Botrányművelők

Írta: Inkabringa


A botrány az élet része. Ahogy Darvasi László írta: „Az élet szégyen, mert minden pillanata botrányos.” Ezt sokan nehezen fogadják el, és menekülnek a társadalmi elvárásoknak megfelelő létezés bizonyos tekintetben szűkös, más tekintetben biztonságot nyújtó területére. Akik ebben a térben élik az életüket, távol maradhatnak a botrányoktól. Nekik a megbotránkozás édes kenyere jut.

Azonban mindig voltak és lesznek is olyanok, akik kikukucskálnak e biztonságot adó cukormázas ketrecből. Ez lehet ideig-óráig tartó, intellektuális vagy emocionális indíttatású, lehet az élet egyetlen területére szorítkozó, és lehet teljes hátat fordítás is e kényelmes létközegnek. Akik átlépik ezt a határt (olykor vagy mindig), akaratlanul, avagy szándékosan, botrányba keverednek.

A botrány alapját az épp aktuális és elfogadott szemléletmód vagy beállítottság más optikája adja. A botrány oka vagy az értetlenség (meg nem értés), vagy a félreértés.

A művészetben ez gyakran megesik. Ahogy az A. E. Bizottság énekelte egykoron: „a botrány az egészséges”. A mindenkori botrányos művészeti alkotások mindenkori közönségpercepciójának általános jellemzésére pedig ez a daluk a legalkalmasabb.

A történelem folyamán azonban a botrány gyakran túllépett a szimpla megrökönyödésen, és intézményesített közfelháborodássá, netán hisztériává vált: mint a keresztény inkvizíció, a protestáns képrombolás, a szélsőséges muszlim terrorizmus, a politikai-társadalmi elnyomás és agresszió legkülönfélébb megnyilvánulásai. Az egyvágányúság erényként erőltetése. „Kérem, vigyázzanak, szemből tolatást végzünk!”

Ennek már az ujjal mutogató megbotránkozáson túl is súlyos következményei lehetnek, mert a „rend” megőrzéséhez képest akár az emberélet tisztelete is csak másodlagossá válhat.

A művészeti botrányok esetében a teljesség igényéhez egy életre lenne szükség, úgyhogy ezt átengedem másnak. Nagy műveket és kevésbé ismerteket választottam találomra, miközben kimaradnak jelentős botránykövek és azok alkotói (pl. Caravaggio, Duchamp vagy Damien Hirst és Ai Weiwei).

Három fontos téma köré csoportosulnak a botrányos művek: a vallás; a nők társadalomban elfoglalt helye (a nő-férfi kapcsolat szerelmi és hatalmi viszonyai) és a társadalmi-politikai elnyomás ábrázolásai.

A vallás egyik meghatározó attribútuma a tabu. A transzcendens világ segítségét bizonyos tárgyak, nevek, eszmények sérthetetlensége biztosítja. Aki egy ilyen tabut csak megkarcol, még ha tudtán és akaratán kívül is, annak „kezén marad az aranyfesték”. Egyszóval botrányba keveredik.

A középkori világképpel szemben egyértelmű botrány volt Albrecht Dürer 1500-ban festett Önarcképe, ahol a földi siralomvölgy helyett az önmaga tudatára és akaratára ébredt reneszánsz embert láthatjuk. A botrányt főként az jelentette, hogy a középkori Krisztus-ábrázolások kanonizált eszközeivel festi meg önmagát. Krisztus kézmozdulata egy földi halandóban. Talán az elmúlt félezer év legszebb „szelfije”, pedig naponta milliók próbálják felülmúlni.

Albrecht Dürer: Önarckép (1500)

Chris Ofili Angliában született és afro-amerikai művészként legfőbb témájának tekinti a feketék társadalmi elnyomását, és ennek különféle sztereotip megnyilvánulásait. Ilyen sztereotípia például az afrikai elmaradottság rasszista értelmezése, vagy a fekete nőknek tulajdonított túlzott szexualitás. Ezen sztereotípiákat a humor és irónia eszközeivel próbálja pellengérre állítani. Szerepel művein például elefánt ürülék vagy pillangóként repdeső stilizált női nemi szerv.

A The Holy Virgin Mary című festményén (1996) a tabu megsértését Jézus anyjának, Szűz Máriának kánontól eltérő ábrázolása jelenti. Chris Ofili célja az volt, hogy a feketék „Isten előtti egyenlőségére” hívja fel a figyelmet. Miért is ne lehetne Máriát fekete asszonyként ábrázolni, és miért ne lehetne általa is pellengérre állítani a rasszista és szexista sztereotípiákat? Hiszen Jézus is ez ellen küzdött. A hisztérikus reakciók megmutatták, hogy ezt az összetett üzenetet nem értették meg a befogadók. Hatalmas botrány lett, Ofilit elhalmozták gyűlölködő, halállal fenyegető levelekkel.

Chris Ofili: The Holy Virgin Mary (1996)

A nők ábrázolása szintén botrányköve a művészetnek. A legutóbbi időkig a nőt csak férfi szemmel ábrázolták, ebből is fakadt azért botrány bőven, mert a férfiak sem mind egyformán néznek a nőkre. Az utóbbi félévszázadban azonban már a nők is ábrázolják saját szempontjaik szerint a férfiközpontú társadalmakban önmaguk helyzetét. Ez még mindig sok botránnyal és gúnnyal jár.

A nők ábrázolásában a nagy áttörést Manet 1863-ban festett Olympia című festménye jelentette. Két évvel később mutatták be a párizsi Szalonban, fergeteges botrányt kavarva az érzékeny lelkű Manet körül. Manapság már a „19. század kulcsművének” tartják, de kortársaiból elementáris felháborodást és maró gúnyt váltott ki. A korabeli művészeti szalonokba illő nőideál megcsúfolásának tekintették, inkább hasonlított a párizsi mulatók pincérlányaira, mint az eszményi Vénuszra.

Manet: Olympia (1863)

A korabeli kritikák szerint „nevetésre ingerli a nézőt”, „a festő felfogása elképzelhetetlenül parlagi”, a festmény nem más, mint „egy pokrócon heverésző korcs modell”. Egy elhíresült kritikában azt írták, hogy úgy hemzsegnek a szenzációéhes látogatók a kép előtt, mint a Morgue utcai gyilkosság helyszínén (erről Poe írt novellát), majd hozzátette a kritikus: „A művészet, ami ilyen mélyre süllyedt, még azt sem érdemli meg, hogy becsméreljék.”

Manet elkövette azt a hibát, hogy magyarázkodni próbált, pedig csak az alkalmat várták a felháborodásra. Halála után Monet és köre folytatott nehéz küzdelmet, hogy a kép a Louvre gyűjteményébe kerülhessen.

The Artist is Present (2010) - Marina Abramovic és Ulay

A nők társadalomban elfoglalt helyéről, a hatalmi elnyomás módozatairól, illetve a kiteljesítő szerelem ábrázolásáról a kortárs művészek közül a legtöbbet a performansz nagyasszonyától, Marina Abramovićtól tudhatjuk meg. Az 1970-es években kezdődött pályája botrányok sora. Az ő esetében a botrányt a művészet és élet, valamint a művész és a közönség közötti választóvonalak negligálása jelenti. Sem a teste, sem az érzései, fájdalmai, gondolatai, világérzülete nem jelent számára tabut. Ez sokakat zavarba ejt, sokakat csodálatra késztet. Nyitott, permanens világanalízist folytat évtizedek óta. Egy álságos látszatokra épülő világban ez már önmagában botrány.

Abramović Jugoszláviából szökött Amszterdamba és itt ismerkedett meg 1976-ban életének fontos szerelmével, Ulay-jal, akivel performanszok során mutatták be férfi és nő kapcsolatának bonyolultságát. Ha nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, ideáloknak, akkor a szerelem is válhat felháborodást kiváltóan botrányossá. A The Other „Rest energy” című munkájukban a szerelem legfontosabb elemét, a bizalmat láttatják, amiért keményen meg kell küzdeni, és ami nélkül minden szerelem a kukában landol. 

Shiran Neshat iráni származású művésznő munkái már átvezetnek minket a nőiség megéléséből a politikai-társadalmi elnyomás ábrázolásába. Neshat tanulmányai befejezése után az USA-ba költözött és csak 1993-ban látogatott vissza szülőhazájába, a fundamentalista szigorba dermedt Iránba, ahol 1997-ig fotósorozatot készített iráni nőkről. Döbbenetes képek a nőiségre bűnként tekintő, alávetettségre és agresszióra épülő társadalomról.

Shirian Neshat: Women of Allah (1993-97)

A politikai-társadalmi egyenlőtlenségek folyamatos témát adnak a művészetnek. A társadalmi viszonyokról, alá- fölérendeltségekről is kialakul mindenhol egy mainstream kép. Aki ezt vitatja, bármi módon kérdőre vonja, szintén botrányba keveredik.

Az 1960/70-es évek Magyarországának társadalmi agyonnyomottsága idején, az épp hogy lélegezni tudó avantgárd meghatározó alakja volt Hajas Tibor és Erdély Miklós. A kádárista kényelmes bezártság fullasztó légkörében rúgták ki filmekben, performanszokban és írásaikban a szabad önkifejezést és önrendelkezést korlátozó vasbeton paneleket. Kis avantgárd oázis voltak a kicsinyes magyar sivár valóságban.

Hajas Tibor: Cím nélkül No. 11.

David Hammons a New York-i művészvilág 20. század végi érdekes képviselője. A civil emberjogi mozgalmak, és a feketék amerikai társadalomba való integrálásának újbóli fellángolása késztette 1988-ban a How ya like me now? című festményére, címében a nyolcvanas évek ikonikus rapperének, Kool Moe Dee szlogenjére utalva.

A képen Jesse Jacksont láthatjuk, aki a nyolcvanas években fekete politikusként kétszer is indult az elnökségért. Hammons szőkén, kék szemekkel, tejfehér bőrrel ábrázolja a fekete politikust. A botrányt borítékolni lehetett, okozója ezúttal a félreértés volt. Olyan égő és fájó sebük az afro-amerikaiaknak a bőrszín alapján való megkülönböztetés, hogy a rasszista és sztereotip gondolkodású fehérek kritikája helyett, saját fekete közösségük kigúnyolását érezték ki belőle. Maga a kép is áldozatául esett e mélyen gyökerező sérelmekből fakadó félreértésnek, és afro-amerikai fiatalok megrongálták. Majd széles körű vita bontakozott ki a galériák művészvilága, a hip hop generáció és a politika között.

David Hemmons: How ya like me now? (1988)

A művészet tehát, csak úgy, mint az élet, botrányos olykor. Talán a legjobb, ha ilyenkor nem a késztermékként kapott korízlés, vagy a mélyben szunnyadó sztereotípiák szerint ítélkezünk, mert így nem értjük meg, vagy félreértjük.

A művészet még a mai napig is a leginkább felrázó (olykor botrányos) területe az életnek, ahol szembesülhetünk korlátainkkal, analizálhatjuk világban létezésünket. Arra biztat, hogy próbáljuk az indulatainkat és a reflexből jövő ítéleteinket sok szempontú nyitott szemlélettel ellensúlyozni.

David Černý: Wenceslas on dead horse