Magyar megálló

Írta: Inkabringa


A tavaly bemutatott Parador Húngaro a legfelszabadítóbb filmélménye lehet 2015-nek. Kérdés, hogy leírhatok-e ilyet már januárban. De miért is ne? A Parador Húngaro két ember találkozásáról szól, akik életkorban, élettörténetben, életfelfogásban látványosan különböznek, de a közös hangot mégis belátó figyelemmel megtalálják. Nem tudom, hogy volt-e valaha is az emberiség történetében ennél fontosabb feladat.

A film egyik főszereplője Villás György, aki 1956-ban a sok ezer menekült egyikeként a Nyírségből indulva „mindegy hova” alapon Kolumbiában kötött ki. Bogotában családjával egy kolbászsütő büfét üzemeltetett hosszú évtizedekig. A világ, vagy Kolumbia egyéb tájain, sőt Bogota távolabbi kerületeiben sem járt soha.

A másik főszereplő Patrick Alexander, aki egyben a film egyik rendezője is. Az USA-ban született, katona apja révén Európába is elkerült, hol ide, hol oda helyezték őket. Világvándor, bevallása szerint néhány évnél tovább sehol sem bír megmaradni.

Gyuri bácsi kikapcsolódásként bowlingozni jár. Tizennyolc éve ugyanoda, még az öltözőszekrénye is ugyanaz, Patrick elképedve ismétli: „Tizennyolc éve…”

Ami az egyiknek természetes életmód, a másiknak szokatlan. Ha úgy vesszük, egy világ választja el őket egymástól. A film mégis arra példa, hogy kicsi a világ, a legkülönfélébb sorsok találkozhatnak egymással és ismerhetnek rá hasonlóságaikra.

Patrick és Gyuri bácsi a „szokott” dramaturgia szerint szóba sem álltak volna egymással. Hiszen annyira különböznek. Mindkettejük nyitottsága kellett hozzá, hogy ezt a „törvényszerűséget” figyelmen kívül hagyják.

Az identitás választás kérdése, ez talán már mindenki számára elfogadott. Gyuri bácsi Kolumbiában is magyar maradt, magyar kolbász készítésével vetette meg a lábát Bogotában. Patrick pedig kedvvel próbálja magára a magyarhonban létezést, a magyar identitást. Első saját elhatározásából választott hazája lettünk. Ha el is megy innen néhány évre, mindig visszatér.

A nyírségi emigráns és a magyar identitással barátkozó amerikai magyaros kolbászt töltenek, a hordóban pálinka erjed, mint itthon. Csakhogy a kolbászt Bogotában töltik, a pálinka mangóból készül. Eszembe jutott Boglár Lajos dokumentumfilmje, a Magyarok Brazíliában, ahol magyar identitásukat keresik az egykori kivándorlók leszármazottai, maniókával készítik a pörköltet, és magyar népviseletben riszálnak a szambára.

Patrick és Gyuri bácsi a film révén egymást segítik kimondva-kimondatlanul a saját sorsuk értelmezésében. Ez a film ugyanis Gyuri bácsi élettörténete mellett Patrick identitáskeresésének története is. Nézőként is izgalmas folyamat egymás mellett futó, egymásba kanyarodó életüket végigkövetni.

Mindkettőjük cipeli saját múltját, történelmét a vállán. Találkozásuk nem csupán egy dokumentumfilm témáját adja, hanem a másik által segített önismeretüket szolgálja, amihez természetesnek, netán szükségszerűnek tekintik a különbözőségüket. Mindegyszerűen ezt hívjuk barátságnak.

Az önreflexió nagyon fontos az élethez, feltéve, hogy nem nárcisztikus köldöknézést jelent, hanem előmozdítója önmagunk világba helyezésének, egyszóval a nyitottságnak. A Parador Húngaro erre kiváló példa.

Amikor a vasfüggöny megnyílik, Patrick fiatal felnőttként Keletre jön. Érdekli az a világ, ami mindaddig elzárt és tiltott zóna volt számára. Magyarországon egyetemista lesz és a kilencvenes évek elejének pezsgő, sokszínű, sokreményű világába csöppen. Majd ismét nekivág a világnak, mindenhol kíváncsian és nyitottan barátokat és otthont szerez. „A tájékozódáshoz nem elég bejárni az országokat. Érteni kell az utazáshoz” írta Rousseau, aki az utazást a gondolkodás művészetének nevezte, ami segít megérteni a másfélét. Az utazásai révén Patrick egy árnyalattal mindig többet tud meg a világról és a világban önmaga helyéről. A világba fut, hogy otthonra találjon benne.

Ellenpontja ennek a mobilitásnak Gyuri bácsi kis hatósugarú világban élése. Életében egyszer lépett nagyot, azt is kényszerből, amikor Magyarországról Kolumbiába ment, de ott hamar megállapodott és a számára néhány utcára korlátozódó Bogota az otthonává vált. Mint egy növény, amit átültettek egy másik földbe. Ott lombosodik, ahova a történelem szele fújta, nem kísérli meg a világ bejárását. Neki az otthonosság az egy helyben levést jelenti. A haza számára a kolbászsütödéjének környéke, a háza és a családja. 

A másik nagy különbség közöttük, hogy Patrick telve tervekkel a végleges letelepedés fontolgatása mellett további utazásokra készül. Gyuri bácsi végzetesebb út előtt áll. A film forgatása idején épp felgyógyul egy súlyos betegségből, de mégis a végállomással néz szembe.

A filmkészítők terve az volt, hogy Gyuri bácsit hosszú évtizedek után hazahozzák látogatóba Magyarországra. 1956 óta nem járt itt. Ennél azonban sokkal fontosabb eredményt érnek el, ez az egymásra és önmagukra találás filmje lett.

Patrick megkeresi Gyuri bácsi Nyírségben élő testvérét. Itt is barátokra talál. Hírt visz nekik a messzire szakadt rokonokról. Kóstolót a mangópálinkából. Körbejárják a gyerekkori helyszíneket, filmre veszi a családtagokat. Teszi mindezt a Bogotából mozdulni nem merő idős barátja kedvéért.

Emlékezetes egy nyírségi kocsmában felvett jelenet. Mulatós zene harsan fel, Patrick kéri, táncoljanak, mert ezt látják majd Bogotában is. Valaki megszólal, később lenne itt az ideje, de a testvérnek már táncra lendül a keze és csatlakoznak hozzá a családtagok is. Táncolnak az üres délelőtti kocsmateremben a több ezer kilométerre levő Gyuri bácsi kedvéért. Finom komikuma mellett is megható. A szemérmes szeretetnek a kifejezése, ami az egész filmet átlengi.

Gyuri bácsi elmesélte, hogy egykori történelem tanára azt tanácsolta neki, hogy kerülje a végleteket, inkább az arisztotelészi középúton járjon mindig, és ő ehhez tartja magát az életében. Ez az arisztotelészi középút valamiképp a film szellemiségére is jellemző.

Nekünk nézőknek is adott valami rég hiányzó élményt ez a film. Ha több hasonló gondolkodású ember járna-kelne ebben az országban, máris jobb lenne az élet, vagyis az élet érzete. Ebben a szemléletmódban ugyanis a mifelénk gyakori „Imádom!­- Gyűlölöm!” viszonyulások szélsőségessége helyébe az „Értelek” kerül. Ezt még a filmvászonról megtapasztalni is magával ragadó élmény.

Akik itt születtünk és itt élünk, ha őszintén belegondolunk, valamennyien küzdünk a magyarságunk megélésével. Túl sok édes mázzal, kötelező elvárással, tabukkal és szent tehenekkel, kiüresedett szólammal, elavult attitűddel terhelődött az elmúlt kétszáz évben. Ez egyeseket áhítatos hozsannázáshoz vezet másokat harapós tagadáshoz. Ismét az Arisztotelészt figyelmen kívül hagyó végletek. Aki itt élte le az életét, érzelmileg kötődik ehhez az országhoz, de nincs meg a természetes és korszerű szókincs ennek kifejezésére, ezért túlteng a görcs és a póz. Pedig Patrick érdeklődése is azt jelzi, nem vagyunk teljesen reménytelen eset. Csak valahogy elvette tőlünk a történelem a közvetlen, személyes megélés lehetőségét, és helyette csak kiüresedett és korlátozó sablonokat kaptunk, amik koloncként lógnak rajtunk. Az identitás vállalása jó, sőt felszabadító érzés, nem helyhez vagy világnézethez kötött és nem tűri a szűk fogalmi kereteket. Egészséges identitással magától értetődően elfogadjuk mások másféle identitását is.

A film végére kicsit mi is magunkra találunk. Egy olyan szemléletmód ez, ami kellőképp tágas ahhoz, hogy ne görcsöljünk amiatt, hogy félreértenek, megbélyegeznek. Sokféleképpen lehetünk ugyanolyanok. Laza izomzattal, természetesen és világra nyitottan megélt magyar identitás. Leírhatom ezt 2015-ben? 

Kapcsolódó bejegyzés:

Határhelyzetek

Határhelyzetek

Írta: Inkabringa


Idén a migráció volt az Uránia Filmnapok témája, a magyar filmek tükrében. Aktuális téma, magyarázzák is százan ezerféleképpen. A filmek között voltak régiek is, újak is. Mivel a dokumentumfilmek sajnos nem integráns részei a közbeszédnek, talán érdemes időnként felemlegetni őket.

A közös pont a filmekben az illúzió, többnyire a hamis illúzió. Úgy hiszem, illúzióépítésben kis hazánk világviszonylatban is verhetetlen, ám ez gyakran mákony és agressziót eredményez. Pedig az illúziórombolás felszabadító tud lenni, valóságérzékhez vezet, ami mégis csak az élet alapja.

A dokumentumfilmek migránsokról szóltak, akik elnyomó, hatalmaskodó, személyes életüket korlátozó viszonyaikból akartak kitörni, miután rádöbbentek, ez az egyetlen életük van. Hogy jön ahhoz egy pöffeszkedő hatalom, hogy ezt semmibe vegye?

Megérkezve ábrándjaik földjére, valamennyien szembesültek azzal, hogy az illúziók mindig színesebbek és mégis mindig sekélyesebbek, mint a valóság. Illúziókat kergetve menekültek szűkös életviszonyaikból, és a valósággal szembenézve találták meg a boldogulásukat.

Időnként hasznos dolog bizonyos távolságból nézni a világ és a saját dolgainkra. Ez lehet térbeli és időbeli távolság is. Segíti a tisztánlátást. A madártávlat csodákra képes.

Erre mutatott példát az Across the border (A határon át) (2004) című dokumentumfilm, amiben öt kelet-európai ország viszonyait mutatták be a rendezők az Európai Unióhoz csatlakozás küszöbén. Mindenki tudja, hogy irigységek, előítéletek, kivagyiskodások szabdalják szét a kelet-európai országok egymásról alkotott reális képét. Ez a film megmutatta, hogy a lengyel, cseh, szlovák, magyar és szlovén történetek ugyanazt a „kelet-európaiságot” hordozzák magukban. Mindegyik szkeccsfilmben valahogy a saját viszonyainkra ismerhetünk. Ebből a perspektívából olyan egyformák vagyunk, hogy nem is értem miért teremnek mindig könnyebben hívei az ellenségeskedésnek.

A migrációról főként a más kontinensekről érkező emberek és az általuk felvetett problémák kapcsán esik szó manapság. Almási Tamás 2004-ben készült Valahol otthon lenni című dokumentumfilmje egy évtizedekkel korábbi migrációs témát dolgoz fel: magyarok áttelepülése Magyarországra. Négy magyar életsorsot láthatunk, akik Romániából, Ukrajnából és Szerbiából menekültek hozzánk, hogy bántás nélkül élhessenek. Szülőföldet, családot maguk mögött hagyva menekültek a szabad életért. Jéghideg folyót úsztak át, életüket kockáztatva szöktek a zöld határon, látszat-válást vállaltak az áttelepülésért. Valamennyien mesebeli világnak képzelték Magyarországot. Itt aztán szembesülniük kellett szűkkeblűséggel, ellenérzésekkel, sztereotípiákkal is. A magyar hazáról dédelgetett korábbi mesés illúzióikat reálisabb életlátásra cserélték.

Manapság kedvvel emlegetik a „gazdasági menekült” kifejezést. Tulajdonképp Forgács Péter Hunky Blues (2009) című filmjének is ez a témája. A 20. század elején a megélhetésért több százezer magyar kelt át az óceánon, hogy Amerikába, az álmok földjére léphessen.

Forgács Péter filmje képileg egy műalkotás, korabeli filmfelvételekből és fotókból összeállított művészi montázs. A narráció azonban rendkívül alapos és informatív, mintha egy gondosan szerkesztett tanulmánykötetet lapozgatnánk. Visszaemlékezések, levelek, újságcikkek adják a hitelességét. A kép és a szöveg egymást erősítik. A pergő képsorok álomszerű áradást adnak a filmnek, de ez nem is álom, nem a tudatalatti megnyilvánulása, hanem a gondolkodás, töprengés nagyon is tudatos folyamata. Mindezt tovább színezik a korabeli dalok eredeti hangfelvételekről és Másik János szuggesztív előadásában. Őt mindig jó hallgatni. (Ízelítő ITT)

A film tanúsága szerint a 20. század első évtizedeiben 700 ezer magyar vándorolt ki Amerikába, és közülük 500 ezren végleg ott maradtak. Pedig nem volt könnyű megkapaszkodni, hazára lelni, mert sem a nyelvet, sem az életviszonyokat nem ismerték. Hivatali vesszőfutás, hatósági megalázó procedúrák, a helyiek lenézése és – olykor tettlegességig menő – ellenségessége mellett léptek álmaik földjére.

Vajon mi kellett ahhoz, hogy még ezt is vállalják? Például a hazai viszonyok gyalázatosan kisemmiző és porba rántó állapota és a változás lehetetlensége. Amikor egy napszámos hajnali 3-tól este 9-ig keményen dolgozik, és mégsem tudja eltartani a családját, amikor kiszolgáltatottak a hatalmi arroganciának és emberszámba sem veszik őket, akkor fogják azt az egyetlen életüket, és faképnél hagyják az anyaföldet. Ez csak elkeseredésből és életösztönből megy.

A korabeli országgyűlési jegyzőkönyvek és újságcikkek tanúsága szerint a hatalom a nemzeti és keresztény érzés gúnyos sárba tiprásával és a pénzéhes bérkövetelésekkel magyarázta a kivándorlást. Ismét elgondolkodhatunk azon, vajon van-e esély arra, hogy ez az ország változik, amíg egyben áll a Naprendszer.

A szabad és egyenlő életre való lehetőség reménye – ez csendült ki az Amerikába vándorlók visszaemlékezéseiből. Voltak persze kalandvágyók, sőt kalandorok is közöttük, de az elsöprő többség csak emberhez méltóan akart élni és dolgozni. Nekivágtak a világnak, ahelyett, hogy senkit nem zavarva, diszkréten éhen haltak volna. Keményen megdolgoztak minden egyes dollárért és minden egyes napért az álmaik földjén. Az otthonról hozott illúzióikat felváltotta a realitásérzék és így képesek voltak az álmaikat valóra váltani.

Ha úgy veszem, a cudar 20. századi szcéna jótékony feloldása és megoldása lehetne a Parador Húngaro (2014) című dokumentumfilm szemléletmódja. Milyen jó lenne, ha a 21. században ilyen szemmel néznénk a világra, bár jelenleg sajnos továbbra is inkább jellemző ránk Ady verssora: „Óh, hályogos szemek, mikben a múlt lőrét pancsol”.

A Parador Húngaro szemléletmódja egy lehetőség a másokkal, a másmilyenekkel való szót értés reménytelennek látszó megoldására.

Vérpezsdítő, szívdobogtató példa.

A következő bejegyzésben folytatása következik…

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Magyar megálló (Parador Húngaro)