Lábjegyzetek – Citátumok 12.

Írta: Inkabringa

A lábjegyzet a főszöveg gondolatmenetét követhetőbbé, állításait árnyaltabbá teszi.

Vannak könyvek, amiknek még a lábjegyzetei is érdekesek, megjegyzésre méltóak. Kihagyni az olvasásukat nagy kár. Ezek a lábjegyzetek olykor meglepő módon önálló entitássá állnak össze bennünk.

A citátumok most lábjegyzetekből következnek.

Az első lábjegyzetet Jan Assmann német vallástörténész könyvéből idézem. A könyv teljes címe: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban.

A lábjegyzet az 'ökumenikus korszak' fogalmának magyarázata, mely Eric Voegelin amerikai filozófus nevéhez fűződik. Ez a lábjegyzet felszabadító tágasságot ad nekünk. Az elmúlt egy-kétszáz év földrajzilag is behatárolt kulturális emlékezetéből (mintha a világ csak azóta és csak itt létezne) egy sok évezredes, az egész emberi kultúrára kiterjedő tudás tágas mezejére vezet. Mintha csak egy szűk, fülledt szobából kilépnénk a határtalan horizontú világba.

„A fogalmat Voegelin (1974) vezette be egy későbbi korszakra, a perzsa birodalomtól a római császárság végéig terjedő időszakra vonatkozóan¹. Az „oikumené”-fogalom tekintetében a közös birodalom politikai egységének nincs döntő jelentősége, Sokkal lényegesebb az a tudat, hogy a sajáton kívül más rendek is léteznek, és hogy a nyelvek, szokások és törvények különbözősége ellenére valamennyi rend és nép – a kultúraközi megértés képességével felruházva – egyetlen közös világban él. Így születik meg a „lakott föld” mint közös, noha policentrikus történelmi elképzelés.”

1) A lábjegyzet lábjegyzete: a nevezett korszak nagyjából egy ezredévet foglal magába (i. e. 6. század – i. sz. 6. század). Ez nem csekély emberi tapasztalat.

A második lábjegyzetet korábban már egy bejegyzés végén idéztem, de érdemes újfent, kiemeltebb környezetben is idecitálni. A lábjegyzet Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében olvasható.

„Az a gondolat, hogy a nemet mondás képessége alapvető jellemvonása az embernek, már sokszor megfogalmazódott. Hadd idézzem itt csak Erich Frommnak azt a híres megjegyzését, amely szerint az emberiségnek mint gondolkodó lényeknek a története az „engedetlenségnek” egy aktusával kezdődött [arra utal itt, hogy Éva és Ádám nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből], és nem lehetetlen, hogy az „engedelmességnek” egy aktusával fejeződik majd be [arra utal itt, hogy az emberiség esetleg enged majd a totalitarizmus csábításának].”

Végezetül egy egyedülálló iróniájú lábjegyzet Esterházy Péter Termelési-regényéből.

„... a legfőbb volna: belátni azt, hogy minden tény már elmélet... Mit sem kell a jelenségek mögött keresnünk; ezek magukban véve a tanulságot jelentik.”

A bizonytalanság bölcsessége (Hankiss Elemér: Az emberi kaland)

Írta: Inkabringa


„Felhúzós óra vagy a digitális korban.” Egy akciófilmben mondta ezt ősgonosz ellenfele a világmentő Bruce Willisnek. Ha nem is a filmbeli értelmezésében, de találónak érzem ezt a mondatot. Miért is kell mindig loholva naprakésznek lenni trendi korszerűségből? Hiszen akkor nincs időnk elengedni az aktualitást és képtelenné válunk felülemelkedni a banalitásokon. Perc-rabszolgák leszünk. Miközben ezredévek óta kísérti az embert a gondolat, hogy a valóságunk is csak illúzió.

Az illúzió szó a latin ’inlusio’, ’illudere’, ’inludere’ szavakból származik, eredeti jelentése: „játékban lenni”.

Hankiss Elemér könyve (Az emberi kaland) ezt az illúzióépítést járja körbe. Az illúziót, ami a civilizációnk alapja. A civilizációt Hankiss a nyugati civilizációra szűkítve tárgyalja.

Hankiss hipotézise, hogy a civilizációnk egyik legfőbb építőeleme a félelem és a szorongás. Egy olyan magabízó korban, mint a miénk, ez elsőre furcsának tűnhet. A nyugati civilizációban még a hétköznapi ember is – bár korántsem mindenki – soha addig nem ismert kényelemben él. Minimális életparancs a megelégedettség.

Hankiss végigjárja könyvében azt a hosszú gondolati utat, filozófusok, teológusok, mindenféle tudósok emberről való töprengéseit, ami a jelenig vezetett. Az utolsó fejezetben tárgyalja a félelem civilizációszervező fontosságát. Az ember tudattal rendelkező lény. Tudja, hogy van halál, és azt is, hogy elkerülhetetlen. Tudja, hogy a Föld egy általunk beláthatatlan univerzum kicsiny pontja, tudja, hogy ő még kisebb pont, hogy a természet számkivetettje. Ez az a félelem, ami Hankiss szerint a civilizációnk építőjévé vált. Vagyis az ember egy tökéletesen idegen és közömbös univerzumba dobott gondolkodó lény. A legnagyobb tragédia ez, bizonyos értelemben. A legnagyobb szerencse - más értelemben. Igazi kaland.

Az ember tehát az évezredek alatt megpróbálta a természet és az univerzum közönyét legyőzni, hogy biztonságban legyen, szabadnak érezhesse magát, és értelmet találjon az életének.

Timeo ergo sum. Félek, tehát vagyok. Ezt a mondatot már a modernkor filozófiája találta meg. A világról való gondolkodás hosszú évszázadai vezettek ide.

A Földön való biztonságos létezésre (vagy legalább annak illúziójára, mely szinte ugyanaz) két fő stratégiát talált az emberiség, amelyek egymást is keresztezik. A prométheuszi stratégia a fizikai világot vonja az ellenőrzése alá. A természet erőforrásaiból felhasználja azokat, melyek az emberi biztonságot és kényelmet szolgálják, és kizárja azokat, melyek fenyegetik e biztonságot.

A prométheuszi stratégia azonban önmagában kevés ahhoz, hogy vigaszt adjon az idegen világba vetettség félelme miatt. Szükség van az apollóni stratégiára is: lelki, spirituális, szellemi támaszra. Hankiss könyvében főként az apollóni stratégiát elemzi. Ebbe tartozik a mítosz, a vallás, a művészet és a tudomány, melyek lelki-szellemi fogódzót nyújtanak az ember számára. Magyarázattal szolgálnak a végtelen rettenetére, kiválasztott helyet adnak az embernek a földi létezők között. Ahogy Hankiss írta: „a mítoszok és vallások egyik legfontosabb funkciója az volt, hogy csökkentsék a világ komplexitását, és ezzel enyhítsék az emberek szorongását.”

Prométheusz

A görög mítoszok és a zsidó-keresztény monoteizmus fontos építőelemei a nyugati civilizáció apollóni stratégiájának. Az ember istenekkel, Jó és Rossz hatalmakkal, transzcendens erőkkel „belakott” univerzumban találta magát, amely minden kegyetlensége ellenére valamiféle biztonságos otthonosságot adott neki. A mítoszok és a Biblia is azt sugallta, hogy az embernek helye és szerepe van a Földön.

Az univerzum átlelkesült az isteni erővel, mely azt az illúziót adja, hogy a világban rend van, összefüggések okos hálózata, csak egyelőre mi, gyarló emberek, nem értjük. Mintha csak az istenek és egyéb szellemi erők, a bolygók és csillagok kizárólag az ember kedvére léteznének. Hosszú évszázadok óta erős védőbástyája ez a hit az embereknek. Ha illúzió is, sokaknak segít leküzdeni a félelmet. Valójában egész emberi valóságunkat fikciókra építjük, hiszen a szélességi és hosszúsági fokok, a mértékegységek és az idő, akár a vallások vagy mítoszok az ember teremtményei. Nélkülük azonban összeomlana a civilizáció, amely pedig lételemünk.

Hankiss példákat hoz a prométheuszi és apollóni stratégiákra. A ház, a kert, a város az ember által felügyelt univerzumot szimbolizálja: biztonságban vagyunk. A templom a vertikális transzcendencia, amely a földit az égivel köti össze: nem vagyunk egyedül a világban. Az autó a horizontális transzcendencia, hiszen általa az ember átlépheti fizikai korlátait: nem vagyunk kiszolgáltatottak. Ide tartozik a tréfa, amely veszélyes, mert romboló és felszabadító is egyben. A tragédia a semmibe vet, majd a katarzis révén visszaadja a biztonságérzetünket.

A játék talán a legfontosabb éltető elemünk. Játék közben elszakadunk a valóság kötelmeitől, és a játékszabályok mindenkire egyformán érvényesek, senki nem változtathatja érdekei szerint. Van ilyen tiszta igazság a valóságos életben? A játék, akárcsak a tánc, egyféle istenülés, amiben az ember is részesülhet. Nem véletlen, hogy számos nép mítoszában az istenek játszva és tánc közben teremtették a világot. Hankiss Huizinga Homo ludens című könyvére többször hivatkozik, de vitázik is híres „minden játék” mondatával. Hankiss szerint a játék egyáltalán nincs mindenütt jelen a világban. Ellenkezőleg, ellentétes a világ törvényeivel – és ebben van felszabadító nagy titka. Kreatív illúzió. Fontos helye van az életünkben.

A zene szintén stratégia a félelem leküzdésében. Sokan rokonítják a matematikával, mert mindkettő az idegen és félelmes univerzumba visz valami biztonságot. A matematika a világ zűrzavarában rendet teremt, a zene harmóniát. Mindkettő oldja a befoghatatlan univerzumtól való félelmet. A kortárs zene széttörte a megszokott harmóniákat, és kaput nyitott egy új korszakra, „amely már képes nyíltan szembenézni az idegen világgal, anélkül, hogy szüksége volna a harmónia élményére, illúziójára.”

Hankissnak ez a mondata átvezet minket napjainkba. A tömegkultúra, a fogyasztói társadalom, a „poszt-posztmodern” gondolkodás korába. Ezt éljük most. A lényeg nem változott: biztonságot keresünk egy idegen világban. Illúzióban nincs hiány. Félelemben sem. A mai kor embere hetykén tagadja a halál, a szenvedés, esendőség létét, jobban mondva száműzi, degradálja. Mindent legyőző hősmítosz a most megélt civilizációnk. Ernest Beckert idézi Hankiss, mely szerint az embernek „hőssé kell válnia, a lehető legnagyobb mértékben hozzá kell járulnia az élethez, meg kell mutatnia, hogy ő fontosabb, mint bármi vagy bárki más.” Hány és hány gondolkodó óvta már az emberiséget a hübrisz csapdájától.  

Az emberi gondolkodás kopernikuszi fordulata után a biztonság ingataggá vált, az emberek ismét egy idegen és közönyös univerzumban álltak. Hankiss Kepler példáját említi, aki gondos és alapos számításokkal rájött, hogy a Föld pályája ellipszis alakú, de a kör tökéletességének szimbóluma olyannyira hatalmában tartotta, hogy hátralevő életét annak szentelte, hogy megcáfolja saját tételét. A tökéletes univerzumról táplált illúziójának fogságába esett.

Hankiss külön foglalkozik a bűntudat és az ebből fakadó szorongás kérdésével. Freud óta sokan gondolkodtak erről. Egyes gondolkodók szerint a bűntudat, amit a zsidó-keresztény vallás tett az ember vállára, vagyis a bűnösségének terhe vezetett a neurotikus modern kori emberhez s végső soron ez okozza majd vesztét is. Freud írta, hogy a „valóság önámító átformálása”, a vallás, nem hozta meg az emberi boldogságot.

Más gondolkodók viszont vitatják, hogy a bűntudat irányítja az ezredforduló emberét. A veszélyt épp az ellenkezője rejti. Az ember a 21. századba lépve tökéletesen felmenti magát a bűntudat alól. A fogyasztói kultúra egyféle hedonista életigenlésre biztat, egy fogyasztói örömelvre. „Egy bűntudat kínozta társadalom vagy egy önmagát ártatlannak képzelő társadalom: melyik védtelenebb egy idegen világgal szemben?” Valószínűleg mindkettő.

A tömegkultúra és a fogyasztói társadalom legfontosabb igéje a manipulálás, az emberek infantilizálása és befolyásolása. Ennek fontos eszköze a média, mely a hatalmi hegemónia megszerzésének első számú tényezőjévé vált. A fogyasztói társadalomban élő emberek „egyre inkább névtelen fogyasztóvá válnak, álszemélyiséggé, amellyel a piac látja el őket. „Depolitizálódnak” és „deszocializálódnak”, és ezáltal egyre inkább a hatalom és a pénz rabjaivá válnak”. A fogyasztás a személyiség pótlékává válik, az egyén pedig a közösségi ügyektől visszahúzódó hedonistává. „És lehetséges az is, hogy túlságosan késve jönnek rá arra, hogy akarva-akaratlan az idegen világ kénye-kedvének szolgáltatták ki magukat.”

Búslakodásra még sincs okunk. Ebben a tökéletesen manipulált, ártatlan infantilis örömlénnyé tevő világban is van kiút az emberi gondolkodás számára, ami segíthet továbblépni mostani állapotából. A gondolkodók sora egyre nagyobb és őszintébb tisztánlátásra biztatja az embereket. Merjünk szembenézni annyi ezredév után az idegen, bonyolult és közömbös univerzummal. Fogadjuk el, hogy csak kicsiny és kiszolgáltatott lényei vagyunk. Nézzünk szembe saját természetünkkel és végre nézzünk szembe saját fajunk sokszínűségével – érdeklődő kíváncsisággal.

Hankiss könyvében idézi Richard Rorty gondolatait is. Filozófiájának kvintesszenciája három szóban összefoglalható: véletlenszerűség, irónia, szolidaritás. Az embernek meg kell szabadulnia a végleges válaszok keresésének kínzó terhétől. Az igazság nem adott dolog a világban, hanem mi hozzuk létre a nyelv révén. Az idegen világgal való küzdelmünk „alternatív nyelvi játékok” sora. „A világ nem beszél. Csak mi beszélünk” – idézi Hankiss. Szemlélődő felülemelkedés és irónia szükségelteik, aminek szerves és elengedhetetlen része az önirónia. Végül még egy fontos támasza van az idegen világban létezés elfogadásának: a szenvedő emberekkel való szolidaritás. Ez reményt ad arra, hogy „a szenvedés csökkenni fog ebben a világban, s hogy megszűnhet az emberi lények más emberi lények által való megaláztatása.”  

Hankiss Elemér elegáns, derűs, eredeti, szabad és tiszta értelemmel beszélt és írt olyan súlyos témákról, amelyekkel szembekerülve az emberek többsége tökéletesen idiótán viselkedik, betanult leckét szajkóz, vagy egyszerűen homokba dugja a fejét.

Végezetül könyvének egyik lábjegyzetét idézem: „Az a gondolat, hogy a nemet mondás képessége alapvető jellemvonása az embernek, már sokszor megfogalmazódott. Hadd idézzem itt csak Erich Frommnak azt a híres megjegyzését, amely szerint az emberiségnek mint gondolkodó lényeknek a története az „engedetlenségnek” egy aktusával kezdődött [arra utal itt, hogy Éva és Ádám nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből], és nem lehetetlen, hogy az „engedelmességnek” egy aktusával fejeződik majd be [arra utal itt, hogy az emberiség esetleg enged majd a totalitarizmus csábításának].”

Ha már ilyen dacosan kezdtük, ne engedjünk a csábításnak. Nézzünk szembe tiszta tudattal az idegen világ bizonytalanságával és örüljünk a szerencsénknek, hogy egy rumlis univerzumban a Föld nevű bolygón élhetünk a „bizonytalanság bölcsességével” és jó adag öniróniával.

Ahogy Hankiss írta: „Éljenek értelmes, szabad, gazdag életet: egy idegen világban.”
Mi ketten erre törekszünk.

Szakadékba nézés

Írta: Inkabringa

„A féltudás győzedelmesebb, mint az egész tudás: egyszerűbbnek tudja a dolgokat, mint amilyenek s ezért megfoghatóbban és meggyőzőbben alkotja meg róluk a véleményét.” – írta Nietzsche.

Azt érzem már egy ideje, hogy ebben az országban a féltudás valóban győzött. Ki kíváncsi a tényekre meg a részletekre, a dolgok valódi hátterére és mélységére, ha úgyis tudjuk, honnan fúj a szél, meg nem zörög a haraszt stb.

A sztereotípia egyik jellemzője, hogy a valóság tényeiből csak azokat veszi figyelembe, amik az ő felszínes megfigyelését vagy tanult előítéleten alapuló szentenciáját alátámasztják. Minden más, az elméleteit akár cáfoló tényt is, egyszerűen figyelmen kívül hagy.

Ez nem ostobaság, rosszabb: érdektelenség. Ez nem pusztán agresszió, rosszabb: az agresszióval szembeni közöny. Ez nem rosszindulat, rosszabb: szellemi tehetetlenség.

Az elmúlt napokban kétszer is megfordultam a Fugában. A Fuga izgalmas hely. Egy picurka összművészeti pont a város nyüzsgésében. Kicsi, de eredeti hely. Főként gondolkodóhely.

Három éve jártam itt először, Petri György verseit hallgattam Vallai Péter előadásában.

Most csütörtökön egy kiállítás megnyitóra mentem. Fotókiállítás. Címe: Mellőzöttek.

Turay Balázs fotói a cigányok elleni sorozatgyilkosságok helyszínein készültek. Követik a túlélők, a gyászolók sorsát.

Élnek tovább, gyászolva férjet, feleséget, gyermeket, szerettet. Cipelve a fájdalom és a nem szűnő félelem terhét.

Turay Balázs fotója

Az egyik fotó egy férfi portréja. Nem akar érzelmet kifejezni, nem cselekszik, nem mutatja magát valamilyennek. Félközeliben látjuk, amint maga elé mered. Látszólag semmi, de semmi különös nincs benne.

Mégis szíven üt. Áll fegyelmezetten. Megadó, megtört testtartással. Szinte érezni, ahogy a vállait a földre nyomja a bánat, a kilátástalanság, a meg nem értettség, a kirekesztettség terhe.

Torokszorító és felkavaró volt látni.

Ilyen egy megalázott, meggyötört, megfélemlített és magára hagyott ember. Egy mellőzött.

A férfi cigány és az egyik gyilkosság túlélője. Már ahogy egy ilyet túl lehet élni.

A kiállításmegnyitót követően egy beszélgetés folyt a büntetőperről és a gyilkosságok helyszínén élők jelenlegi helyzetéről.

A beszélgetés résztvevői voltak: Csonka Árpád (jogász), Matern Éva (szociális munkás), Stépán Balázs (újságíró), Turay Balázs (fotóművész).

Nem írhatok mást, elkeserített, amit ott hallottam.

Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy megölték a szeretteiket? Csak azért, mert cigánynak születtek.

Vannak ebben az országban olyanok, akik szerint ez már önmagában bűn. Sőt, feljogosítva érzik magukat, hogy „tisztogassanak”.

Taszít és undorít a pökhendi korlátoltság. Az üvöltő butaság. A sekélyes gyűlölködés. A kisszerű megbélyegzés. Az alaptalan gyanakvás. A gondolkodást helyettesítő agresszió. A tunya közöny. A szembesülés helyett a szemlesütés. A kíváncsiság helyett a korlátoltság.

Turay Balázs szerint ezek a gyilkosságok nemcsak a cigányok elleni gaztettek voltak, hanem az egész társadalmat támadták.

A társadalom pedig hagyja ezt. Agyonhallgatja vagy félremagyarázza, de nem érzi át, hogy ez mindnyájunk ellen elkövetett agresszió.

A nyílt gyűlölet útját nyitotta meg, és a társadalom hallgat és hagyja. A magyarázata egyszerű és irtóztató: nem minket érint, hanem őket, a cigányokat. Mert ugye vagyunk mi, meg vannak ők.

Ha velük történik valami, azt csak közöny vagy gyűlölködés kíséri.

Turay Balázs fotója

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nem-cigányként automatikusan ehhez a véleményhez kelljen csatlakoznom. Érezhetem így magam komfortos lelkületű állampolgárnak? Teljesen kizárt.

Egyszer valaki meglepődve kérdezte tőlem: Te szereted a cigányokat?

Micsoda kérdés ez? – kérdeztem vissza. Hogyan lehetne emberek csoportjait egységesen szeretni? Sehogy. Szeretni a szeretteinket szoktuk: család, rokonság, barátok, szerelem.

Összességében nem lehet egy egész népcsoportot szeretni. A szeretet végtelenül személyes dolog. Azonban minden további nélkül szerettemmé tud válni egy cigány is. Magától értetődő, természetes módon. Fel sem merül bennem, hogy a származás legyen a szűrő. A szeretetben egyetlen szűrő van: a bizalom. Azt meg nem a származás, a pozíció, a kinézet, a vagyon, a társadalmi helyzet határozza meg. Sőt.

Tudom, hogy ezt sokan nem így gondolják.

De azt is tudom, hogy sokan így gondolják.

A gond az, hogy akik ellenségesek a cigányokkal, azoknak erősebb a hangjuk. A gyűlöletben elképesztő energia van.

Üvölt, öklöt ráz. Vagy épp megfontoltság álcájába burkoltan uszít. Ez utóbbi még aljas is.

Tavasszal láttam egy remek szlovák filmet a Titanic Filmfesztiválon. A címe: Kutyám, Killer. Nem tudom, hogy valaha is bekerül-e a hazai mozihálózatba, pedig nagy szükség lenne rá. Kiváló példája ez a film annak, hogyan válik a cigányok elleni gyűlölet egyre pusztítóbbá.

Akik elfogadóak, érdeklődőek, akiknek egyértelmű a másik ember iránti tisztelet minden címke nélkül, őket meg sem hallja senki ebben az acsargásban.

Ne feledkezzünk meg egy harmadik csoportról sem. Talán ők vannak a legtöbben. A tájékozatlanok. Akik felülnek minden látszatnak, és a látszatok szándékolt félremagyarázásának, mert igazából semmit nem tudnak a cigányság helyzetéről.

Ezek az emberek kellő információ birtokában elfogadóak lennének.

Csak a megfelelő, higgadt, árnyalt és elfogulatlan tájékoztatás hiányzik hozzá.

Ehhez hiteles, tapasztalt, felkészült és tájékozott emberek szavára lenne szükség.

Van ennek tere?

Ilyen-olyan politikai oldalnak (avagy a sztoriéhségnek) megfelelni akaró médiamunkások meg a politikusok zagyválása  folyik.

Felületes, manipulatív, kártékony. Homályba és káoszba vezet.

Kevesen vannak, akik a hírek mélyebb és elfogulatlan magyarázatára is vállalkoznak. Szerencsére akadnak ilyen orgánumok, de a társadalom széles rétegeihez az ő szavuk nem jut el.

Ez ma a cigányságról szóló diskurzusnak a meghatározója. Egy hír és annak rosszindulatú, gyűlöletkeltő félremagyarázása.

Mindezt kíséri egyre hőbörgőbb indulatokkal a brutál, ostoba gyűlölködés.

Miközben hatalmas elméleti tudású szakemberek és gyakorlati tapasztalattal rendelkező segítők élnek ebben az országban, akik higgadt, megfontolt és tisztán látó értelmezésre képesek.

Elvétve jutnak szóhoz a médiában.

Például Turay Balázs mély és emberi tapasztalatokkal rendelkezik a gyilkosságok helyszínén élők körülményeiről, érzéseiről. Higgadtan, okosan, értelmezve, összeszedetten beszélt az elmúlt évek tapasztalatairól. Bárhol, bármilyen média felületen érdemes az ő véleményének hangot adni.

Nem beszélve arról, hogy a cigányok is szóhoz jussanak, és ne csak szánalmat vagy ijedelmet keltő manipulált vágóképen jelenjenek meg. Mindenki okoskodik, elmélkedik, véglegesen ítélkezik róluk, felettük, miközben senkit nem érdekel, mit gondolnak ők a világról. Pedig éreznek és gondolkodnak.

Turay Balázs fotója

Kegyetlen nehéz küzdelem ez. Meg nem értettség, ellenségeskedés, rosszindulatú agresszív támadások kereszttüzében folyik.

A cigányok félnek és tájékozatlanok a lehetőségeikről. A környezet pedig elutasító, uszító vagy elzárkózóan közömbös velük szemben.

A gyilkosságok után a hozzátartozóknak érdemi támaszt nem tudott adni a szociális intézményrendszer. Pszichológus állítólag mind a mai napig nem jutott el hozzájuk.

A  támadások egyik sebesültjének a teljes bénulás fenyegeti a lábát, miközben megfelelő és gondos orvosi ellátással ez elkerülhető lenne.

Hiába a szociális hálózat, ha a benne dolgozók csak a napi rutinra képesek. Mechanikusan teszik a dolgukat, és ha váratlan helyzetbe kerülnek, nem képesek ehhez alkalmazkodni. Márpedig egy rasszista gyilkosság után kreatív és azonnali segítségre van szükség.

„...igen világos fejjel és eredeti módon kell gondolkodnunk, ha hatni akarunk a körülöttünk lévő világra” – nem győzöm idézni Fredrik Barth ezen mondatát.

Valahogy úgy képzelem el ezt a társadalmat, mint egy nagy teknőt. Az egyik oldalon a hörgő gyűlölködés és agresszió dominál. A másik oldalon az elemző, empirikus tapasztalatokkal alátámasztott józan, higgadt és elfogadó hangnem. Ezt szinte alig hallani.

Középen pedig, a teknőnek hatalmas mélységet adva a felületes információkkal, látszatokkal, sztereotípiákkal megelégedők óriási tömege van. A legijesztőbb ebben a nagy teknőnyi mélységben a tunya közöny. A belenyugvás, érdektelenség, a minden kíváncsiságot nélkülöző mechanikus, igazságnak hitt szabályok követése jellemzi.

Egy társadalom, egy kultúra annál sokkal bonyolultabb és főként változékonyabb, hogy betonelméletek alapján gondolkodjunk róla. Ahhoz, hogy megértsük, nem örökre szóló törvényszerűségeket kell megtanulnunk, hanem a folyamatokra való nyitottságot és az állandó értelmezés képességét.

Mit lehet tenni? Elkeserítő a helyzet. Egy biztos: feladni nem szabad. Koncként nem lehet odadobni a cigányságot az egyre hangosabb gyűlöletnek.

Mit tehet, aki mindezt a közönyt és gyűlölködést nem akarja?

Vitába szállhat, ellenállhat a mégoly erős agressziónak, vállalva az alattomos ütéseket, támadásokat is. Vihet élelmet a nélkülöző cigány településekre, cipelheti a sezlonyt. Ez még kevés, de a semminél mégis több.

Ha hörgő üvöltéssel törnek az amúgy is megalázott cigányságra, akkor én is eléjük állok, hogy védjem őket. Akkor is, ha tisztában vagyok vele, mint egy csikket fognak eltaposni.

Akármennyit is töröm a fejem, mindig egyetlen megoldásra jutok. Az igazi az lenne, ha ennek a mély teknőnek a közönyét és tájékozatlanságát lehetne megtörni. Ha értelmes, józan, elemző, elfogulatlan és elfogadó gondolatok szivárognának be a köztudatba és nem a manipulálható gyűlölködés.

Ehhez szükség van a médiára, óriási hatalom és óriási felelősség, de nem szabad csak tőlük várni a megoldást. A hétköznapokban is ezt kell képviselnünk. 

Kedden szintén a Fugában Klaniczay Gábor és Hankiss Elemér beszélgetett a boszorkány-és eretneküldözésekről, megemlítve ennek 20. századi és jelenkori párhuzamait is.

Ennek komoly lélektana van, válságos helyzetek mindig kitermelik a bűnbakokat. Ezek a csoportok általában a társadalom peremén állnak. Mint a nők, mint a zsidók, mint a cigányok, mint a hatalmi elvárástól eltérően gondolkodók.

Jellemzően mindig áll e gyűlölethullámok mögött egy befolyásoló háttér, ami szellemi gyúanyagát adja az agressziónak. Manipulál és heccel.

Hankiss Elemér megemlítette egyik kutatásának eredményét, mely szerint az emberek meggyőződéssel hiszik, sőt fennen hangoztatják magukról, hogy ők jók. Jószívűek, jóindulatúak, barátságosak, szeretetteljesek, önzetlenek. De az összes többi! Az bezzeg gonosz, alávaló, rosszindulatú, önző, durva lélek.

Hogy is van ez?

Ne mentsük fel magunkat, és ne áltassuk magunkat. Mindenkiben benne van a gonosz és az angyal. A mi felelősségünk, hogy melyiknek adunk teret a lelkünkben. Nem attól leszünk jók, ha ezt állítjuk magunkról. Állandó feladatunk a jó és rossz mérlegelése önmagunkban, a vívódás az ördög és az angyal között. Ehhez azonban előbb fel kell ismerni mindkettőt magunkban.

Hankiss idézte Nietzsche („egy higgadt pasas volt” – tette hozzá) híres mondatát: „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.”

Ha sokáig nézünk szembe az agresszióval, akkor fennáll a veszélye, hogy mi is agresszívvé válunk. Ezt mindenáron meg kell akadályozni.

Józanság, elfogulatlan gondolkodás, folyamatos értelmezés. Ez az egyetlen útja, hogy ne az agresszív indulatok vezéreljenek minket. Mert az csak pusztulásba vezet.

Én csak egyetlen dolgot szeretnék elkerülni az életben: ne kelljen gyűlölnöm. A legpusztítóbb veszélyforrása az emberi léleknek.

Ahhoz, hogy a társadalom felnőjön a „másik tehet róla” gyermekded önbecsapásán, ami ráadásul másoknak is árt, még nagyon sokat kell küzdeni.

Ésszel, érvvel és nem agresszív gyűlölködéssel. Ne adjuk át magunkat a szakadék mélységének.

A csütörtöki cigányok elleni gyilkosságokról folytatott beszélgetés végén Matern Éva megemlített egy 2011-es hírt, mely szerint Firenze polgármestere gyásznapot rendelt el két szenegáli bevándorló meggyilkolása miatt. A gyilkosság első hírére tízezer ember tódult ki az utcára tiltakozva a rasszista erőszak ellen.

Hol vagyunk mi ettől?