életveszélytől amúgy sem kellett tartania, de tudta, hogy Boglár Lajos
nevének kimondása amulettként óvja majd. Mi baja történhetne? Gondolta, mire a tanár úr megérkezik, remek
kutatási anyagot gyűjt össze. Végül meggyőzte a tanárát, hogy egy-két hét nem a
világ, egyedül is boldogulni fog kezdetben. Aztán megérkezett a terepre. Az első napon, mint
egy kiscsikó szaladgált föl-alá a faluban, mindent látni akart.
Este vette csak észre, hogy az amazóniai nap
erősebb, mint amennyire ellene óvintézkedett: csúnyán leégett a bőre. Az
indiánok és a dzsungel növényei jótékonyan segítettek. Azt is észrevette, hogy
elfelejtett tükröt vinni, az indiánok pedig nem használtak ilyesmit, nem is
ismerték.
Aztán kiderült, hogy nem érti jól, amit
beszélnek, ők meg nehezen értették az ő mondatait. Ügyetlenkedett,
csetlett-botlott és állandóan éhes volt.
Minden ismeretlen és idegen volt számára és ő
ismeretlen és idegen volt mindenki számára. Semmi nem olyan volt és nem úgy
volt, mint az európai életében. Egyszóval teljes valójában átélte azt, amit az
antropológiai szakirodalom kultúrsokknak hív. De helytállt. Rájött, hogy Boglár Lajos
módszertani tanácsai nélkül egyáltalán nem boldogult volna. Megküzdött minden
napért, a legkisebb eredménynek is örült, esténként írta a terepnaplóját. És
várta a tanár urat.
Boglár Lajos pedig néhány hét elteltével, pontosan
akkor, amikorra ígérte, megérkezett. Köréje gyűlt a falu apraja-nagyja, nagy
szeretettel fogadták, barátjukként üdvözölték. Aztán Boglár Lajos egyszer csak arra lett
figyelmes, hogy messziről egy különös bőrszínű, torzonborz, érthetetlen
szavakat kiabáló fura teremtés közeledik felé puskagolyó sebességgel, majd elé
érve helyből dobbantva egyenesen a nyakába ugrik, és akkor már magyarul áradtak
belőle a szavak:
„Tanár úr,
tanár úr! Úgy hiányzott! Végre itt van!”
Ez a rég hallott történet jutott eszembe tegnap a
Néprajzi Múzeum zsúfolásig telt termeiben Boglár Lajos hagyatékának kiállításmegnyitóján. Nagyon sokan voltak: egykorvolt ifjabb tudóstársak, tanítványok, és
már az ő tanítványaik. Mindazok, akik tisztelik és becsülik azt a sokrétű és
összetett munkát, amit ő hátrahagyott.
Boglár Lajos idén lenne 85 éves és tíz éve nincs már
közöttünk.
Lexikonszerűen sorolhatnánk, hogy etnográfus
volt, a hazai kulturális antropológiai képzés- és gondolkodásmód megalapozója,
indiánkutató, filmkészítő, kiváló tanár, az akcióantropológia elismert
képviselője, az Amazonas kultúráinak nemzetközi hírű tudósa.
Boglár Lajos példa volt. Ezt igazán most lehetett
látni.
Példája valami olyan elkötelezettségnek, elfogadásnak,
empátiának, ami a mi korunknak is komoly kihívása. El kell ismerni, nehezebb
is, mint engedelmesen szabályt követni, mert folyton mérlegelni kell, másokra
figyelemmel lenni.
Boglár Lajos a szokatlanra érdeklődéssel, a
különbségre elfogadással, az értetlenségre értelemmel, a dogmákra sokszínűséggel,
a konok egyoldalúságra az egész világ elénk tárásával válaszolt.
Úgy is mondhatnánk, hogy jelszavai valának:
empátia, tolerancia, nyitottság.
"Rettegek
attól, ha valaki azt tanítja, hogy ez vagy az az izmus vagy elmélet az egyedül
célravezető. (…) Nekünk eklektikusoknak kell lennünk. Én nem engedhetem meg,
hogy a munkámat alárendeljem egyetlen elméleti iskolának. (…) Nincs olyan
kulcs, amely minden zárat felnyit. Az csak álkulcs lehet. Ha én egyetlen
iskolához vagy eszméhez leszegődnék, akkor álkulcsot tartanék a kezemben. Tehát
nekem olyan kulcscsomóm van, amin rengeteg kulcs van." – nyilatkozta
egyszer.
Brazíliában született, Budapesten tanult etnográfiát,
27 évig volt a Néprajzi Múzeum munkatársa, évtizedekig tanított egyetemen,
készített etnográfiai filmet a Mátrában és az amazóniai esőerdőkben.
Negyven évig kutatta az Amazonas indián
kultúráit, nemcsak a budapesti, hanem más európai múzeumok gyűjteményét is
gyarapítva az eltűnő amazonasi tárgyi kultúra gyöngyszemeivel. Megőrizve és a
jövő nemzedékek számára is kutatható területté téve a dél-amerikai esőerdők
indián törzsi kultúráit.
Nemcsak a tárgyakra koncentrált, hanem az ott élő
emberekre is. Terepmunkáin az adott indián közösséget segítette a civilizációs
uniformis elleni küzdelmükben, a kultúrájuk és önazonosságuk megőrzése
érdekében. Képviselte őket a hatóságokkal szemben, mindig az indiánok érdekeit szem előtt tartva. Nem fensőbbséges tudósnak, hanem barátjuknak és szövetségesüknek
tekintették őt az indiánok.
Sokat idézett példamondata volt, amit egy indián
barátjától hallott: „Mi úgy szeretnénk a
civilizációval lenni, mint ti az esőköpennyel. Csak akkor veszitek föl, amikor
esik az eső.”
A kulturális antropológia hazai oktatását
megalapozta, tanítványainak ezt a szemléletmódot adta tovább. A világot
egészében kell látni. Ha nem látjuk az egészet, akkor is tudni kell, hogy amit
nem látunk, attól még létezik, és ugyanolyan joggal létezik, mint mi,
ugyanolyan értéke van, mint a mi értékeinknek.
A világ relatív. Egyféleképp láttatni akkor is
erőszaktétel, ha az a legszebb idea szerintünk. Az értékek nem kívülről jönnek,
hanem magunkban kell megtalálnunk. A legfőbb emberi érték a másik
másféleségének elfogadása. Belátása annak, hogy nem gondolkozhatunk egyformán a
világról.
Azt is belátta, hogy ez a sokszínűségre törekvő antropológiai
látásmód nem egykönnyen ereszt gyökeret mifelénk. Jegyezzük meg, ezt nekünk is be
kell látnunk még most, 2014-ben is.
Alig – vagy egyáltalán - nem ismerik itthon a
kulturális antropológiát és ezért nem is sejtik, micsoda lehetőségek vannak a
társadalom számára ebben a szemléletmódban. „… ugye ti a csontokkal foglalkoztok? És akkor viccesen mondtam, hogy:
nem, a velővel!” (Még találkozunk 2004. 17.)
A tegnapi nap ünnep volt a Néprajzi Múzeumban.
Olyan tiszteletadás Boglár Lajos felé, ami a leginkább illik az ő
szemléletéhez. Egy manapság kivételesnek mondható, a kulturális
értékek megmentéséért való összefogás eredményét láthatjuk itt. Boglár Lajos családja, tanítványai és tisztelői
elindítottak egy eredeti kultúramentési akciót, melynek eredményeként mára már
pótolhatatlan amazóniai törzsi tárgyak kerültek a Néprajzi Múzeumba.
Ékes tolldíszek, csörgők, maszkok, edények, lepényforgatók,
ékszerek, hangszerek. Lenyűgöző, bámulatos emlékei az amazóniai indiánoknak.
A tanítványok, tisztelők, a Szimbiózis Kulturális Antropológiai Alapítvánnyal karöltve elindítottak
egy szponzorkereső akciót. Részletek itt: boglar-hagyatek.blogspot.hu
A tanítványok azt tették, amit Boglár Lajostól
példaként láttak. Megpróbáltak ők is varázsolni és sikerrel jártak. Tiszteletadás ez a kiállítás Boglár Lajos és az
amazóniai indián kultúrák előtt közvetlen, emberi és értékálló módon. Boglár Lajos hagyatéka a Néprajzi Múzeumban. Úgy
hiányzott. Végre itt van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése