A hangszerek untermanja –A nagybőgő

Írta: Inkabringa

A zenénél csodásabb leleménye nincs is talán az emberi életnek. Szoktam mondogatni, hogy - ha vannak - az angyaloknak köszönhetjük.

A magasztosságot, netán szakralitást, vagy épp csak a primer örömszerzést és szórakozást szolgálja.

A kötelezőség és kötelezettség nem illik a zenéhez.

Nekem mindig is valamiféle demokratikus szemléletet jelentett. Közönségként sem szeszélyes nagyúr, sem alázatos rabszolga nem óhajtok lenni.

Inkább tetszik az a megközelítés, hogy egyenrangú félként nyitottan és elfogulatlanul befogadjam, felfejtsem, ráhangolódjak.

Úgy hiszem, a trendi közfogyasztás és a finnyás sznobizmus ugyanannak a befogadói restségnek két oldala.

Nem érdekelnek a műfaji, divatbeli elvárások. Nagyon sokféle típusú zenei műfaj, előadó, hangszer hatott már rám, van, amelyik egész életemben elkísér, van, amihez évek múltán találok vissza ismét, és van persze olyan is, amihez soha többé.

Ilyen időről időre felbukkanó különös hangulatú hangszer a nagybőgő is.

Tavaly láttam a Trafóban egy cirkuszi előadást, untermanok önironikus reflexióival. A cirkuszban az unterman, a szó szoros értelmében, a vállán viszi a produkciót. Nélküle nincs mutatvány, de mégsem figyel rá senki.  

Némiképp ilyen sorsa van a hangszerek között a nagybőgőnek is. Brummogásával alapot és prozódiát ad a melódiáknak. Nélküle üres csilingelés lenne a dallam, de mégsem figyelünk rá különösebben.

A nagybőgő azért nem olyan feledhető hangszer és nem csak hatalmas méretei miatt.

Olyannyira nem feledhető, hogy saját honlapja van. 

A jazz (ami számomra a „legdemokratikusabb” zenei műfaj) és a komolyzene is ráérzett már elegáns mélyhúrúságára.

Kamaszként csodálkoztam rá a nagybőgőre. Pege Aladár koncertjeire még csikólányként jutottam el és szó, mi szó, ha érett voltam arra a különlegességre, ha nem, elementáris hatással volt rám.

Pege Aladár úgy bánt a hangszerével, mintha egy közeli barátja lenne. Hozzáhajolt, szinte bizalmasan beszélgettek. A hangok, amiket kicsalt ebből a bizalmasságból, óriási élményt adtak a hallgatóságnak.

Amiért most megint rátaláltam erre a hangszerre, az Fejérvári Zsolt nagybőgő játékának köszönhető. A blogban már emlegetett Nádas Péter esten ugyanis az ő előadásában hallhattunk egy nagybőgőre írt gyönyörű zeneművet, mely egy kortárs szerző tisztelgése Bach és egyben a nagybőgő előtt. 

Ismét rácsodálkoztam ennek a hatalmas hangszernek a finomságára.

Julien-Francois Zbinden: Hommage a J. S. Bach című művében állítólag a B-A-C-H hangsor százhatvanszor bukkan fel.

(A felvételen Josef Semeleders nagybőgőzik. Megjegyzem, Fejérvári Zsolt előadása klasszisokkal jobb volt.)

Voltak és vannak a nagybőgőnek avatott komponistái és előadói, akik zenéjük főszereplőjévé választották.

Ilyen volt a 18-19. század fordulóján élt nagybőgős és komponista, Johann Matthias Sperger is, akinek D-dúr nagybőgőversenyét Fejérvári Zsolt adja elő.

A jazzben meghatározó és eredeti hangú megszólaltatója a nagybőgőnek Stanley Clarke. Pegéhez hasonlóan, neki is különlegesen meghitt a viszonya ehhez a monstruózus hangszerhez.

Ezek után mi is lehet jobb egy nagybőgőnél? Természetesen két nagybőgő.

A nagybőgő Paganinijének nevezett Giovanni Bottesini nagybőgő duettje imigyen kényeztet.

Grencsó István a jazz nagy kísérletezője. Ezen a felvételen két nagybőgős van, Hock Ernő és Benkő Róbert.

Izgalmas.

Mindezeket végighallgatva már nem is kell bizonygatni, hogy a nagybőgő a hangszerek legbiztosabb untermanja és egyben a legcsodásabb bonvivánja is.

Fotó: Henri Cartier-Bresson