A nyár felhők mögé költözött

Írta: Inkabringa

Nehéz nem összefüggésbe hozni az elmúlt napok fátyolfelhős, könnyen síró nyári egét az utóbbi hetek gyászhíreivel. Nem akartam erről írni, mert tudomásul sem akartam venni, de nem lehet kikerülni. A gazdasági recesszió meg a demokrácia-deficit is gondterhes, de a nagyvonalú életszeretet hiánya kifejezetten lesújtó és fenyegető veszély, ha ezen képességek hordozói eltűnnek a világból.

Esterházy és Somló két teljesen különböző életút, bár mindkettőjüket szerettem, de halálukig eszembe sem jutott volna együtt említeni őket. Mindketten derűsen életszerető emberek voltak. Elvesztésükkel egy időre még a nyár is fátyolfelhőbe burkolózott. Miért a derűs felülemelkedés búcsúzik ettől a világtól? Az életet lehet habzsolni vadul, hedonistán, de biztos, hogy nem ez az életszeretet. Lehet gondokat kerülve, nyugodtan és kilengésektől mentesen leélni, de biztos, hogy ez sem életszeretet. Hogy mi az életszeretet, nem tudom definiálni, valami olyan, ahogyan Esterházy és Somló megélték az utolsó percükig.

Esterházy halála után nem volt kedvem a világ híreihez. Azóta is épp hogy követem, csak a tisztesség kedvéért. A világ anélkül is ijesztő irányba megy, hogy én minden lépéséről tudnék. Amikor Somló haláláról értesültem, végképp feladtam a világot erre a nyárra. Teszem a dolgomat, a szeretteimre sosem tudok ráunni és bringázom bele a nyárba. Ennyi érdekel most a világból. 

Dacoltam, amikor Somló halálát megtudtam. Nem akartam tőle a gyász szavaival búcsúzni. Egyáltalán nem akarok olyanoktól búcsúzni, akikre igazán mondhatjuk, hogy maga volt az életkedv. Még most, a temetése után sem tudok rá másként gondolni. Szükségünk volna még rájuk, itt, ebben a földi világban. Mert most görcsösség és klikkesedés és fanatizmus és kegyetlenség és megvetés és ide-oda csoportosítás és minősítgetés dívik. Azt a látásmódot kellene nagy hirtelen megtalálnunk, ahogy Esterházy nézte a világot, ahogy Somló szerette az életet.

Somló Tamás hangjába valósággal szerelmes voltam. Vagyok, maradok. Három éve, az LGT Aréna-beli koncertje előtt hezitáltam, menjek-e. A Sziget-koncert nyáréji élményét nem akartam egy kedélytelenebb csarnokban lerombolni. Aztán mégis elmentem és megint ugyanúgy, mint addig mindig, a hatásuk alá kerültem. A koncert után újfent megállapítottam, hogy Somló énekhangja után elmennék a világ végére is. Somló mindig ilyen volt. A hangja örökké ilyen marad.

Mondhatom, hogy egyidős vagyok az LGT-vel. Ilyenkor szokás életérzésről meg gyerekkori nosztalgiáról beszélni. Az LGT nekem nem életérzés és nem nosztalgia. Az LGT olyan nekem, mint a népdalok, a mesék, József Attila, Weöres Sándor, Mozart vagy Fellini. Az életem része. A trend meg a műfaj meg egyéb csoportosítások nem érdekeltek sohasem. Minden dalukat fejből tudom. Nem egy bizonyos életkoromhoz kötődnek, ők mindig is voltak az életemben, ahogy a Varázsfuvola.

Az utolsó nagy tabáni koncertek egyikére kölyöklányként vittek el családom nagyfiúi a farmerzsebükben. Mindenki arra figyelt, hogy el ne vesszek a tömegben. Mert hatalmas volt a tömeg és boldog. Én is boldogan hallgattam őket a domboldalban. Mire felnőtt koncertjáróvá váltam, már csak a visszatérő koncertjeik maradtak, a Nyugatiban, a Szigeten vagy az Arénában. Még jó, hogy ezek megadattak.

A BUMM! lemezük borítója (máig az egyik legjobb lemezborítónak tartom) ott virított a bátyám szobájának falán, naponta többször is eltrappoltam alatta a babáimat és macijaimat hurcolva. De már óvodásként is megtorpantam a macihurcolásban, ha Somló hangját meghallottam. Erre a hatásra tisztán emlékszem és azóta sem változott. Ez érzékekre, zsigerekre hat, ahogy a zenének kell. Somló hangja olyan igéző, hogy néha a szöveget is elfelejtem és azt is, hogy hol vagyok. Ennyire csak az ő hangja tudja megzavarni a józan eszemet. Különleges bűvereje van. Volt...

Előfordult, hogy évekig nem hallgattam, eszembe sem jutott Somló Tamás vagy az LGT. Aztán egyszer felbukkantak és megint hallgattam és megint magával ragadott. Az általam megélt kevés számú LGT-koncert közül kimagaslik a 2007-es Sziget-koncertjük. A közönség mámorban úszott, csillagporos gyönyörű nyári este volt, és a zenekar is valami virgonc, boldog felszabadultságban játszotta végig. Olyan volt, mintha elemelkedtünk volna a földtől, vagy mintha a rég elsüllyedt Atlantisz bukkant volna fel.

Egy operaelőadás kapcsán írta egyszer egy szakértő, hogy az a tökéletes énekhang, akinek elhisszük, hogy amit hallunk, nem a végső határa a hangnak, csak egy könnyen átugorható állomás. Felrikkantottam: Ez Somló! Neki elhittem. Úgy áradt belőle a hang, mintha csak mondana valamit, természetesen. Ott volt a hangjában a líra, a kirobbanó energia, a játékos irónia és a drámaiság. Zseniális tehetsége és érzéke volt a színpadhoz és nem csinált belőle nagy ügyet. Egy koncerten hat-nyolcféle hangszeren játszott, közben cirkuszi mutatványokat végzett úgy, mintha ez semmiség lenne. Természetes közege volt a színpad, ahogy az is, hogy ilyen áradó érzéki varázzsal jött belőle az énekhang.

Somló Tamás ilyen volt. Élettel teli, érzékekre és érzésekre ható zenész. Pótolhatatlan az LGT-ben és az egész zenei közegben. Somló Tamás halálával búcsúzom a legérzékibb hangú énekestől és búcsúzom az LGT-koncertektől. A zene velünk marad. A nagyvonalú életszeretetet eztán magunkból és egymásból kell előhoznunk. Különben végleg rossz irányba fordul a világ.