Farsangi nevetés

Írta: Inkabringa


Beköszöntött a farsang időszaka. Semmi jele nem mutatkozik, hogy ezt bárki is észrevenné. Az iskolai farsangok, a csillogó bálok, az árucikk rendezvények csak csökevényei a farsang egykori jelentőségének. A lényegét vették el tőle és csak a felszínes külsőség maradt meg belőle. Ez általában jellemző világunkra.

Már tavaly is szontyologtam azon, hogy a farsang felszabadító nevetésbe, élcbe és iróniába mártott pikírt hangulata végképp elveszett. (Groteszk karnevál) Évszázadok óta nincs már velünk, megszoktuk hiányát. Annyira, hogy már nem is hiányzik. Sőt, annyira, hogy észre sem vesszük a határtalanság és korlátlanság illúziójában, hogy egyre merevebbek és szigorúbbak lettünk.

Pedig fontos lenne a farsang újbóli szárba szökkenése. Talán sosem annyira mint most. A farsang szelep volt a rigorózus szabályokba görnyedt emberek életében. Kiereszthették a gőzt, lehetett ripacskodni, duhajkodni, nevetni, mulatni. Ami igazi erényét adta, hogy kicsúfolhatták a hatalmaskodó önkényt és pökhendiséget, fityiszt mutathattak a butaságnak, korlátoltságnak. Mára csak azok a dolgok maradtak meg makacsul és megingathatatlanul, ami ellen a farsang harsány hahotával tiltakozott.

Ijesztő jelenségek sorra bukkannak fel, amelyek gyakran mutatják olyannak a mai kor emberét, mint egy görcsös, sértődékeny és felfuvalkodott, egyvágányú és kérlelhetetlenül eltökélt akarnokot. Feloldó, megtisztító nevetésre képtelen, nyitottság helyett gyanakvás fűti. Vadulni, tombolni tud, de elfogulatlanul a világra nézni nem.

A farsangi nevetés hagyománya eltűnt, de nézzük a jó oldalát, azt csinálunk belőle, amit akarunk. Ez nagyon is nekünk való. Egy biztos, a farsang az életigenlés ünnepe. Az elmúlt napokban többször eszembe jutott, amit egy falusi bácsi mondott nekem egyszer: „Szép lehet a mennyek országa, csak nem vigasz, mert nagyon jó a földi élet is.” Betettem a fontos mondatok közé Platón és társai mellé.

A farsangot olyanokkal ünnepeljük most, akikben a nyitottság és életöröm megvan. Ilyen például a Técsői banda. A sokat emlegetett multikulturális jelző tökéletes megtestesítői. Nyugat-Ukrajnában, az ukrán-román határon élnek és az ott élő vegyes etnikum zenéjét játsszák egyforma kedvvel és tökéllyel: román, ukrán, magyar, szlovák, cigány, zsidó stb. Szót értenek a falusiakkal és a felhős homlokú entellektüelekkel is. Csak tanulni lehet tőlük. 

Aki téli reggeleken még nem fütyült hucul népdalt, annak most ajánlunk egyet:

A legnagyobb baj, hogy a humorérzéke tűnik el az emberiségnek. Az pedig együtt jár minden esetben a nyitottság és empátia kiiktatásával. Hisztérikus, bosszúálló acsargóvá tesz mindenkit. A humorérzék üdvös mellékhatása ugyanis az öniróniára való képesség, ami az egyik forrása az agresszió elkerülésének. Másrészt fontos eleme a felülemelkedés, megbocsátás, belátás, elfogadás nehéz menetének.

A humor pozíciójának gyengülése jobban fenyegeti az emberiség létét, mint az energia lelőhelyek kiapadása. Nem pótolható. Csöppet sem vicces helyzet és nagyon is komolyan kell venni.

Ha karikatúrák miatt kell embereknek meghalniuk, és egy újszülött érkezése fölötti öröm helyett aljas lamentálások folynak, abban a világban nagy a baj. Ugyanis nem lehet örülni. Úgy tűnik, mostanra elkomorult, bizalmatlanná vált és beszáradt az emberiség. Inkább fél, mint kíváncsi, inkább fogyaszt, mint gondolkodik, inkább aláz, mint együtt nevet, inkább gyanakvó, mint érdeklődő, inkább kirekesztő, mint együttműködő, inkább behódol, mint önálló véleményt mond. Túl sok a tekintély és túl kevés a párbeszéd. Ez valamennyi kultúrára jellemző tendencia, sajnos nincs különbség, legfeljebb a megnyilvánulási módokban.

Hiányzik nekünk a humor és a sablonmentes, sokszempontú, mérlegelésre képes gondolkodás mindennapi élménye. Sokan vannak még azért, akik képesek erre, ne vegyék már el a kedvüket. Mindig ők adták a sava-borsát az emberi életnek. Épp most vesztettünk el egy ilyen embert, Hankiss Elemért. 

Szükségünk van a farsangi nevetés egykori korlátokat átugró felszabadult viháncára. Arra, hogy félelem nélkül fityiszt merjünk mutatni a hatalmi gőgnek. Szükségünk van a minden szigorú kizárólagosságot elsöprő hahotára. És arra is, hogy ez a farsangi röhögés ne bosszúra, hanem belátásra bírjon. Mert egy szempont, nem szempont: az csak egy Küklopsz, csúf monstrum.

Ha a farsangi nevetéstől már fényévekre is kerültünk, azért találunk örömöt ebben a sivár farsangi időszakban is. A Romengónak selyem vánkosa van a szívemben. Korábban már külön bejegyzésben süvegeltem meg őket (ITT olvasható) és most is állítom, a zenekart és benne Lakatos Mónika hangját receptre kellene felírni. Aki nem hiszi, hallgassa meg EZT.

Nyilván mindenkinek vannak a hosszú, boldog élet elérésére alkalmazott furmányai. Kiegészítőként javaslom ezt a dalt is, mert e nélkül az összes többi furmány sem fog segíteni. Hallgatása közben egyszerre csak azt érezni, hogy szétfeszít minket az öröm, minden mozgatható testrészünk lendületbe jön és még a hajunkat is nyári szellő fújja.

Éljen újra a farsang!