Keresés ebben a blogban

2014. július 31., csütörtök

A boldog idegen

Írta: Bikassygergel


Újabb teológusok szerint „az egyetlen komoly ateizmus” Isten jóságának tagadása. Nem azzal kell foglalkozni, hogy van-e Isten vagy nincs, hanem azzal, hogy elfogadható, helyeselhető-e, amit tesz.

Erről számomra Camus írt a legvilágosabban.

Hogy vajon abszurd-e a létezés, vagy van valaminő értelme, ez aligha eldönthető. Camus-t tehát nem maga az abszurd (vagy annak látszó) világ érdekli, hanem a világ, a létezés abszurditásának az érzése: vagyis ami az abszurditásból ránk tartozik.

Tudatosan volt pogány, nem tudatlanságból. „Görögország hitszegői vagyunk” – írja egyik fiatalkori esszéjében. Ezek az esszék vannak olyan érdekesek, mint főműve, a Sziszüfosz mítosza.

A görögség derűje rég oda, de hozzá mégis ez a szellem áll legközelebb. Pogány derű és a létezés abszurdja fölötti kemény reménytelenség is fűti.
Az abszurd ember a megbékélt ember ellentéte.” Az istenhittől leginkább a megbékélés, a „létező teremtésbe” való önfeledt és önfeladó belenyugvás taszítja.

A lázadó ember érdekli, a metafizikus vagy társadalmi lázadás különféle lehetőségei. Bukást, vereséget, reménytelen végkifejletet lát e lázadásban, de rokonszenve ettől csak erősebb.

Azt kell megtudni, hogyan lehet együtt élni az abszurddal” – ennek a könyörtelen kutatásnak a története a Sziszüfosz mítosza.  

Olvasás közben (főleg a fiatalkori „tenger-esszéinek” olvasása közben) az az érzésem, hogy volt Camus számára egy vérpezsdítő létabszurdum is: az tudniillik, hogy a tökéletesen értelmetlen emberi létezés mégis kínál boldogságot és örömet.
Görög-pogányként ez az öröm: a szabad gondolkodás öröme, a tenger, a déli szél, a Nap, a szép női test csodálatos öröme. Így aztán az igazi abszurditás tulajdonképpen az, hogy életünket mégis érdemes leélni.

Páratlanul meggyőző, s csak a görög gondolkodók merészségéhez méltó paradox következetességével jut el fő mondandójáig: „Éppen akkor érdemes élni, ha nincs értelme!






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése