„Mindenütt ott van, csak itt nincs”

Írta: Inkabringa

A gyász az egyik legnagyobb próbatétele az életnek.

Legfőképp azért, mert visszafordíthatatlan, kibújásra, védekezésre lehetőséget nem adó létállapot. Kegyetlenül végleges elszakadás attól, akit szeretünk. Nem mérhető bármilyen más elszakadáshoz sem. A halállal szemben nincs helye vitának, sem az újrakezdésnek.

Ha meghal valaki, akit szeretünk, akkor letesszük a fegyvert és földre rogyunk.

Aki szeret, az előbb-utóbb megéli a gyászt. Akit egy életen át elkerül, az vagy kivételes szerencséjű ember (bár minél hosszabb az élet, annál kisebb erre az esély), vagy sohasem szeretett igazán senkit.

A gyász mérhetetlen fájdalom. Nem szeretem, ha szépítgetik, ha giccses szenvelgéssé silányítják. Viszolyogtat a halál és a gyász agyonhallgatása is. Mintha szégyellnivaló lenne. Az élet értékét és értelmét veszítjük el, ha figyelmen kívül hagyjuk a halált. Súlytalan lényekké válunk nélküle.

Csak hitegetés, hogy idővel enyhül a fájdalom. Dehogyis. A fájdalom nem lesz halványabb. Az idő egyetlen dologban segít: megtanulunk együtt élni ezzel a hiánnyal. Kimondani a nevét, beszélni róla zokogás nélkül. Róla, akit szeretünk, és aki már nem él. Visszatérünk a társadalomba, mert ez az egyetlen megoldás az élők számára. Újra lesznek céljaink, vágyaink, és változatlanul tovább fogunk szeretni.

Mondják, a vallások ezért jöttek létre. Vigasz kellett az embernek a halállal szemben. A legszebb vigasz az örök élet reménye. Én nagyon szeretem ezt a földi életet, és azt szeretném, hogy akiket szeretek, ők is ebben éljenek. Nekem nem vigasz a túlvilág, de sokaknak segít, és ez jól van így. Nekem más segített. A szeretteimért való aggódásom és az értem való aggódásuk révén, egymást segítve, egymásba kapaszkodva visszataláltunk lassan a hétköznapok biztonságába.

Mióta ember él a földön, a gyásznak minden közösségben kialakultak a rítusai, melyeknek helytől-időtől független leglényege, hogy a halál véglegességével szembesülő gyászolót a közösség visszavezeti az életbe.

Az idő segít visszanyerni az egyensúlyunkat. Élünk tovább, tervezünk, örülünk, szeretünk, kíváncsiak leszünk. De egy mozdulat, mondat, tekintet, bármilyen apróság feltépi bennünk a gyászt.

Bennem bizonyos zenék hozzák leginkább felszínre ezt a fájdalmat. Kevés ilyen van, és érdekes módon egyik sem címzetten gyászra írt dallam: jazzmelódia, népdal, ilyesmi.

Ezeket tabuzenének hívom magamban. Ha hallom őket, újra megélem a gyászt.

Ilyen tabuzene Brahms III. szimfóniájának Poco allegretto tétele. Gyerekkorom óta ismerem. Sokáig nem is vettem komolyan népszerű és ezért elcsépelt, finoman dúdolható dallamos melódiája miatt.

Apám halála óta képtelen vagyok sírás nélkül végighallgatni. Akkor éreztem meg a felszínes dallamocskának hitt műben a mély, szavakkal kimondhatatlan fájdalmat. Nem tudom az okát, nincs hozzá semmilyen személyes kötődésem, apámnak sem volt kedvenc zeneműve, nekem sem. Azt is tudom, hogy a zeneirodalom nem gyászzeneként tartja számon, ahhoz grandiózusabb dallamvezetés illik a kánon szerint. Nekem ez a zene minden légiessége és könnyen dúdolhatósága mellett is gyászzene. Apám halála óta nem megyek olyan koncertre, ahol műsoron szerepel, mert nem bírom fegyelmezni magam, ha hallom, és ömlik a könnyem. Akármiért is írta Brahms, én ezzel a zeneművel a halott szeretteimet siratom.

Úgy kezdődik, mint valami bájos sanzon. Becsap, elringat, vigasztal. Csak egy dúdolható dallamocska. Aztán a középrészen, amikor a fúvósok játsszák ezt a sanzonmelódiát, belopakodik árnyként a visszavonhatatlan fájdalom. Mintha ebben a középrészben a szavakat keresnénk, hogyan valljuk be magunknak mérhetetlen bánatunkat. A végén zúgja a teljes zenekar, fúvósokkal és vonósokkal, a kezdetben andalító melódiának tűnő dallamot.
Engem pedig elsodor a legnagyobb fájdalom: gyászolom a meghalt szeretteimet.

Mert „mindenütt ott van, csak itt nincs”.