Törökország hangjai

Írta: Inkabringa

Kétféle dolog tud kibillenteni a megszokottságból.

Az egyik, ha egy régóta várt és soha el nem jöhetőnek vélt élmény egyszer csak kéznyújtásnyira van tőlem.

Ilyen lehetne mondjuk egy magyarországi Tom Waits koncert.

A másik, amikor olyan élmény kínálkozik, aminek addig a létezéséről sem tudtam és ennél fogva nem is jutott eszembe, hogy e nélkül egy árnyalattal szegényebb az élet.

Őszintén bevallom, ha korábban az éjszaka közepén felvernek, hogy azonnal mondjak valamit, amire nagyon kíváncsi vagyok, de semmit nem tudok róla, akkor a török jazz biztosan nem ötlik eszembe.

Így aztán, amikor megláttam az A38 műsorán, hogy a törökországi jazzről egy egész dokumentumfilmet vetítenek, attól kezdve az oldalamat fúrta ki a kíváncsiság.

Mi ez? Milyen lehet? Miért is nem jutott eddig eszembe?

A hét elején kíváncsisággal ültem be az A38 vetítőjébe, megnézni a Jazz in Turkey című filmet.

Néhány éve láttam egy német dokumentumfilmet, ami a török müezzinversenyről szólt. (Müezzin, 2009, rendezte: Sebastian Brameschuber). Izgalmas film volt, a müezzineknek mai napig rangja van Törökországban, a közöttük zajló versenyt hatalmas érdeklődés övezi. Miközben már ott is megjelentek a popsztárokat felfedező tehetségkutatók, a müezzinek versenyének még mindig magas a nézettsége és főként az elismertsége.

Van valami finom párhuzam a két film között, mert a müezzin a török kultúrába mélyen beágyazottan a hagyomány hordozója. Az évenként megrendezett országos versenyen azonban már érződik a nyugati világ média és siker központúsága.

Ezzel ellentétben a török jazz kezdeteire az amerikai minták követése és utánzása jellemző és évtizedekkel később jutottak el a török zenészek olyan szintig a jazz formanyelvének ismeretében, hogy a saját kultúrájuk és zenéjük színeit is bele tudták keverni.

A müezzinek tehát az elzárt hagyományőrzésből a 21. századra eljutottak a nyugati mintákhoz (népszerűséget adó pénzdíjas verseny), a török jazzisták pedig az amerikai zenei minták másolásától eljutottak a saját zenei hagyományaikhoz.

A török jazz története legalább annyira ismeretlen tartomány volt eddig előttem, mint a müezzinek versenye.

Töredelmesen beismerem, hogy egyetlen török jazzistát nem ismertem a filmben említettek közül, és nyilván rajtuk kívül sem. Amíg ezt a filmet nem láttam, eszembe sem jutottak.

Pedig megvan az a defektusom, hogy szeretem a jazzt.

Miért is kellett volna kihagynom az életben, hogy megismerjem mondjuk Imer Demirer trombitajátékát?

A török jazz történetéről, jelenéről az A38 blogján olvasható érdekes interjú a film készítőjével, Batu Akyollal.

Emlékezetes percek voltak a török jazz hőskorának egyik tanújával együtt hallgatni zenét.

Ilyen élvezettel csak zenéről és nőkről tudnak a férfiak beszélni.