Macondó a lelkünkben – Gabriel García Márquez (1927-2014)

Írta: Inkabringa

Amikor néhány napra hátat fordítunk annak, ami általában történni szokott (nevezhetjük mindennapoknak is), akkor a hírek áradatából mindig csak egyetlen marad, amin fennakadunk, ami mellett szó nélkül elmenni napok múltán sem tudunk.

Ezúttal is egyetlen ilyen hír van: Gabriel García Márquez halála.

Márquez azon kevés író között van, akinek könyvei világszerte elismertek a széles olvasóközönség és az irodalmi elit köreiben is. Ez persze hol a közönség körében, hol az elitben okoz megütközést. Elvégre mégis csak az elkülönülésre kell törekedniük a civilizációs hagyományok szerint.

Az irodalom is olyan dolog, amihez látszólag mindenki ért. Sőt, az értőknél is jobban ért. Márquez esetében még sincs melléfogás.

Az ő könyveit azok is olvassák, akiknek tájékozódási horizontját az iskolai kötelezők emlékei és a trendi bestsellerek adják, és azok is, akik ezernyi összefüggést felismerve az irodalmi textúra szövevényébe lemerülnek és abba belegabalyodnak.

Márquez mindenki számára ad olyan élményt, ami felemel a létezés köznapiságából.

A felszíni rétegeken ringás és a legsűrűbb szövetű mondatfejtés is örömet okoz olvasóinak. Mindenki annyira merül el benne, amire érzékenysége és tudása alkalmassá teszi.

Amikor Márquez Budapesten járt igazán szépnek találta a Dunát. De megjegyezte, hogy az Amazonas azért egészen más élményt ad. Bizonyos pontjain mintha csak a tengernél állnánk: nem látszik a túlpart.

Most hazaúton a mindennapokba azon töprengtem, mi az a kizárólagosan egyetlen dolog, amit csak Márquez könyveit olvasva kaptam. Van ilyen, hamar rájöttem.

Márqueztől tanultam meg Dél-Amerikát érezni, érzékelni, érzékiségét felfogni.

A valóságból kikanyarodó legvarázsosabb történet mondataiból is a dzsungel burjánzó növényzete, a trópusi eső utáni televény nedves illata, a hőségtől izzadt hevült bőr érintésének gyönyöre, a neszek, zajok, csendek, az óceán moraja, az Amazonas hömpölygése és az esőerdők vegetatív eksztázisa indázik elő.

Nagy ajándék ez, szép tudás.

A Buendíák örökké élnek.

Borbély Szilárd - Élt ötven évet

Az évek hogyha...

Az évek ahogy múlnak mint a fátyol

válladra omlik lassan hangtalan

kibomlik immár minden önmagától

az aszfalt fénylik kinn az utca hallgat

a gyertyaláng sábesz shálom alatt

sötétebb lett a tűnő csillogástól

az arcod nevetése elszakadt

az ablaküvegre ráver a zápor

és elmosódva könnyed itt szaladt

el érkezik a Királynő

rágófoltok holdfény lábnyomat

az ónpohár lehull az asztaláról

a szék lábáról csúszik le árnyéka

és az aranyszál is

végül elszakad

nehéz azt mondani hogy nem

és nehéz azt mondani hogy igen

válladra omlik lassan hangtalan

egy évtized a borzalmak havából

a szív nem érez semmit önmagából

mert nincs is benne semmi

csak anyag

izmok kötegbe fonva

mint a haj

parkettaminta rajta könnyű sál

válladra omló évek a súly alatt

míg a szinuszcsomó gépiesen

elektromos impulzusokat ad

így múlik el a sábesz

mint a csillag az égre dermed

Ég veled Királynő

áldott aki elmegy.

A költészet már

A költészet már régóta halott
a versek már a nyelvet át nem írják
csak verset írnak át a verstelenbe
az egyik formából a másik formát
az alakokkal leplezett mögöttes
formát a beszélgetésből kibontják
az áthatolhatatlant nem remélik
a forma mögött lévő tiszta formák
hogy megszólaljanak és elbeszéljék
megismerését annak ami formát
ad minden elbeszélhető beszédnek
a versben elbeszélhető valóság
amely még nincs csak lesz alakja majdan
a költészetben nem találja formát.

„Mindenütt ott van, csak itt nincs”

Írta: Inkabringa

A gyász az egyik legnagyobb próbatétele az életnek.

Legfőképp azért, mert visszafordíthatatlan, kibújásra, védekezésre lehetőséget nem adó létállapot. Kegyetlenül végleges elszakadás attól, akit szeretünk. Nem mérhető bármilyen más elszakadáshoz sem. A halállal szemben nincs helye vitának, sem az újrakezdésnek.

Ha meghal valaki, akit szeretünk, akkor letesszük a fegyvert és földre rogyunk.

Aki szeret, az előbb-utóbb megéli a gyászt. Akit egy életen át elkerül, az vagy kivételes szerencséjű ember (bár minél hosszabb az élet, annál kisebb erre az esély), vagy sohasem szeretett igazán senkit.

A gyász mérhetetlen fájdalom. Nem szeretem, ha szépítgetik, ha giccses szenvelgéssé silányítják. Viszolyogtat a halál és a gyász agyonhallgatása is. Mintha szégyellnivaló lenne. Az élet értékét és értelmét veszítjük el, ha figyelmen kívül hagyjuk a halált. Súlytalan lényekké válunk nélküle.

Csak hitegetés, hogy idővel enyhül a fájdalom. Dehogyis. A fájdalom nem lesz halványabb. Az idő egyetlen dologban segít: megtanulunk együtt élni ezzel a hiánnyal. Kimondani a nevét, beszélni róla zokogás nélkül. Róla, akit szeretünk, és aki már nem él. Visszatérünk a társadalomba, mert ez az egyetlen megoldás az élők számára. Újra lesznek céljaink, vágyaink, és változatlanul tovább fogunk szeretni.

Mondják, a vallások ezért jöttek létre. Vigasz kellett az embernek a halállal szemben. A legszebb vigasz az örök élet reménye. Én nagyon szeretem ezt a földi életet, és azt szeretném, hogy akiket szeretek, ők is ebben éljenek. Nekem nem vigasz a túlvilág, de sokaknak segít, és ez jól van így. Nekem más segített. A szeretteimért való aggódásom és az értem való aggódásuk révén, egymást segítve, egymásba kapaszkodva visszataláltunk lassan a hétköznapok biztonságába.

Mióta ember él a földön, a gyásznak minden közösségben kialakultak a rítusai, melyeknek helytől-időtől független leglényege, hogy a halál véglegességével szembesülő gyászolót a közösség visszavezeti az életbe.

Az idő segít visszanyerni az egyensúlyunkat. Élünk tovább, tervezünk, örülünk, szeretünk, kíváncsiak leszünk. De egy mozdulat, mondat, tekintet, bármilyen apróság feltépi bennünk a gyászt.

Bennem bizonyos zenék hozzák leginkább felszínre ezt a fájdalmat. Kevés ilyen van, és érdekes módon egyik sem címzetten gyászra írt dallam: jazzmelódia, népdal, ilyesmi.

Ezeket tabuzenének hívom magamban. Ha hallom őket, újra megélem a gyászt.

Ilyen tabuzene Brahms III. szimfóniájának Poco allegretto tétele. Gyerekkorom óta ismerem. Sokáig nem is vettem komolyan népszerű és ezért elcsépelt, finoman dúdolható dallamos melódiája miatt.

Apám halála óta képtelen vagyok sírás nélkül végighallgatni. Akkor éreztem meg a felszínes dallamocskának hitt műben a mély, szavakkal kimondhatatlan fájdalmat. Nem tudom az okát, nincs hozzá semmilyen személyes kötődésem, apámnak sem volt kedvenc zeneműve, nekem sem. Azt is tudom, hogy a zeneirodalom nem gyászzeneként tartja számon, ahhoz grandiózusabb dallamvezetés illik a kánon szerint. Nekem ez a zene minden légiessége és könnyen dúdolhatósága mellett is gyászzene. Apám halála óta nem megyek olyan koncertre, ahol műsoron szerepel, mert nem bírom fegyelmezni magam, ha hallom, és ömlik a könnyem. Akármiért is írta Brahms, én ezzel a zeneművel a halott szeretteimet siratom.

Úgy kezdődik, mint valami bájos sanzon. Becsap, elringat, vigasztal. Csak egy dúdolható dallamocska. Aztán a középrészen, amikor a fúvósok játsszák ezt a sanzonmelódiát, belopakodik árnyként a visszavonhatatlan fájdalom. Mintha ebben a középrészben a szavakat keresnénk, hogyan valljuk be magunknak mérhetetlen bánatunkat. A végén zúgja a teljes zenekar, fúvósokkal és vonósokkal, a kezdetben andalító melódiának tűnő dallamot.
Engem pedig elsodor a legnagyobb fájdalom: gyászolom a meghalt szeretteimet.

Mert „mindenütt ott van, csak itt nincs”.