Keresés ebben a blogban

2015. január 7., szerda

Szerelemre hangolva

Írta: Inkabringa


Vannak filmek, melyeknek képei, hangulata, érzete olyan erős hatással van ránk, hogy sok év múltán sem tudunk tőle szabadulni.

Ilyen Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva című filmje is. Az év végi pihenésben a dvd-ket rendezgetve a kezembe akadt: sok éve nem láttam, bár már számtalanszor láttam. Belenéztem, semmit nem kopott.
Ugyanazt az erős, szorító, de mégis lebegő, tüneményszerű hangulatot hozta fel bennem, mint először. Közhelyes mondatok sora, tétován botladozó szimpla történet. Mégis beledöglünk, miközben az égig emel. A végtelenség és reménytelenség is benne van. Ez is egy arca a szerelemnek.

Romantikus melodráma a felszínen, de valójában dokumentumszerű pontossággal ábrázolja egy tétován bontakozó szerelem érzését vagy inkább hangulatát. Mert az egész film egy hangulat, egy rebbenő gyönyörű lehetőség melankolikus semmibe hullása.

A szerelem ugyanolyan titka és feloldása az életnek, mint a gyerekkor: tiszta, áttetsző, feltétel nélküli érzelem. Érdek nélküli és időtlen. Szikrázó lebegés. Ez okozza gyakran bukását is. A Szerelemre hangolva hősei azért nem tudják kiteljesíteni szerelmüket, mert szeretnék megőrizni tisztaságát.
Az alaphelyzet bornírtan közönséges, ami kiindulópontját és egyben akadályát is jelenti szerelmüknek. A hatvanas évek elején Hongkongban két házaspár ugyanazon a napon költözik egymás szomszédságába. Az egyik pár férje és a másik pár felesége lassan rájön, házastársaik titkos viszonyt folytatnak egymással. Szégyenüket és csalódásukat csak a másik megcsalttal tudják megosztani.

Lépésről lépésre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre kevésbé a hűtlen házastárs, inkább a másik közelsége, tekintete válik fontossá, a csak egymásnak szóló mondataik, gesztusaik.
Nincsenek nagy konfliktusok, drámák, tétova érintések filmje ez. Szégyellős, szemérmes az egymásra találásuk. Minden nagy szerelemnél így kezdődik, megrendítő a másikra csodálkozás élménye. A kezdet kezdete. A küszöb, amin nem mindegy hogyan lépnek át a szerelmesek, és bizonyos élethelyzetekben át sem merik lépni, mert jobb inkább úgy tenni, mint aki észre sem veszi, szándékoltan kiábrándítani a másikat, vagy egyszerűen elmenekülni. 

A filmbeli hősök azonban szembesülnek érzéseikkel. Belátják, megvallják, és rezignáltan megtorpannak. Úgy érzik, szerelmükkel ők is árulást követnek el. Szunnyadó energiák szakadnak fel belőlük, és ugyanakkor ott lebeg a kétség is bennük. Megtehetik-e? Vállalják-e szerelmüket vagy szakadjanak el végleg egymástól? A véletlenek torz igazsága és saját tétovaságuk meghozza helyettük a döntést.
A film ott ér véget, ahol más filmekben elkezdődik egy szerelmi történet. Egymás közelségére vágynak, de nem sikerül, mert vagy elkerülik egymást, vagy nem mernek lépni. Talán, mert sejtik, a reflektorfénybe került szerelmüket a rosszindulat sárba rántaná. A tolakodó szomszédok elejtett megjegyzéseiből gyanítható, a világ nem a tisztaságot és teljességet, hanem a „viszonyt” akarja látni a kapcsolatukban. Nem tudják a kaján világgal szemben vállalni szerelmüket, képtelenek a hétköznapokba illeszteni. Bizonyos tekintetben esetlenek és bátortalanok.
Most úgy tűnt, a Szerelemre hangolva akár némafilm is lehetne. A félhomályos, imbolygó lámpafénnyel megvilágított üres utcákon, esős sikátorokban, jellegtelen belső terekben mozgó hősök tekintete, egymásra vagy félrenézése, magányos tűnődése, félig sem befejezett mozdulatai, félszeg egymás mellett létezései, alig-érintései önmagukban kifejezők.
A film intenzív érzelmi vibrálásának másik alapja a zene. A főcím zene (Yumeji’s theme) finom melódiája mellett odaillők Nat King Cole édesbús dallamai is, mint például a Quizas. A film eredeti kínai címének sehogy sem sikerült megfelelő angol fordítást találni, aztán a rendező egy zeneboltban ráakadt Bryan Ferry egyik lemezére, és rögtön tudta, megvan az angol cím: In the mood for love.

A Szerelemre hangolva tizenöt éve készült, mára bizonyos kultusza lett, ha nem is úgy, hogy asztaltársaságban idézgetjük jeleneteit, párbeszédeit. Inkább az élet forgatagában váratlanul elcsendesülő szemérmes, de örvényként magával rántó hangulata, dallamának melankóliája marad meg bennünk.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése