Segíti-e a paradicsom a gyerekek erkölcsi fejlődését?

Írta: Inkabringa

Az erkölcsről, annak normáiról nem kívánok nyilatkozni, pláne kinyilatkoztatni. Vannak, akik ezt tanítják, ők vannak felhatalmazva e témakörben utat mutatni.

Mostanában azonban gyakran jut eszembe egy réges-régi gyerekkori emlékem.

Egy vidéki kisvárosban jártam általános iskolába. Még az átkosban.

Ennél fogva az utolsó nemzedékként kicsit még úttörő és azt megelőzően kisdobos is voltam, mint akkoriban minden nebuló, akit írni-olvasni tanulni iskolába küldtek a szülei.

Emlékeim szerint ez akkor bennem semmilyen lelki vívódást nem okozott, úgy vettem gyerekként, mint az esőt meg a napsütést. Elkerülhetetlen és befolyásolhatatlan esemény.

Egy gyerek mindenhez alkalmazkodni tud: a sokrétűséghez és a diktatúrához, a játékbolthoz és a háborúhoz is.

Úgy emlékszem, második osztályosok voltunk, amikor egy verőfényes tavaszi délelőttön az iskola egyik különálló kis udvarán gyülekeztünk mi, kisdobosok, civilként alsó tagozatos 8-10 éves gyerekek.

Valami rettentő-roppant jelentős esemény ünneplésére gyűltünk össze, arra már nem emlékszem, hogy mi volt az. Mindenkin sötét nadrág vagy szoknya, fehér kisdobos ing (kicsit katonai jellegű volt a szabása, de csak sejtetve), kék nyakkendő a nyakunkban, ormótlan és funkciótlan deréköv, kék fonott zsinóron síp az ingzsebünkben. A sípot sosem használtuk különben semmire, kivéve, amikor kiszabadultunk végre egy ünnepségről és hazatrappolás közben fújtuk összevissza.

A tanító nénik is kisdobos és úttörő ruhába öltöztek tetőtől-talpig, ami már gyerekként is viccesnek tűnt, mert csak egyféle méretű nyakkendő volt, és egy terebélyesebb felnőtt nyakában igazán komikusan hatott. Sertepertéltek körülöttünk, oszlopokba, sorokba, glédákba rendeztek minket. Vigyázzban álltunk, rövid parancsszavakat követtünk apró kis gyerekként.

A tanító nénik végül az összes rakoncátlan kisfiút helyükre terelték, a kislányoknak mind összecsatolták a haját, átvariálták a sorokat, megigazították a nyakkendőket, sípokat, elcsúszott öveket, mi pedig beletörődtünk abba, hogy most ki kell bírnunk a glédában állást.

Ragyogó idő volt, finom, meleg tavaszi délelőtt. Visítva rohangálni, labdát és egymást kergetni jobb ötletnek tűnt, de azért voltunk gyerekek, hogy az életre neveljenek minket. Akkor meg éppen ilyen volt az élet. A sok cibálás, a tanító nénik túlpörgött zsezsgése teljesen elbágyasztott minket.

Mire végre úgy néztünk ki, mint egy bevetés előtt álló törpe haderő, megjelent a csapatvezető tanár néni is, akin persze úttörő egyenruha volt (piros nyakkendő-sípzsinór), mert ő volt az iskolában a fő-úttörő. Egyébként felső tagozatosoknak tanított biológiát, néhány év múltán nekünk is. Tanárként rendes volt és korrekt. Ő is viccesen nézett ki érett asszonyként úttörőnek öltözve síppal-nyakkendővel, komoly arccal járva-kelve.

Tehát álltunk, mint a cövek, sok pirinyó kékkendős, és vártunk a jelre, amikor átvonulhatunk az úttörőkhöz, hogy a zászlóalj együtt ünnepelhessen. Ugyanis egy zászlóalj voltunk hősnévvel, zászlóval, dobszóval.

Mi, kisdobosok, különösen rettenthetetlen picurkák lehettünk.

Ez a nehezen összehozott feszes oszloprend aztán azonnal összedőlt, amikor kétszáz kisgyerek átzizgett a másik udvarba az úttörőkhöz, és akkor kezdhették elölről a tanító nénik a ráncigálást, soregyenesítést, hajcsat bizgerálást, nyakkendő igazítást.

Azonban mielőtt a vonulás elkezdődött volna, történt valami, ami megzavarta az ilyenkor szokásos protokollt. Okát máig nem tudom, bár különösebben nem is érdekelt sohasem. Késett a párttitkár, vagy nem volt kivasalva a csapatzászló, ki tudja, mi lehetett a fennakadás oka.

A fő-úttörő néni és a kisdobos tanító nénik gondterhelten összesúgtak, majd az igazgató bácsihoz fordultak. Rövid megbeszélés után a fő-úttörő néni katonás komolysággal közölte a glédában álló picurka hadtesttel, hogy most ők elmennek intézkedni. Mi addig maradjunk itt szépen vigyázzban az igazgató bácsival.

Aztán fontoskodva eltűnt az összes úttörőnek és kisdobosnak öltözött tanerő.

Mi pedig ott maradtunk az igazgató bácsival az udvaron, oszlopokba és glédába állítva.

Ebben az egész ceremóniában egyetlen civilként volt jelen az igazgató bácsi. A szokott öltönyét, nyakkendőjét viselte, semmi síp vagy piros, netán kék kendőcske. A sorok rendezgetését kedélyes közönnyel figyelte.

Igazgató bácsit szerettük. Erre nincs mást mit mondani. Derűs ember volt. Mosolyogva lépdelt az iskolában, tiszteletet, bizalmat és nem félelmet keltett bennünk.

Kémiatanár volt, mi voltunk az utolsó évfolyama, akiket hetedikben még tanított. Akkor már nem volt igazgató bácsi, de mi továbbra is szerettük.

Igazgató bácsinak megvolt az a különleges tulajdonsága, hogy a szüleink is szerették és becsülték őt. Meg úgy általában mindenki. Magas kort ért meg, a temetésén ott volt az egész város.

Mondom, szerettük.

Ezen a nevezetes délelőttön tehát ott maradtunk a kis udvaron igazgató bácsival. Ő kamaszokhoz volt inkább szokva a mindennapokban. Érezhetően elbizonytalanodott egy pillanatra, miután ennyi pöttömmel egyedül hagyták.

Mi sem tudtuk, mire számíthatunk, de a cibálásba belefáradva álltunk glédában megadóan, és kicsit megilletődve is, hiszen a szeretett igazgató bácsink most csak velünk, írni-olvasni tanuló pindurikkal foglalkozik majd.

Ekkor az addigiaktól teljesen elütő és váratlan dolog következett. Igazgató bácsi vidáman összecsapta-dörzsölgette a tenyerét, és csupa mosollyal azt mondta: „Na, gyerekek, most megtanulunk egy nótát!”

Mi pedig már attól elolvadtunk, hogy gyereknek szólított minket és nem pajtásnak. Picurka kisdobos hadtestből azonnal visszaváltoztunk kíváncsi kisgyerekké és éreztük, hogy most izgalmas, váratlan és különleges élményben lesz részünk.

Kilépünk a dolgok menetének medréből, félrecsapjuk a kéknyakkendőnket és duhajkodunk igazgató bácsival. Mit ne mondjak, repestünk.

Igazgató bácsi, aki híresen mulatós ember volt, elénekelte nekünk a nótát ezzel a szöveggel:

„Piros volt a paradicsom, nem sárga, elhagyott a feleségem, csuhajla. Azt mondják a paradicsom rossz ízű, pedig csak a gyökere a keserű.”

Ez az úttörő indulókhoz képest olyan volt, mint egy lázadás, sőt mi több, forradalom.

Odaadó figyelemmel és lelkes cinkossággal tanultuk meg pillanatok alatt a nótát.

Először erőtlen hangon csipogtuk, de ahogy rögzült a szöveg és a dallam, egyre bátrabb hangon harsogtuk.

Emlékszem az élményre, frenetikus volt és felszabadító. Igazgató bácsi pedig nemhogy visszafogta volna a lelkesedésünket, hanem még inkább táplálta.

Mikor visszaért a kisdobos-úttörős tanári kar, dermedten álltak az udvar szélén.

Kétszáz kisdobos felszabadultan, teli torokból harsogta a Piros volt a paradicsom, nem sárgát, előttünk pedig ott állt az igazgató bácsi széles mosollyal vezényelve.

Nem lett ribillió, sem botrány, mert igazgató bácsit tényleg mindenki szerette és tisztelte, még azok is, akik különben úttörőnek öltöztek. Gyanítom, még talán helyeselték is a nótatanítást.

Szépen áttereltek minket az úttörőkhöz és onnantól semmire, de semmire nem emlékszem. Ahogy az összes többi ilyen jellegű teljesen egyforma feszengésre sem.

Ez az intermezzo és ez a nóta azonban örök kedves emlékem marad.

Felcseperedve aztán utánajártam a nótának. A dallam ugyanaz, de a szövegen azért ott hirtelenjében változtatott igazgató bácsi. Túlságosan kicsik voltunk még az eredetihez, és a pikánsabb sorokat kihagyta. Sejtette, hogy ezt a frissen elsajátított iskolai tudásunkat a szüleinkkel is megosztjuk majd. Én is ezt énekeltem a családnak napokon-heteken át, reggeltől-estig.

Otthon a bátyám mesélte, hogy kisebb körben, de hasonló jellegű esemény kapcsán nekik a Dúr a disznó a mocsárbant tanította meg igazgató bácsi. Igaz, ők kamaszok voltak és kivétel nélkül fiúk.

Érdekes, hogy ez mennyire megmaradt az ő emlékeiben is.

A szüleink pedig mosolygós helyesléssel fogadták a hírt, igazgató bácsi nótát tanított nekünk.

Furcsa világ volt az, mert kisgyerektől a felnőttig mindenki tudta, hogy ez az egész, amiben léteznünk kell egy orbitális hülyeség. Mégis mindenki – eminensen vagy ímmel-ámmal – részt vett benne.

Ennek a kis történetnek a mára szóló erkölcsi tanulságát (ha van olyan neki) mindenki levonhatja a saját normái alapján.

Aki pedig eddig eljutott, az most kapaszkodjon, mert nóta következik.