Keresés ebben a blogban

2015. január 31., szombat

Magyar megálló

Írta: Inkabringa


A tavaly bemutatott Parador Húngaro a legfelszabadítóbb filmélménye lehet 2015-nek. Kérdés, hogy leírhatok-e ilyet már januárban. De miért is ne? A Parador Húngaro két ember találkozásáról szól, akik életkorban, élettörténetben, életfelfogásban látványosan különböznek, de a közös hangot mégis belátó figyelemmel megtalálják. Nem tudom, hogy volt-e valaha is az emberiség történetében ennél fontosabb feladat.

A film egyik főszereplője Villás György, aki 1956-ban a sok ezer menekült egyikeként a Nyírségből indulva „mindegy hova” alapon Kolumbiában kötött ki. Bogotában családjával egy kolbászsütő büfét üzemeltetett hosszú évtizedekig. A világ, vagy Kolumbia egyéb tájain, sőt Bogota távolabbi kerületeiben sem járt soha.

A másik főszereplő Patrick Alexander, aki egyben a film egyik rendezője is. Az USA-ban született, katona apja révén Európába is elkerült, hol ide, hol oda helyezték őket. Világvándor, bevallása szerint néhány évnél tovább sehol sem bír megmaradni.

Gyuri bácsi kikapcsolódásként bowlingozni jár. Tizennyolc éve ugyanoda, még az öltözőszekrénye is ugyanaz, Patrick elképedve ismétli: „Tizennyolc éve…”

Ami az egyiknek természetes életmód, a másiknak szokatlan. Ha úgy vesszük, egy világ választja el őket egymástól. A film mégis arra példa, hogy kicsi a világ, a legkülönfélébb sorsok találkozhatnak egymással és ismerhetnek rá hasonlóságaikra.

Patrick és Gyuri bácsi a „szokott” dramaturgia szerint szóba sem álltak volna egymással. Hiszen annyira különböznek. Mindkettejük nyitottsága kellett hozzá, hogy ezt a „törvényszerűséget” figyelmen kívül hagyják.

Az identitás választás kérdése, ez talán már mindenki számára elfogadott. Gyuri bácsi Kolumbiában is magyar maradt, magyar kolbász készítésével vetette meg a lábát Bogotában. Patrick pedig kedvvel próbálja magára a magyarhonban létezést, a magyar identitást. Első saját elhatározásából választott hazája lettünk. Ha el is megy innen néhány évre, mindig visszatér.

A nyírségi emigráns és a magyar identitással barátkozó amerikai magyaros kolbászt töltenek, a hordóban pálinka erjed, mint itthon. Csakhogy a kolbászt Bogotában töltik, a pálinka mangóból készül. Eszembe jutott Boglár Lajos dokumentumfilmje, a Magyarok Brazíliában, ahol magyar identitásukat keresik az egykori kivándorlók leszármazottai, maniókával készítik a pörköltet, és magyar népviseletben riszálnak a szambára.

Patrick és Gyuri bácsi a film révén egymást segítik kimondva-kimondatlanul a saját sorsuk értelmezésében. Ez a film ugyanis Gyuri bácsi élettörténete mellett Patrick identitáskeresésének története is. Nézőként is izgalmas folyamat egymás mellett futó, egymásba kanyarodó életüket végigkövetni.

Mindkettőjük cipeli saját múltját, történelmét a vállán. Találkozásuk nem csupán egy dokumentumfilm témáját adja, hanem a másik által segített önismeretüket szolgálja, amihez természetesnek, netán szükségszerűnek tekintik a különbözőségüket. Mindegyszerűen ezt hívjuk barátságnak.


Az önreflexió nagyon fontos az élethez, feltéve, hogy nem nárcisztikus köldöknézést jelent, hanem előmozdítója önmagunk világba helyezésének, egyszóval a nyitottságnak. A Parador Húngaro erre kiváló példa.

Amikor a vasfüggöny megnyílik, Patrick fiatal felnőttként Keletre jön. Érdekli az a világ, ami mindaddig elzárt és tiltott zóna volt számára. Magyarországon egyetemista lesz és a kilencvenes évek elejének pezsgő, sokszínű, sokreményű világába csöppen. Majd ismét nekivág a világnak, mindenhol kíváncsian és nyitottan barátokat és otthont szerez. „A tájékozódáshoz nem elég bejárni az országokat. Érteni kell az utazáshoz.” Rousseau az utazást a gondolkodás művészetének nevezte, ami segít megérteni a másfélét. Az utazásai révén Patrick egy árnyalattal mindig többet tud meg a világról és a világban önmaga helyéről. A világba fut, hogy otthonra találjon benne.

Ellenpontja ennek a mobilitásnak Gyuri bácsi kis hatósugarú világban élése. Életében egyszer lépett nagyot, azt is kényszerből, amikor Magyarországról Kolumbiába ment, de ott hamar megállapodott és a számára néhány utcára korlátozódó Bogota az otthonává vált. Mint egy növény, amit átültettek egy másik földbe. Ott lombosodik, ahova a történelem szele fújta, nem kísérli meg a világ bejárását. Neki az otthonosság az egy helyben levést jelenti. A haza számára a kolbászsütödéjének környéke, a háza és a családja. 


A másik nagy különbség közöttük, hogy Patrick telve tervekkel a végleges letelepedés fontolgatása mellett további utazásokra készül. Gyuri bácsi végzetesebb út előtt áll. A film forgatása idején épp felgyógyul egy súlyos betegségből, de mégis a végállomással néz szembe.

A filmkészítők terve az volt, hogy Gyuri bácsit hosszú évtizedek után hazahozzák látogatóba Magyarországra. 1956 óta nem járt itt. Ennél azonban sokkal fontosabb eredményt érnek el, ez az egymásra és önmagukra találás filmje lett.

Patrick megkeresi Gyuri bácsi Nyírségben élő testvérét. Itt is barátokra talál. Hírt visz nekik a messzire szakadt rokonokról. Kóstolót a mangópálinkából. Körbejárják a gyerekkori helyszíneket, filmre veszi a családtagokat. Teszi mindezt a Bogotából mozdulni nem merő idős barátja kedvéért.

Emlékezetes egy nyírségi kocsmában felvett jelenet. Mulatós zene harsan fel, Patrick kéri, táncoljanak, mert ezt látják majd Bogotában is. Valaki megszólal, később lenne itt az ideje, de a testvérnek már táncra lendül a keze és csatlakoznak hozzá a családtagok is. Táncolnak az üres délelőtti kocsmateremben a több ezer kilométerre levő Gyuri bácsi kedvéért. Finom komikuma mellett is megható. Annak a szemérmes szeretet kifejezésnek az egyik megnyilvánulása, ami az egész filmet átlengi.

Gyuri bácsi elmesélte, hogy egykori történelem tanára azt tanácsolta neki, hogy kerülje a végleteket, inkább az arisztotelészi középúton járjon mindig, és ő ehhez tartja magát az életében. Ez az arisztotelészi középút valamiképp a film szellemiségére is jellemző.


Nekünk nézőknek is adott valami rég hiányzó élményt ez a film. Ha több hasonló gondolkodású ember járna-kelne ebben az országban, máris jobb lenne az élet, vagyis az élet érzete. Ebben a szemléletmódban ugyanis a mifelénk gyakori „Imádom!­- Gyűlölöm!” viszonyulások szélsőségessége helyébe az „Értelek” kerül. Ezt még a filmvászonról megtapasztalni is magával ragadó élmény.

Akik itt születtünk és itt élünk, ha őszintén belegondolunk, valamennyien küzdünk a magyarságunk megélésével. Túl sok édes mázzal, kötelező elvárással, tabukkal és szent tehenekkel, kiüresedett szólammal, elavult attitűddel terhelődött az elmúlt kétszáz évben. Ez egyeseket áhítatos hozsannázáshoz vezet másokat harapós tagadáshoz. Ismét az Arisztotelészt figyelmen kívül hagyó végletek. Aki itt élte le az életét, érzelmileg kötődik ehhez az országhoz, de nincs meg a természetes és korszerű szókincs ennek kifejezésére, ezért túlteng a görcs és a póz. Pedig Patrick érdeklődése is azt jelzi, nem vagyunk teljesen reménytelen eset. Csak valahogy elvette tőlünk a történelem a közvetlen, személyes megélés lehetőségét, és helyette csak kiüresedett és korlátozó sablonokat kaptunk, amik koloncként lógnak rajtunk. Az identitás vállalása jó, sőt felszabadító érzés, nem helyhez vagy világnézethez kötött és nem tűri a szűk fogalmi kereteket. Egészséges identitással magától értetődően elfogadjuk mások másféle identitását is.

A film végére kicsit mi is magunkra találunk. Egy olyan szemléletmód ez, ami kellőképp tágas ahhoz, hogy ne görcsöljünk amiatt, hogy félreértenek, megbélyegeznek. Sokféleképpen lehetünk ugyanolyanok. Laza izomzattal, természetesen és világra nyitottan megélt magyar identitás. Leírhatom ezt 2015-ben? Miért is ne?






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése