Írta: Inkabringa
Gondolom, sokaknak olvastak mesét
gyerekkorában. Talán még olyanok is vannak, akik felnőttként is emlékeznek
ezekre a mesemondásokra. Nem is annyira a történetekre, hanem a meghittség, a
burokba zártság, a ringás élményére.
Nekem nagyon sok mesét olvastak a
szüleim. Négy-ötéves koromból vannak éles emlékképeim arról, milyen
bizsergetően biztonságot adóak voltak ezek a meseolvasások.
Mindenki másként mesélt és
mindegyik mesélési stílus az én gyermeki gyönyörűségemet szolgálta.
 |
| Fotó: Nádas Péter |
Édesanyám bármit is mesélt,
hétfejű sárkányról vagy tündérekről, olyan volt, mintha csak azt suttogná: „ne
félj, nincs baj, minden jó.” Halkan, szépen hangsúlyozva, megnyugtató
csobogással mesélt. Átölelt, simogatott, takarót igazított. Mese közben
suttogtam a fülébe aznapi félelmeimet, világfirtató kérdéseimet és ő mindig
tudta a ritmusát, mikor ringjunk vissza a mese világába.
Édesapám karikírozta, eljátszotta
a szereplőket. Aztán váratlanul, ha a történet vidámra fordult, vagy épp
ellenkezőleg, kezdett rémisztővé válni, hogy megnyugtasson, megcsiklandozott. Gurgulázva
nevettem, a derűs biztonságot jelentették az ő mesélései. Hátulról átölelve őt,
fülem a hátára szorítva hallgattam, ahogy rezonál a mély-barátságos hangja
mesemondás közben.
A tíz évvel idősebb bátyám is
mesélt nekem. Akkoriban 14-15 éves kamasz fiú volt. Mennyire máshol járt már az
én mesevilágomtól. Mégis odaült az ágyam szélére és olvasta nekem a meséket.
Iskolás hangsúllyal, olykor kicsit hadarva. Én szerettem ezt is. Mindennél
nagyobb hálával értékeltem, hogy mesélt nekem. Nagyfiú a kishúgának.
Ezek olyan emlékek, érzések,
lelki komfortok, amik mai napig elkísérnek. Máig szeretem a papír fölé hajló
felolvasásokat. Nézni az olvasó arcának rebbenéseit, hallgatni a kiejtett
hangok játékát. Mert egy hömpölygő, áradó történetet hallgatni a legfőbb
intimitások egyike.
 |
| Fotó: Nádas Péter |
Feltéve, hogy a történet mesélője
számunkra hiteles ember. Vagy azért, mert személyes szeretetkapcsolat fűz
hozzá, vagy azért, mert íróként, előadóként nagyra becsüljük.
Bár az igaz, nem minden
tollforgató tudja jól előadni saját szövegeit, ha mégoly jól tudta is megírni. Még
akkor is esetlenül jönnek belőle a szavak, ha azok valódi jelentésével ő van a
leginkább tisztában.
Ámde azok az írók, akik előadni,
felolvasni is képesek a szövegeiket, azonnal ebbe a gyermekien intim,
biztonságot adó burokba ringatnak.
Ilyen íróember Nádas Péter is. Jó
hallgatni. Okosan és mégis érzéssel olvas. Mi pedig, őt hallgatva, vele együtt
értelmezzük és érezzük a mondatait.
Tavaly decemberben Nádas Péter
70. születésnapjára a Jelenkor folyóirat konferenciát szervezett. Nádas Péter
felolvasott akkor egy önéletrajzi szöveget, amit én egy internetes közvetítés
révén hallgattam. Kényelmes karosszékben, gőzölgő teát magam mellé készítve
vártam a felolvasást. Aztán arra ocsúdtam, hogy meg sem mozdultam, a tea kihűlt
mellettem, egészen megfeledkeztem róla.
 |
| Fotó: Nádas Péter |
Olyan döbbenetes ereje volt a
szövegnek és a felolvasásnak is, hogy egy épp akkor olvasott könyvet
félretettem, és napokig nem tudtam mást sem olvasni. Nehezen múlt ez a
katartikus hatás.
Amikor megláttam, hogy a Petőfi
Irodalmi Múzeumban Nádas Péter estje lesz, a múzeumnak adományozott fotográfiái
kapcsán, mindent átszerveztem az életemben, hogy ott lehessek.
Most mégsem a fotókról beszélek, pedig
lenne miről. Tavaly szintén a PIM-ben ott voltam azon a beszélgetésen, ahol
Bazsányi Sándorral a fotográfiáiról beszélgetett Nádas, majd tárlatvezetést
tartott a 70. születésnapjára rendezett fotókiállításán.
 |
| Fotó: Nádas Péter |
Mégis visszakanyarodom a leírt és
kimondott szavakra.
Vártam, reméltem azt a hatást,
amit a decemberi felolvasása kiváltott belőlem. Nosztalgiával gondoltam vissza
arra a mozdulatlan, elmerült, ringató figyelemre, amit annak a szövegnek a
hallgatása adott nekem.
Ezért aztán tegnap, abban a
pocsék, esős, zilált, sötét időben pocsolyákon átröppenve elmentem a PIM-be,
Nádas Pétert hallgatni.
Sokan voltak, sokféle
korosztályból. Ültek ott egyetemisták és tőlük ötven, sőt hatvan évvel
idősebbek is.
Amikor Nádas Péter leült az
asztalhoz és a papírok fölé hajolva belekezdett a felolvasásba, akkor már
biztosan éreztem azt a meghittséget és intimitást, amit azon a decemberi estén
is éreztem. Sőt, amit gyerekkoromban is éreztem.
 |
| Fotó: Nádas Péter |
A megkomponált szavak
kimondásából fakadó örömöt. A kimondott szó hallgatásának gyönyörűségét.
Elmerültem ebben a felolvasásban.
Néztem Nádast, ahogy olvas, követtem az arcjátékát, de mint egy közvetítő
médiumot, aki egyedül helyes módon tudja elém tárni ennek a szövegnek a valódi
tartalmát.
Amikor körbepillantottam,
ugyanezt az elmélyült, világból kiszakadt, ringató figyelmet láttam mások arcán
is. Mint a szivacs szívtuk magunkba a sorokat, szavakat.
Emlékek voltak ezek is. Nádas
Péter életének töredékei. Mint azon a katartikus decemberi estén.
Megismétlődött a varázslat.
 |
| Fotó: Nádas Péter |
Nem tudom, mikor lesz ebből a két
kezembe vehető könyv. Azt tudom, hogy ünnep lesz, ha ezt a szöveget olvashatom. Addig pedig nincs az a zivatar és
hózápor, ami megakadályozná, hogy a következő felolvasást meghallgassam.
Látszólag semmi különös nem
történt. Egy ember leült az asztalhoz és a papírok fölé hajolva felolvasott egy
szöveget. Ebben a fülsiketítő esztrád korban ez szokatlan. Pedig mindazt meghitt
közelségbe hozza, amire ez a harsány korszak képtelen a legnagyobb
felhajtás mellett is. Megadja a hallgatás gyönyörét, a
kimondott szó súlyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése