Tiszta udvar, rendes ház?

Írta: Inkabringa

Egyre több „zártláncos” gondolkodású embert látok.

Ez az egyoldalú, szemellenzős gondolkodás minden rétegét áthatja a társadalomnak. Ha nem butaságból, hát érdekből ilyenek. Egyik sem ad okot büszkeségre. Rend a lelke mindennek: ez a mondat már sokakat vezetett végtelen sematikus korlátoltságba. 

Pedig ha belátóak vagyunk, akkor el kell fogadni, hogy a nagy ház, nagy autó, pénz és pozíció a leghalványabb alapot sem adják ahhoz, hogy ezen státuszszimbólumokkal nem rendelkező embertársait bárki lenézze, megvesse, birtoktárgyként avagy felesleges kacatként kezelje. 

Engem már sem a vagyon, sem a pozíció, sem a társadalmi státusz nem téveszt meg.

Egyetlen dolog van, ami érdeklődést, sőt elismerést vált ki belőlem: a világra nyitott gondolkodás képessége. Az elfogulatlanság, a szabadon gondolkodni merészelés, az egymás iránti szolidaritás képessége.

Amikor nem úgy mérjük embertársainkat, hogy milyen birtoktárgyai vannak (materiális és szimbolikus értelemben egyaránt) és hasznunkra lehetnek-e. Ha valaki egy kiszolgáltatott, védekezésre nem képes emberrel basáskodik, róla megvetően nyilatkozik, a létét is tehernek tekinti, annak nem lehet annyi vagyona és státuszszimbóluma, hogy ne fordítsak neki hátat.

A hajléktalanok kiszolgáltatottak.

Szépen nyergelt vesszőparipám, hogy évtizedes tapasztalatokkal és tudással rendelkező szakértők és az érintettek szavára kellene odafigyelni a hajléktalanok esetében is. Vannak szép számmal, őket szeretném hallani, olvasni egyre több helyen és egyre gyakrabban.

A demonstrációnak, a tiltakozásnak is súlya van, de a tőmondatokban érvelés önmagában nem elég. Az A Város Mindenkié igyekszik ébren tartani a közvélemény gyorsan lankadó figyelmét.

Az a gond, hogy ennél tovább soha nem jutunk. Nemcsak a hajléktalanság, hanem egyéb problémák esetében sem. Tőmondatos acsargások mennek és a fejek tovább konganak az ürességtől, a "nekem bezzeg van" pöffeszkedő ostobaságától. 

Marad az indulatokra alapozott rendpárti „érvelés”. Lehet, hogy ez a társadalmi elvárás, de én egyáltalán nem akarok megfelelni ennek az elvárásnak. 

Tudnia kell mindenkinek, hogy mit jelent a hajléktalanság ebben az országban, és mik lehetnek a kivezető utak belőle, mert csak akkor tudja helyén kezelni az információkat.

Aki felelősen akar véleményt alkotni, annak először is hiteles és befolyástól mentes információra van szüksége, sőt igénye. A szellemi igénytelenség és a belterjes zárkózottság számomra nagyobb szégyen, mint a materiális státuszszimbólumok hiánya. 

Mindenkitől nem várható el, hogy közgazdasági és társadalomtudományi tanulmányokat olvasson. Csak a tisztánlátást segítő háttér érthető magyarázatára lenne szükség minél szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt. Ebből semmi nincs és ez meg is látszik a társadalmi nyilvánosságon. 

A tudást és a tájékozódást nem lehet megúszni. Már csak azért sem, mert megfékezi a gyűlölködést, a kirekesztő indulatokkal való manipulálást, az egyvágányú gondolkodást, a sarkos és óhatatlanul elnyomáshoz vezető rendpártiságot.

Ha nyitott és sok szempontú diskurzus alakulna ki, akkor elhalkulna azok hangja, akik csak azért vetik meg és ítélik el embertársaik ilyen-olyan csoportjait,mert nem olyanok, mint ők.

Ha az egymás iránti szolidaritás és a más vélemények iránti nyitottság lenne a társadalmi elvárás e honban, akkor már nem lenne elég a problémák szőnyeg alá söprése, a kiszolgáltatottak megbélyegzése és büntetése, az önző indulatokra apellálás, hanem a problémák mélyreható és emberséges megoldását várná a közvélemény. Ettől nagyon messze van a magyar társadalom.

Az, hogy a hajléktalanokat büntetés terhe mellett kitiltják a főváros bizonyos területeiről, a bürokrata vonalzóbámulás érzetét kelti sokakban. Bennem is. Ettől még nem lesz világvárosabb Budapest. Egyszer egy nemzetközi kitekintéssel is rendelkező városépítész mondta, hogy Budapest nem világváros, csak egy „jó nagy város”. Próbáljuk meg élhetővé tenni mindenki számára. Ebbe beletartoznak a hajléktalanok is.

Az igazi megoldás mindig az emberek gondolkodásmódjában van.

El kell ismernünk, az is egyfajta gondolkodásmód, ha valaki nem gondolkodik, csak elfogad, mérlegelés nélkül magáévá tesz egy társadalmi elvárásnak tekintett véleményt. Elvárja, sőt kiköveteli, hogy mindenki úgy gondolkodjon, mint ő.

Kényelmes bambaként is leélhetjük az életünket, soha át sem nézve saját életünk kerítésén. Nem ismerve el más életmódot és életfelfogást a sajátunkén kívül. Vagy helyesebben fogalmazva azt a készterméket, amit emésztetlenül és az adalékanyagokkal együtt az agyakba juttatnak, majd saját véleményként állandóan visszaböfögnek.

A hajléktalanok pedig megfagynak, vagy a végtelenségig kimerített szervezetük egyéb módon adja fel az életet. A lelkükről, az önbecsülésükről, a reményeikről nem is beszélve. Pedig ha valaki hajléktalanként túlél éveket, annak már joga van azt mondani, hogy érek valamit. Aki a tévében ámulva nézi a "survivor-hősöket", az ne merje megvetni a hajléktalanokat. Ez a túlélés magasiskolája.

Nem a hajléktalanság a szégyen, hanem az, hogy addig jutottunk, hogy utálat övezi őket, ahelyett, hogy a számukra is megnyugtató megoldás keresését követelné a társadalom. Őket hibáztatják és nem a hajléktalanságot ki- és újratermelő társadalmi közeget. 

Nem az utcán lakás a büntetendő, hanem a gondolkodásra képtelenség, az egyvágányúság, a "nekem bezzeg van" korlátolt ostobasága, az érdektelenség, a közöny.