Keresés ebben a blogban

2015. január 29., csütörtök

Határhelyzetek

Írta: Inkabringa


Idén a migráció volt az Uránia Filmnapok témája, a magyar filmek tükrében. Aktuális téma, magyarázzák is százan ezerféleképpen. A filmek között voltak régiek is, újak is. Mivel a dokumentumfilmek sajnos nem integráns részei a közbeszédnek, talán érdemes időnként felemlegetni őket.

A közös pont a filmekben az illúzió, többnyire a hamis illúzió. Úgy hiszem, illúzióépítésben kis hazánk világviszonylatban is verhetetlen, ám ez gyakran mákony és agressziót eredményez. Pedig az illúziórombolás felszabadító tud lenni, valóságérzékhez vezet, ami mégis csak az élet alapja.

A dokumentumfilmek migránsokról szóltak, akik elnyomó, hatalmaskodó, személyes életüket korlátozó viszonyaikból akartak kitörni, miután rádöbbentek, ez az egyetlen életük van. Hogy jön ahhoz egy pöffeszkedő hatalom, hogy ezt semmibe vegye?

Megérkezve ábrándjaik földjére, valamennyien szembesültek azzal, hogy az illúziók mindig színesebbek és mégis mindig sekélyesebbek, mint a valóság. Illúziókat kergetve menekültek szűkös életviszonyaikból, és a valósággal szembenézve találták meg a boldogulásukat.

Időnként hasznos dolog bizonyos távolságból nézni a világ és a saját dolgainkra. Ez lehet térbeli és időbeli távolság is. Segíti a tisztánlátást. A madártávlat csodákra képes.

Erre mutatott példát az Across the border (A határon át) (2004) című dokumentumfilm, amiben öt kelet-európai ország viszonyait mutatták be a rendezők az Európai Unióhoz csatlakozás küszöbén. Mindenki tudja, hogy irigységek, előítéletek, kivagyiskodások szabdalják szét a kelet-európai országok egymásról alkotott reális képét. Ez a film megmutatta, hogy a lengyel, cseh, szlovák, magyar és szlovén történetek ugyanazt a „kelet-európaiságot” hordozzák magukban. Mindegyik szkeccsfilmben valahogy a saját viszonyainkra ismerhetünk. Ebből a perspektívából olyan egyformák vagyunk, hogy nem is értem miért teremnek mindig könnyebben hívei az ellenségeskedésnek.


A migrációról főként a más kontinensekről érkező emberek és az általuk felvetett problémák kapcsán esik szó manapság. Almási Tamás 2004-ben készült Valahol otthon lenni című dokumentumfilmje egy évtizedekkel korábbi migrációs témát dolgoz fel: magyarok áttelepülése Magyarországra. Négy magyar életsorsot láthatunk, akik Romániából, Ukrajnából és Szerbiából menekültek hozzánk, hogy bántás nélkül élhessenek. Szülőföldet, családot maguk mögött hagyva menekültek a szabad életért. Jéghideg folyót úsztak át, életüket kockáztatva szöktek a zöld határon, látszat-válást vállaltak az áttelepülésért. Valamennyien mesebeli világnak képzelték Magyarországot. Itt aztán szembesülniük kellett szűkkeblűséggel, ellenérzésekkel, sztereotípiákkal is. A magyar hazáról dédelgetett korábbi mesés illúzióikat reálisabb életlátásra cserélték.

Manapság kedvvel emlegetik a „gazdasági menekült” kifejezést. Tulajdonképp Forgács Péter Hunky Blues (2009) című filmjének is ez a témája. A 20. század elején a megélhetésért több százezer magyar kelt át az óceánon, hogy Amerikába, az álmok földjére léphessen.

Forgács Péter filmje képileg egy műalkotás, korabeli filmfelvételekből és fotókból összeállított művészi montázs. A narráció azonban rendkívül alapos és informatív, mintha egy gondosan szerkesztett tanulmánykötetet lapozgatnánk. Visszaemlékezések, levelek, újságcikkek adják a hitelességét. A kép és a szöveg egymást erősítik. A pergő képsorok álomszerű áradást adnak a filmnek, de ez nem is álom, nem a tudatalatti megnyilvánulása, hanem a gondolkodás, töprengés nagyon is tudatos folyamata. Mindezt tovább színezik a korabeli dalok eredeti hangfelvételekről és Másik János szuggesztív előadásában. Őt mindig jó hallgatni. (Ízelítő ITT)

A film tanúsága szerint a 20. század első évtizedeiben 700 ezer magyar vándorolt ki Amerikába, és közülük 500 ezren végleg ott maradtak. Pedig nem volt könnyű megkapaszkodni, hazára lelni, mert sem a nyelvet, sem az életviszonyokat nem ismerték. Hivatali vesszőfutás, hatósági megalázó procedúrák, a helyiek lenézése és – olykor tettlegességig menő – ellenségessége mellett léptek álmaik földjére.

Vajon mi kellett ahhoz, hogy még ezt is vállalják? Például a hazai viszonyok gyalázatosan kisemmiző és porba rántó állapota és a változás lehetetlensége. Amikor egy napszámos hajnali 3-tól este 9-ig keményen dolgozik, és mégsem tudja eltartani a családját, amikor kiszolgáltatottak a hatalmi arroganciának és emberszámba sem veszik őket, akkor fogják azt az egyetlen életüket, és faképnél hagyják az anyaföldet. Ez csak elkeseredésből és életösztönből megy.

A korabeli országgyűlési jegyzőkönyvek és újságcikkek tanúsága szerint a hatalom a nemzeti és keresztény érzés gúnyos sárba tiprásával és a pénzéhes bérkövetelésekkel magyarázta a kivándorlást. Ismét elgondolkodhatunk azon, vajon van-e esély arra, hogy ez az ország változik, amíg egyben áll a naprendszer.

A szabad és egyenlő életre való lehetőség reménye – ez csendült ki az Amerikába vándorlók visszaemlékezéseiből. Voltak persze kalandvágyók, sőt kalandorok is közöttük, de az elsöprő többség csak emberhez méltóan akart élni és dolgozni. Nekivágtak a világnak, ahelyett, hogy senkit nem zavarva, diszkréten éhen haltak volna. Keményen megdolgoztak minden egyes dollárért és minden egyes napért az álmaik földjén. Az otthonról hozott illúzióikat felváltotta a realitásérzék és így képesek voltak az álmaikat valóra váltani.

Ha úgy veszem, a cudar 20. századi szcéna jótékony feloldása és megoldása lehetne a Parador Húngaro (2014) című dokumentumfilm szemléletmódja. Milyen jó lenne, ha a 21. században ilyen szemmel néznénk a világra, bár jelenleg sajnos továbbra is inkább jellemző ránk Ady verssora: „Óh, hályogos szemek, mikben a múlt lőrét pancsol”.

A Parador Húngaro szemléletmódja egy lehetőség a másokkal, a másmilyenekkel való szót értés reménytelennek látszó megoldására.
Vérpezsdítő, szívdobogtató példa.

A következő bejegyzésben folytatása következik…



Kapcsolódó korábbi bejegyzés: Ide ne gyere! 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése