Kodály, Krúdy, Próféta utca

Írta: BikassyGergely

Barangoltam az interneten. Kodályra bukkantam, Kecskemétre bukkantam. Kecskeméten épp csak megszületett, a család hamarosan a Felvidékre költözött, ezért a Csitári hegyek alatt, ezért  a Galántai táncok. Aztán arra bukkantam, hogy Budapest ostromát egy Próféta utcai zárdában vészelte át. Próféta utca? Nem ismerek ilyen pesti utcát. Már rég nem így hívják. Kinek nem tetszhetett a neve?

Kodály Zoltán

Aztán Krúdyra bukkantam. Ez még jobb. Van egy Próféta utca című rövid novellája. Bravúros, mint majdnem minden írása, bármily rövid vagy hosszú. Hőse, egy gazdag tejkereskedő elmeséli, hogy mindig baleset érte a Próféta utcában. Elmondja a baleseteket: kisebbek, nagyobbak, de akad halálveszélyes is. Kutatni kezdi, miért, és akkor még nagyobb baleset éri. Végül, egy vidám lakodalmas nép leveszi róla a rontást.

Krúdy Gyula

Ámulok, olyan jó. Rontás ült egyébként a rokonnevű Apostol utcán is. Ennek a 13-as száma alatt lakott a német megszállás idején bizonyos Adolf Eichmann. Próféta? Apostol? Úgy látszik, veszélyt és rontást hordoznak ezek a nevek. De azért nem kéne megváltoztatni őket. Csak legyen Biblia, legyen hit, erő, és képzelet, hogy levegye róluk a rontást.

Danilo Kiš - Goncourt - 1749

Írta: BikassyGergely

Véletlenül bukkantam az 1749 című online világirodalmi folyóiratra. Manapság leginkább véletlenül bukkan az ember érdekes értékre. Izgalmas, hogy már a címet sem értem: 1749-ben bizonyára történt valami fontos, amit rég elfelejtettem. Goethe? Vannak könyveim: bevallom, gyerekjáték lenne megnézni, de most mégsem teszem.

Mondom, első látásra is érdekes ez az online folyóirat. Megismerkedhetünk a legutóbbi, a járvány idején kiosztott Goncourt-díjas könyvvel és írójával (Hervé LeTellier: Anomália). A szerző matematikus és vezéregyénisége annak az "Oulipo" nevű mindenféle matematikai trükköket magas irodalommal ötvöző egyesületnek/irányzatnak, melyet annak idején Raymond Queneau és a matematikus François Le Lionnais alapított, és ha jól emlékszem, a szabálytalan tehetségű Georges Perec (is) tett híressé. 

Az Oulipo csoport 1975-ben François Le Lionnais kertjében

Ez az "Anomalie" - pár percre belenézve, kitűnően játékos ötlet megduplázódó szereplőkkel egy repülőúton - na, ezt már csak elrontani lehet... Sajnos, az elrontás gyakori jelenség az ünnepelt Goncourt-díjas írók és művek esetében. Sok ügyes szélhámosság és profi unalomáradat kapja meg ezt a kitüntetést. Francia irodalmi ínyencek ökölszabálya: "Goncourt-díjas könyv nem lehet jó". Ezt a szabályt évtizedekkel ezelőtt a zseniális Marguerite Duras tudta csak felrúgni --- Jó, nemsokára, ősz elején majd elolvasom azt az Anomáliát... hátha, hátha...

Hervé LeTellier

Ugyancsak az 1749 című furcsa című online folyóirat közli Danilo Kiš egy rövid, kéziratban maradt írását (A világ legcsúnyább és legszebb helye) - most csak fél másodpercem jutott rá, mintha a Kotori öblöt jelölné a "legszebb helynek", ami önmagában mélyen igaz közhely, de Danilo Kiš - nagyon nagyra tartom - bizonyára megcsavarja, megbolondítja kicsit.

Majd sietek elolvasni. Talán a Lukács uszoda kertjében. Ez, ha csendes és néptelen - a világ legszebb helye, kis területén a 19 platánfával - ha pedig nem csendes, sok autó, és kórházi- meg bömbölő építőmunkás, valamint nagyothalló beteglátogatók tucatjai zajonganak benne otrombán és fülsértően - akkor a világ legcsúnyább helye. Támasszuk fel a zseniális Danilo Kišt, hogy meg tudja írni! 

Lukács kert

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

Simon mágus és Danilo Kiš

Olvasónapló

 Írta: Inkabringa és BikassyGergely

Jelenleg élünk a nyárban, és nyári életet él a blog is. Új bejegyzés helyett most régebbi bejegyzéseinket kínáljuk olvasásra. Úgy gondoljuk, ez a három korábbi bejegyzésünk tökéletes nyári olvasmány lesz (gondolatébresztő, lélekfrissítő stb. - amit ilyenkor mondani szokás), és pár nap múlva jövünk új bejegyzéssel.

A most ajánlott három bejegyzés közül egyet közösen írtunk, egyet-egyet pedig külön. Nagy horderejű írás mindhárom, szívünknek kedves területekről, melyeknek számos árnyalatáról, színéről-fonákjáról is írtunk már a blogban, de nem olyan világot élünk, ahol az árnyalatokkal és a dolgok színe-fonákjával foglalkozni kell. 

Tehát hamarosan jövünk új bejegyzéssel, addig is ajánljuk az alábbi nyári olvasmányokat, a blogunkat kedvelő olvasóink bizonyára értik és értékelik majd. A befogadás és értelmezés élményének növeléséhez javallott jegyzet vagy olvasónapló készítése.

Fehéren fehérrel (Írta: Inkabringa és BikassyGergely)

Mit csinál az etnográfus? (Írta: Inkabringa)

Filmzene – és akiknek nem kell (Írta: BikassyGergely)

A nyár tudománya

 Írta: Inkabringa

Nyár közepén járunk. Lebarnultunk, beleszédültünk a nyárba. Mindig így van. Süt a nap, aztán jön a zápor. Néha vihar, tombolás. Megküzdünk a hőséggel is, igaz, én kánikulatűrő vagyok. Tisztában vagyunk a klímaváltozás rémségeivel. Jó a fűben heverni, a napon sütkérezni, fák alatt hűsölni, vízbe csobbanni. A nyárhoz nem kell semmi, csak a nyár. Szeretjük. A nyár a leginkább életteli évszak.

Nyár közepe van. Még maradt nekünk ebből a csodából. Ölelje magához mindenki az örök vagy az épp aktuális szerelmét, és táncoljon a nyári estéken kedve és ízlése szerinti zenére néhány korty hűs bor kíséretében. Így szép a nyár és így szép az élet.

Én a születési évfordulókról szeretek megemlékezni, nem a halál évfordulóiról. Esterházy Péterrel most kivételt teszek. Mégpedig azért, mert perceken belül, holnap, július 14-én lesz halálának évfordulója, és öt évvel a halála után is az élet és az élet szeretete jut róla az eszembe.

Nagyon szeretett élni. Szépen, ésszel, lélekkel élt. Példát hagyott hátra, hogyan kell élni, és hogyan kell szeretni az életet a kommersz hedonizmus és az acsargó agresszió között imbolygó világban. Szellemesség, szárnyaló intellektus, játékosság, (ön)irónia, revans nélküli nagyvonalúság, kíváncsiság, világra nyitott érdeklődő értelem, az érzékek és érzékelés öröme, lelki nemesség és a mélyen megélt szeretet: ezt olvashatjuk ki Esterházy Péter könyveiből és életéből. Sokféle példát mutat ez a világ, milyen a jó élet. Még senki nem tudott meggyőzni arról, hogy Esterházy receptjénél van jobb. Nem kell hozzá semmi, csak szeretni kell az életet. Az élet is olyan, mint a nyár. Akkor a legjobb, ha egyszerűen örülünk neki.

Esterházy olyan, mint egy szép lombú terebélyes fa, ami átengedi a nap fényét, a friss szellőt, és enyhet ad egy zord világban minden földi teremtménynek.

A nyárról a legszebb prózai himnuszt Esterházy Péter írta. Idéztem már korábban, fogom is még idézni. Ebben a néhány sorban benne van minden a nyárról, és benne van minden Esterházy életszeretetéről.

Esterházy Pétertől élni tanulhatunk. Öt évvel a halála után is.

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Egyedül maradtunk

Uszoda és kártyázás

Írta: BikassyGergely

A kánikula harmadik napján visszatértek a külföldiek. Tegnap az uszodában már minden harmadik fürdő-napozó külföldi volt. de most már a belföldieknek sem kell a belépéshez semmiféle igazolvány. Az uszoda majdnem mindenre jó az úszás mellett.

A Lukács híresen kis alapterületű hely, a napozóknak viszont van egy jó nagy tetőteraszuk. Ifjúkoromban nyarakat töltöttem ott fent. Jó néhány éve (évtizede) már csak 40 fok elől árnyékot kereső "lenti úszó" vagyok, sőt inkább "lenti szemlélődő". Kánikula idején van 1-2 árnyékos négyzetméter: aki hamarabb elfoglalja, egész napra az övé. Tegnap sikerült, de nem figyeltem, és a néhány négyzetméteres árnyékhelyemet körbeülte egy hat tagú család. Zajos kártyázásukat órákig kellett hallgatnom, egyszer mentem elég nehezen el onnan a túl langyosra melegedett vízbe, de visszajutni is elég nehéz volt (magasodó lépcsők, torlasz-napágyak, torlasz-csomagok). Másodszorra már nem mozdultam. Kártyázott az egész kompánia, és arra nem gondoltam, hogy majdnem a záróráig rendületlenül kártyázni fognak.

Kiderült, négyen közülük külföldön élő magyarok. Kiderült, hajnalban indult velük a repülőgép, és kilenckor már Ferihegyen voltak, dél körül meg már elindultak ide, a Lukácsba. Kártyázni indultak. Csak a 40-45 év körüli férj nem beszélt és nem értett magyarul, a magyar feleség és a nagyszülők mind igen. A legérdekesebb kártyás a tizennégy éves fiú volt, aki talán értett magyarul, de a kártyázás négy és fél órája alatt egyetlen magyar szót sem ejtett ki. A négy és fél óra alatt csak az uszoda büféjébe ment el pár percre szendvicseket és üdítőt szállítva. Ő volt a leglelkesebb, legodaadóbb kártyás itt. A vízbe egy pillanatra sem ment be. A magyar anyukán kívül a többiek sem. Záróráig kártyázott a család.

Ez azért órák múltán a forróságba pácolódva elgondolkodtatott. Kora hajnalban indultak. Egészen biztos, eddig is minden nyáron eljöttek Magyarországra, (csak tavaly nem.) Semmi újdonságot nem nyújthatott nekik a Lukács-uszoda. (Ha akarom, nekem sem, meg a többi, évtizedek óta ide járóknak. A víz miatt járunk ide, hogy meglepőt mondjak, azt alig lehet megunni) A tizennégy éves gyerek kártyázásán, mondom, elmerengtem. Minden évben végigkártyázza szülei-nagyszülei szoros és hűséges társaságában a Lukács-nyarat? Vagy a Balatonra is szoktak járni, ott is órákig kártyázik a családdal? 13-14-15 éves korában, és tovább? Tizenhat, tizenhét? Meddig?...Villanásra az jutott eszembe, ez a "magyar kártya" valami érdekes kuriózum is lehet számára, Svédországban az ottaniak talán alig játsszák. Lehet, no de ennyire? Kánikulában a medence partján árnyékban, négy és fél óra hosszat, rá se nézve az úszómedencére? (A közép-európai küllemű svéd apa is belefeledkezve kártyázott, tehát az ötlet valószínűleg nem állja meg a helyét.) Az egész család teljesen közép-európai benyomást keltett, külsőleg belsőleg, semmi skandináv, vagy nyugati vonásuk nem volt. A kamasznak még annyi sem. Kicsit talán halkabbak és nyugodtabbak, más semmi. Olyanok voltak, mint egy Menzel-film cseh családja.

Itt nem a híres Lukács-víz, nem a kánikula, nem a napozás, a fürdés vagy úszás, itt azért nem a víz az úr. Akárhogy is fáj, kártya volt a sztár. Semmi más tanulságra nem jutottam, azon kívül, hogy miattuk kevesebbet tudtam vízbe menni. Ezért viszont alig lehetett őket kárhoztatni. Minden lomha és lassú kérdésem megállt a negyven fokos levegőben, és késő őszig ott is marad. Válaszoljon majd öreg korában a mai kamasz. Ha tud, és emlékszik még a Lukács uszodára...

Kapcsolódó bejegyzés:

A 18-as uszodái

Bringás civil

 

Írta: Inkabringa

Mi szeretjük a nyarat, élvezzük minden pillanatát, kellőképp bele is feledkezünk, de azért képesek vagyunk másra és másokra is figyelni. Nagyon egyszerű példával így definiálható a civil lét és a civil öntudat.

Ha valaki bringázik és még civil is, a jelenlegi társadalmi normák szerint kiírja magát a derék magyar emberek köréből. Én is a társadalom e normaszegőihez tartozom. Pontosítva, azokra vonatkozik mindez mostanság, akik Budapesten bringáznak, és akik azzal a bizonyos - mifelénk alig ismert - civil öntudattal rendelkeznek.

Vidéken a bringa olyan közlekedési eszköz, mint az összes többi, nem alakult ki körülötte a gyűlölködés aurája, mint Budapesten, ahol az útrendszer kizárólag autókra lett kitalálva. Nyilvánvalóan félévszázaddal ezelőtt még ez volt a fejlődés netovábbja. Most már olyan sok az autó, hogy egymást is zavarják, és akkor még megjelentek a bringások is, ezek a kétkerekű megvetett senkik, és egyre többen vannak. Az egymásra tekintettel levés nem tartozik a magyar hagyományok közé.

A Tejo partja Lisszabonban

Budapest szívében, a Duna-parton is teherautók, luxus- meg tragacsautók robognak, miközben Rómában vagy Lisszabonban a Tevere és a Tejo partján sétálni és bringázni is lehet. Rómában egy híd csak a gyalogosoké és a bringásoké. Ilyen híd éppenséggel Budapesten is lehetne, és remélem, ennek leírásáért nem jár halálbüntetés.

Ponte della Musica-Armando Trovajoli - Róma

A frusztrált agresszió és a kivagyiskodó ököljog a társadalom minden szegmensét áthatja, így az autósok és a bringások között is vannak szép számmal pökhendi agresszorok. Attól senki nem válik szentté, hogy bringára ül, mert egy pökhendi, agresszív ember bringán, autón, bárhol és mindenhol így viselkedik. Már úgy tűnt, hogy csiszolódnak egymáshoz az autósok és a bringások, óriásit nőtt a barátságossági faktor, de az utóbbi időben sorozatosan hallom, hogy aljasul csiholt buta indulatok törtek a felszínre. Ebben a tekintetben a lagúnák városában, Velencében van csak nyugalom, mert onnan az autósok és a bringások is ki vannak tiltva.

Az a jó, ha van egyensúly, ha nem teng túl egyetlen járgány sem egy városban. Amszterdamban már mélygarázsokat kell építeni a kétkerekűeknek, mert a belvárosban nem férnek el tőlük a gyalogosok. Budapesten pedig az autósok uralják a terepet, és közöttük vannak olyanok, akik nem bírják elviselni, hogy másoknak is helyet kell adniuk.

Őszintén és töredelmesen bevallom, én bringásként nem utálom az autósokat. A bringásokat utáló autósokat pedig azzal vigasztalom, hogy ők az erősebbek. Ha nekem jönnek a tonnáikkal és lóerőikkel: végem van. Képtelen vagyok az odaadó gyűlölködésre, és tudom, hogy az autósok és bringások közül sokan mások is. Épp ezért a bringások és autósok közötti ellenszenvet, és annak szándékolt csiholását is, óvodás szintnek mondanám, ha nem tudnám, hogy egy óvodás képes a differenciált gondolkodásra, együttműködésre és nagyvonalúságra. Tehát ez speciálisan a frusztrált magyar felnőttek imbecillissége. Minden uszításnak azért nem kellene bedőlni. Nem tudom, lehetséges-e kinőnie az egymás ellen hergelhetőséget kis magyar hazánknak. A végén még megérjük, hogy a kifli- és zsemlekedvelők is egymásnak esnek, ha ebből hasznot húzhat egy körmönfont machinátor. 

A bringa az emberiség legbarátságosabb találmánya. Az egymásra tekintettel levés hiánycikk most e honban, a pajkosság és játékosság meg a világban is, de a fű között megbújó hétköznapiak között rátalálunk még, és ez nagy szerencse. Egyáltalán nem igaz, hogy mindig csak a kirakat az érdekes.

Segítség lenne az egymás ellen hergelhetőség kiküszöböléséhez a civil öntudat, aminek az önös célok helyett a közös célokért való együtt munkálkodás áll a fókuszában. A civilek hatékonyan tudnak együttműködni olyanokkal is, akik kívül vannak a komfortzónájukon, és kreatívan dolgoznak azokért, akikhez semmilyen érdekük vagy hasznuk nem fűződik. Együttműködő és döntésképes emberként viselkednek, ezért nem is lehet őket mások ellen hergelni.

Ennek semmi divatja nincs és nem is volt mifelénk, ez a belterjes klikkek hazája. Hogy divatba jön-e a civil szemléletmód, az attól függ, hogy a felnőttek az újabb nemzedékeket sikeresen szocializálják a saját klikkjüknek megfelelő lenéző-kirekesztő társadalmi normákhoz, vagy észhez térve másféle utat is mutatnak a felnövő generációknak.

Manapság zsúfolásig tele a kirakat politikus, bulvár- és kultúrcelebekkel, ellentmondást nem tűrő orákulumokkal és tótumfaktumokkal. Mégis azt mondom, a fedő alatt tartott civilek viszik a hátukon ennek az országnak a túlélését. Nincs hagyománya ennek, minden korban minden módon elnyomták a kisarjadását az aktuális népvezérek, de mégis kiépült a fű között megbújva egy törékeny civil társadalom, amit óvni és táplálni kell. Ők nem hősök, nem orákulumok, nem sztárok és nem zsenik, hanem hétköznapi emberek, akik képesek a másokkal való együttműködésre, a közösségért tevékenykedésre, az önálló döntésre. Szükség van erre a hétköznapi civil mentalitásra, különben örök időkre igazzá válik Nádas Péter mondata: „Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

A politikától sokan irtóznak, a politikusoktól viszolyognak. Persze, igazuk van. Csak azt ne feledjük sosem, hogy a társadalom termeli ki magából a mindenkori politikusait és korifeusait. Saját magának is köszönheti, hogy hagyja a fejére nőni őket, hogy önállótlan, befolyásolható, mások ellen uszítható, a társadalom iránt közönyös konzumlénnyé válik. Václav Havel sorait ajánlom, ITT olvasható egy részlete, és ITT a teljes szöveg.

Nyár van, élvezzük minden pillanatát, de sose feledkezzünk meg arról, hogy ez egy sokféle életet élő társadalom. Ez nagy kincs, meg kell becsülni. Az orákulumok és korifeusok helyett végre-valahára egymásra figyeljünk.

Kép: Philippe Loubat

Kapcsolódó bejegyzések:

Nőügyek

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

Bringa-tér-idő (Róma hídja)