Rohmer és a láthatatlan kamera

Írta: YGergely


A Rohmer-filmekben sokat beszélnek. A Rohmer-filmekben nem történik semmi. Filmjei a semmit fodrozzák: könnyedek, játékosak. Filmjei súlyosak. Erkölcsfilozófus.

Eric Rohmer ráadásul sosem létezett, ez a név álnév. A vidéki polgárcsaládból származó Maurice Sherer azért választotta ezt a nevet, hogy aggódó anyja ne is sejtse: bölcsészdoktorátust szerzett fia az ötvenes évek vége felé kétes ifjúságú, felsőbb iskolákat nem végzett, afféle újságírókkal filmeket forgat. Amíg anyja élt, fénykép sem jelent meg Rohmerről.

Eric Rohmer (1920-2010)

Mára klasszikussá nemesült, a francia film talán legfontosabb alkotója. Magyarországon másfél tucat filmjéből hármat mutattak be.

Tíz évvel volt idősebb, mint a nouvelle vague pályakezdő ifjai. André Bazin halála után Rohmer lesz, Rivette társaságában a Cahiers du Cinéma főszerkesztője.

Első játékfilmje (Az oroszlán jegyében) megbukik és a hatvanas évek közepéig kell várnia, míg nemcsak a kritika, hanem a közönség is elismeri. 1966-ra az új hullám mint egységes iskola széthullott. Ha nincs iskola meg irányzat, inkább van igény és kedv „magányos” alkotók műveire. Mert az új hullámhoz Rohmernek alig volt köze. Filmjei csendesebbek, finomabb szövésűek, árnyaltabbak, a mondanivalót több fátyollal elrejtő alkotások.

Az ő filmjeiben a lazán vándorló kamera helyett maga a helyszín, az üres, a benépesítendő tér a főszereplő. Rohmer filmjeiben sokat beszélnek, de ő maga azonban titoktartóan néma.

„A szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot. A kép viszont arra, hogy feltárja.” Ebben a Rohmer-aforizmában vélem felfedezni filmjeinek titkát. Első pillanatra mindent a beszédre bíz. Hősei mindvégig leplezik a gondolataikat, sokszor még önmaguk elől is. Rohmer szigorúan ügyel rá, hogy ha kell, csillogva kibeszéljék, mintegy véletlenül, a film lényegét is, olykor viszont épp arisztokratikus fölénnyel jól elrejtsék.

Idézzük fel egyik fő filmjének (Éjszakám Maudnál) antológiadarabba illő jelenetsorát. Egy hívő katolikus mérnök (Trintignant játssza) régi barátjával találkozik, véletlenül, aki magával viszi egyik nőismerőséhez vacsorára. A feketénél érdekes beszélgetés bomlik ki. Vajon miről? Nem hiszem, hogy kitalálható volna. A három szereplő Pascal véletlenfelfogásáról beszélget.

Éjszakám Maudnál

Azt sem igen hiszem, hogy lenne más filmrendező a világon, akinek a filmje ennek ellenére film maradna. Rohmernél épp ezzel, és csakis így marad film. Vacsora Maudnál melyet éjszaka követ. Van valami, az erre fogékony nézőt rabul ejtő feszes ellentét a beszéd villózó szellemessége és a képek nyugodt, óvatos, tartózkodó mivolta között. Büszke, öntudatos voyuerként éljük át ezt a vacsorát.

Általában nyár van a Rohmer-filmekben, a hősök szabadságukat töltik. Ha nem nyár, akkor is holtidő, például karácsony. Ez a holtidő az erkölcs szabadidejévé is válhat. Minden pillanat azzal kecsegtet, hogy fordulópontot hoz a hősök életében, és semelyik pillanatban nem történik semmi. Amikor mégis történik, nem egyértelmű: fontos-e, ami történt, vagy sokkal fontosabb és gazdagabb dolog volt várakozni rá.

Claire térde

Rohmer hősei általában értelmiségiek, nem mesterkélt tehát, hogy állandóan elemzik önmagukat és érzéseiket. Gyakran mintegy előre kidolgozzák, ami történni fog velük, de a megvalósulás küszöbén visszafordulnak.

Rohmer ugyan analizál, de nem von le semmiféle tanulságot. Ábrázol, de nem ítélkezik. Leselkedő, hűvös kamerája az ítélkezést a nézőre bízza, azzal is filmjeihez láncolja.

Rohmer talán legsikerültebb művei A férfigyűjtő, az Éjszakám Maudnál, a Teliholdas éjszakák és a Barátnőm barátja: stílusbravúr helyett a formanyelv tartalommá alkimizálódó, eszközből eredménnyé váló színaranya mindegyik.

A kamera olyan szemérmetlenül rejtőzködik filmjeiben, hogy mozdulnia sem kell. A film ritmusa mindvégig józan, ám nem langyosan nyugodt. Nem kapkodó, de kényszerítő ereje van. 

Rohmer rejtőzködő. Kamerája ráérősen, tempósan időz el jelentéktelen apróságoknál, s ezek az apróságok lassanként jelentőségteljesekké válnak. De mégis csak hús-vér szereplőket teremt. Minden képsoron átüt valami halk, de érezhető empátia.

„A lélek behaviorizmusa” – olvastam valahol művészetéről. Valóban a legárnyaltabb lélekábrázoló a filmművészetben. Ez a száraz prózából és melankolikus lírából ötvözött kisplasztika-filmfajta egyedül álló a világon.

Ha valaki mikroszkopikusan hiteles rajzra kíváncsi a hetvenes-nyolcvanas évek francia társadalmának egy szeletéről az ő filmjeiben felfedezheti a mindennapi élet, a másodpercek gesztus- és szórendjét. A lényegtelennek látszó apróságok lenyűgöző hitelű rengeteg szálából szövődik életműve. Könnyed, lebegő: csak az értéke súlyos.