Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Írta: Inkabringa

A járvány, ami most elárasztja a világot, eltépi az embereket a közösség élményétől. Kínában a Holdújévet, a világ más tájain a karnevált rombolta szét, most a húsvétra készülő keresztények és az arab világ muszlim közösségi ünnepeit zilálja össze. A járvány arra kényszerít, hogy ne keveredjünk, ne érintkezzünk, ne legyünk más emberek között, maradjunk magunknak. Csakhogy az ember társas (sőt mi több: társadalmi) lény. Nem tudunk létezni mások nélkül. Ezért olyan megrendítő, amikor másokra veszélyes biológiai fegyverként kell magunkra tekintenünk. Mert járványok idején nem csak attól kell félni, hogy elkapjuk, hanem attól még inkább, hogy továbbadjuk a kórt. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás csimborasszója egy járvány. 

Milyen sokat olvastam különféle történelmi és kultúrtörténeti könyvekben ezt a szókapcsolatot: „járványok idején”. Kemény világ volt. Mindig úgy hittem eddig, csak volt. Most meg van. Egy újabb tapasztalat. Csak még nem tudjuk a saját emberi nyelvünkre lefordítani és megzabolázni, megérteni. Még csak a rettegés, a nekifeszült küzdelem, a hárítás és a sötétben fütyülés szintjéig jutottunk el. Teljesen mindegy, hogy súlyosak, vagy nem súlyosak egy járvány következményei, ha az emberek biztonságérzetére rosszul hat. A nyugalom nagy erény. 

Bár axióma, hogy a mai kor embere a végletekig elidegenedett és képtelen magát korrelációba hozni másokkal, mégis vannak olyan ősi késztetéseink, amelyek a többi emberrel való önfeledt és örömteli keveredés igényét ébren tartják bennünk. Egy járvány nem engedi az ilyen önfeledtséget, a közösségbe feledkezés örömét. Járványok idején az emberek bezárkóznak, és várják, hogy elmúljon fejük felől a baj.  

Mindazonáltal az életet szeretni járvány idején kell csak igazán.

Minap láttam az Ódry Színpadon Esterházy Péter Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, melyet az alkotók némiképp átírtak oly módon, hogy Esterházy Hasnyámirigynapló című könyvét is beledolgozták.

Esterházy 2007-ben megjelent dramolettjében Rubens halálát írta meg. A flamand festőzseni olyan plasztikusan és érzékletesen, sőt mi több érzékien tudott festeni, lett légyen szó tájképről vagy emberi testről, hogy vele kapcsolatban a földi élet múlása fel sem merülhet, hiába halt meg évszázadokkal ezelőtt. Rubens a tehetségével tisztában levő, teljes életet élő ember, akinek az alkotás és az életszeretet, nota bene a földi élet szeretete, magától értetődő axióma. A művészeti alkotás is egy teremtés, épp ezért minden művészet egyben istenkísértés is. Ahogy a darabban elhangzik, Rubens, „aki képeivel kijavítja a világot, úgy viselkedik, mint az Isten”. Egy másik művében ezt írta Esterházy:”A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés)”.

Most, a járvány által megtépázott karnevál után, és húsvétvárás idején különös tanulságokat hordoz ez az előadás.

A színházi előadás alkotóit dicséri, hogy volt érzékük, és főként merszük ahhoz, hogy ezt a két, földi életet ünneplő alkotót - Rubenst és Esterházy Pétert - játékosan összekapcsolják. Az előadás alatt Rubens szájából halljuk Esterházyt, és Rubensszé válik Esterházy. Egy mélyen élő, rejtett párhuzam ez: két, az életszeretetet elegáns könnyedséggel vállaló ember évszázadokon átívelő lélekrokonsága.

Az előadásban Rubens/Esterházy szerepét Pogány Judit alakítja. Zseniálisan. A feje tetejére fordított világ karneváli szellemének csodája ez az alakítás. Pogány Judit elevent és holtat, férfit, nőt és gyermeket, tárgyat vagy állatot, növényt vagy elvont fogalmat is pompázatos minőséggé tud formálni. Ő is egy teremtő lélek.

Pogány Judit

Rubens a köszvénytől, Esterházy a ráktól szenvedett élete végén. „A szenvedés egy hülyeség, nincsen értelme”, mondja a darabban Rubens, és „a szenvedés a Teremtés butasága, megalázza, csak megalázza az embert, nem igaz, hogy megtisztít, hogy alázatra nevel, nem igaz, hogy önismeretre nevel, hogy jobban megismerem magam, nem igaz, hogy jobban megismerem a világot, az Istent, nem igaz.” Évekkel később Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban, saját megélt szenvedései kapcsán sem jut más következtetésre.

A bigott vallásosság messze állt Esterházytól, bár mélyen istenhívő volt. Úgy hitt Istenben, hogy percig sem telepedett bele a szemforgató szentfazékság pöffeszkedő felszínességébe. Szeretett élni szabadon gondolkodóként. Vagyis szeretett élni emberként. Nem vallásosként, és nem istenhívőként is, szimpatikus nekem az ő istenhite, mert nem egy mindenki számára kötelező kizárólagos vonatkozási pontnak, hanem magánügynek tekintette saját hitét. „AZ Úr szántszándékkal nem teremtett selejtet, hogy úgy mondjam, nem bűnöst teremtett az Úr, hanem szabad embert, aki így szabad a bűnre is. Nagy különbség” – mondja Rubens/Esterházy. Máshol így beszél ugyanő: „Az Isten nem mentőöv, nem egy oxigénsátor, egy vastüdő, egy művégtag, az Isten, fiam, nem egy Bayer-Aspirin”.

Esterházy Péter

A földi életet szerető és ünneplő, csillogó intellektusú Rubens és Esterházy jó társaságot talált volna Rabelais skolasztikát orvostudománnyal ingerlő szellemdús személyében is. Ahogy Mozart is ebbe az életigenlő társaságba tartozik. Az optimális az lenne, ha ez az oktondi emberiség élhetne szabadon, de ráébredne saját felelősségére. Járvány idején kevés esély van erre, de akad ennek egyéb akadálya is bőven, melyek nem múlnak el úgy, mint egy járvány, hanem egyik nemzedékről a másikra örökítve velünk maradnak. A szenvedés rabságban tartja az embereket, legfeljebb túlélnek görcsösen, de nem tapasztalják meg Rubens/Esterházy és Mozart ragyogó, felszabadító életszeretetét. Nehezen válhat így a 21. századi ember axiómájává Rubens/Esterházy mondata: „nekem nem démonaim, nekem angyalaim vannak”.

Tarantino Toldi (Arany János: Toldi – Ódry Színpad, 2013. okt. 26.)

Írta: Inkabringa

„Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon…”

Ki ne ismerné ezt a sort széles e hazában? Tanítják, megtanulják, bebiflázzák, majd soha többé nem gondolnak rá.

Sajnos Arany János is abba a kővé-bronzzá dermedt kasztba került, ami nem engedi, hogy élő-mozgó poétaként ragyogja be az életünket.

Mindenki áhítatosan, magát kelletve nyilatkozik róla, távolba révedve emlegetik, mint a nemzet nagy lírikusát. Épp csak nem olvassák.

Pedig mennyi ízét, színét-fonákját ki lehet szűrni a gyönyörűen leírt sorainak. Középiskolásként hirtelen felindulásból egyszer eszembe ötlött, hogy megtanulom Arany sorait, mindet. Addig nem halok meg. Ó, még szép hosszú élet áll előttem…

Ha megtanulni nem is, de olvasni, időről időre hozzákanyarodni érdemes, sőt mi több, élvezet.

Arany János mindmáig betelhetetlen és kiapadhatatlan csodakútja a magyar irodalomnak. Eszem vesztem, olyan hatalmas szókinccsel bírta ezt a nyelvet.

Gyönyörűség, amit művelt a szavakkal.

A Toldi valószínűleg Arany legismertebb művei között van. Általános iskolában mindenki találkozik vele. Elemzik, olvastatják, kötelező olvasmány, ilyesmi.

Én is átestem ezen anno, nem őrzök túl hevült emlékeket az irodalomórákról. A tanárunk valószínűleg a legkisebb örömét sem találta sem a tanításban, sem az irodalomban. Tudom, hogy vannak, akiknek kiváló irodalomtanáruk volt, magam is ismerek olyat, aki ilyen. Ahhoz, hogy én mégis irodalomszerető-tanuló ember lettem, semmi köze nincs a tanáromnak. Nem ő hatott rám, hanem maga az irodalom.

A Toldit 1846-ban írta Arany a Kisfaludy Társaság pályázatára. „Készíttessék költői beszély, melynek hőse a nép ajkán élő történeti személy, például Toldi Miklós, Kádár vitéz…” Ezzel robbant be az irodalmi köztudatba.

Nebulóként azon töprengtem, hogy vajon miért épp Toldi Miklóst választotta hőséül ez a csöppet sem hősködő alkatú zárkózott költőlélek? Talán, mert ez volt első helyen a pályázati felsorolásban. Bármiből remekművet alkotott volna. Toldinak szerencséje volt, hogy ráesett a választása.

Azt azért még Arany sem gondolta, hogy a Toldi megírása után nagyjából százötven évvel született ifjak friss és erős tartalmakat bontanak ki majd belőle. Ha tudja, vagy reméli, talán könnyebben viselte volna az elkövetkező évtizedeket is, bukással, önnön lelkében bujdosással, az Akadémia bürokráciájában verdeséssel.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán tavaly ősszel mutatták be a Toldit. Terveztük már megnézni a zsámbéki fesztiválon is, de lecsúsztunk róla. Most végre sikerült.

Ezen a későnyári októberi estén elmentünk tehát megnézni a Toldit.

Barátunk tizenkét éves leánykája ugyanolyan magyarórákon unta végig a Toldit, mint ami nekem jutott. Kiskamaszos öntudattal fejtette ki nekünk, ez sérelmére elkövetett gaztett, hogy még az őszi szünetben is ezzel nyaggatjuk. Mert a Toldi egy unalmas és kötelező muzeális darab. Semmi több. Ép lélek menekül tőle. Gáz.

Ezt a poros muzeális Toldit fizikai színházi rendező-koreográfus szakos negyedévesek vitték színre tavaly, egyik osztályvezető tanáruk, Horváth Csaba rendezésében.

Az eredmény magáért beszél. Csodás, friss, gazdag, ötletdús, sodró lendületű és sziporkázóan szellemes előadás.

Hét fiatal mondja el elejétől a végéig kiváló intonációval, remekül hangsúlyozva Arany János örök érvényű elbeszélő költeményét. Olyan szép hangokkal, olyan gördülékenyen ejtett szavakkal, hogy beleborzongtam, mennyire teljes és eredeti még most is ez a szöveg.

Duruzsoltam velük magamban ezeket a jól ismert, veretes szavakat, és mégis egészen mai tartalmakat, árnyalatokat fedeztem fel bennük az előadást nézve.

A fiatalok szóról szóra elmondták a Toldit, de nem csupán mondták, hanem mozogták is. Arany János sorait szavalták szép egyszerűséggel, és lenyűgöző mozdulatszínházzal kísérték a kiejtett szavakat.

Eszközük, díszletük, kellékük leginkább saját testük volt. Olyan ötletgazdag, szellemes poénokra, finoman átszőtt lelki sejtetésekre, kirobbanó energiára, elfojtott és feltörő indulatokra voltak képesek abban a picinyke térben, ami nem csupán felskandálását jelentette egy nagy klasszikusnak, hanem a bensővé tételét, a nemes sorok magukba fogadását, újragondolását.

Eszembe jutott a jó néhány évvel ezelőtt a Bárkában látott Hamlet, amit – a szintén klasszikussá vált - Arany János fordításban adtak elő, mindenki számára ismerős-otthonos mondatok egymásra következésével, de a Tim Caroll által rendezett előadás mégis maga volt a váratlanság és egyszeriség.

Ehhez hasonló volt a Toldi is. A szöveg az agyam legmélyebb burkába rögzült már, de az előadás mégis olyan újszerűvé és újra felfejthetővé tette, ami bizton állítom, hogy a színházba járókat és a klasszikusokat is megvédi a porosodástól.

Ezt a hét fiatalt nézve az villant fel bennem, hogy a fiatalságnak nemcsak bolondsága, hanem üde bölcsessége is van. Ezt pedig nagyon meg kell becsülni, hogy aztán ne váljon keserű, beszáradt, csak magával egyetértő felnőtté. 

Toldi Miklós nyers vitalitása és bujkáló, ki-kibukkanó méltósága és önmagára találása illett a fiatal egyetemisták játékához. Korszerűvé, modernné, elementárisan energikussá tették.

Nem is kellett ehhez valószínűleg más, mint hogy abból a bronzba öntött rá-nem-gondolásból kitépjék és újra a maga teljes valóságában, önmagában és önmagáért szemléljék.

Nem a „mások mondták, hogy ez ilyen meg olyan” alapú újratemetés lett így belőle, hanem egy eleven hatású, vérbő, fordulatos, minden ízében friss és modern értelmezés.

Láthatóan Toldival foglalkoztak, Arany szövegével, és nem a róla gondolni illő sablonokkal.

Az eredetiség néha csak ennyiből áll: a világot nézni, és nem azt, amit gondolni illik/javallott róla. Odamenni, belenézni, rákérdezni és nem a felszínt felszínesen szemlélni. Az csak félreértelmezésekhez vezet.

Artista ügyességgel, balett-táncosi könnyedséggel, hip-hop lazasággal, néptáncos lendülettel vetődtek, ugrottak, nyújtóztak, gurultak át ezen a hősi történeten számos stílusos poént, finom hetykeséggel ciccentett szellemességet szétszórva.

Testükkel, szellemükkel, szavaikkal és mozdulataikkal mondták el Toldi Miklós vitézségeit. Bármilyen kifejezési formát választottak, az hatásos kifejezőeszközzé vált általuk. Ha énekeltek, ha táncoltak, ha verset mondtak, ha akrobaták voltak, az mind szólt, hatott, megérintett.

Az előadás utolsó harmadában aztán felcsendült a zene is. A Dresch Quartet muzsikája szólt.

Megszólalt például az általam nagyon szeretett Prana a Ritka madár albumról. A ’prana’ eredeti szanszkrit jelentése ’életerő, energia’ és nekem mindig valami lassan kibomló, sejtetve felbukkanó és egyre szélesebb ívben áradó hatalmas felszabadultságot, életörömöt jelentett ez a zene.

A Toldiban azonban a harc, a küzdelem jelzője lett, hiszen a cseh vitéz és Toldi Miklós összecsapását kísérte. Káprázatos, pergő harc és energiák egymásba ütközése volt ez a jelenet. A Prana lendülete ezt az energiát is magába foglalja.

Jó volt ez egy kis külön bejáratú újraértelmezésre is.

A mozdulatok, a pazarul redőzött jelentések és értelmezések az elmúlt több mint másfél század terheit és erényeit is felvonultatták. A nemzetféltő honfibút, a világra nyitottságot, a kevélységet és a meghunyászkodást, a megvetettséget és az álnokságot, a nyers erőt és a méltóságot.

Villanásokra eszembe jutottak az archív filmeken legényest táncoló parasztemberek, a keleti harcművészek, az aluljárókban breakelők, Kodály Zoltán, Cseh Tamás, de Jackie Chan és Tarantino is. Remekül megfértek egymás mellett, sőt, kifejezetten élvezték egymás társaságát.

Duhaj, életerős, izmokra, energiákra, szívre-szellemre és nem papírformákra kidolgozott előadás volt ez.

Élményt adott az Aranynak elkötelezett rettentő-roppant felnőtteknek és a márványba faragott őskövülettől eddig idegenkedő kiskamasznak is.

Úgy tűnik, hogy az előadást jegyző fiatalok erősen hiszik, hogy értelmezni érdemes még a kezem fejének hitt dolgokat is. Nem állnak meg a látszatoknál. De jó ezt látni.

Arany Jánosra és az agyongyötört Toldijára tiszta szívvel és ésszel néznek.

Bebizonyítják, hogy természetesen hangzik Arany gyönyörűre csiszolt nyelvezete és a jazzre remekül lehet táncolni.

Gondolta a fene.