A pátosz agóniája (Schiller: Don Carlos – Maladype Színház, 2013. okt. 30.)

Írta: Inkabringa

Előre bocsátom, nem áll hozzám közel a romantika korszaka. Úgyis mondhatnám, idegenkedem tőle. Olykor megmosolyogtat, olykor meghökkent, olykor elborzaszt.

Egyszerűen ’túlságos’ nekem. Annyira hevült, tomboló, szikrázó, lángoló, őrjöngő és eksztatikus, ami engem önkéntelenül is iróniára és távolságtartásra késztet.

Nem hagy nyugodni a kétely, hogy mindeme őrjöngő szenvedély csak füst és pomádé. A valósággal való szembenézés helyett az ideákba és eszményekbe menekülés. Leplezése valamiféle nagyon is szenvtelen tehetetlenségnek.  

Bár korántsem vagyok elégedett a korral, amelyben élek, de mégis csak a 20. század gyermeke és a 21. század felnőttje vagyok.

Én már Brecht, Beckett, Dürrenmatt, Ionesco és Mrożek drámáin keresztül nézek vissza a romantikus színművekre.

Én már a bornírt 20. századi világégések, emberirtások és ideológiákba tiprások ismeretében tekintek rá a 19. század szabadságeszményeire, világálmodásaira.

Nekem már születésemtől kezdve megszokott létérzésem, hogy ezt a bolygót az ember könnyedén megsemmisíthetné a pusztító fegyverarzenáljával.

Ahogy azt is tudván tudom, hogy a világban az emberi jogokért síkra szálló országok egyben a legnagyobb kizsákmányolók is.

Valahogy úgy érzem jelenkorunkat, mint amikor az inga elszállt már mindkét irányban a koppanásig, és most mélán megáll valahol a levegőben. Még nem eldöntött, merre lendül tovább.

A felvilágosodás korának az ész általi tökéletesedésbe vetett hite összeomlott, a csalódásra volt válasz a romantika. A romantikára a lelkesültség, a szabadságról és kiteljesedésről ábrándozó hevület és ezzel együtt valamiféle sóvár kiábrándulás jellemző. A rajongás és a spleen együtt van benne jelen.

Ez nem alkalmas józan mérlegelésre, hatékony és empatikus megoldás keresésére. A romantika a grandiózus bukások, a halált megvető esztelenség, a körültekintést nélkülöző szenvedélyek korszaka.

Illúzió, ábránd és valamiféle hamisság tűnik nekem elő folyvást belőle. Mintha az önfeláldozás az önzést takargatná, a vakmerő elszántság pedig a cselekvésre képtelenséget.

Nekünk, itt, a 21. században inkább manír és póz már a romantika életideálja. Biztos vagyok benne, hogy sokan mások is így érzik. Ez a ’túlzás’ riasztó, mert elnyomja, és hallgatásra kényszeríti a valódi érzéseket.

Ezekkel a gondolatokkal ültem be a Maladype Színház Bázisán a Mikszáth Kálmán tér egyik szobájába, hogy szembesüljek Schiller Don Carlos című drámájának romantikus pátoszával.

Vajon képes lesz-e a romantikus túlzás elragadni? Vajon ez lesz-e a célja az előadásnak?

A Maladype értelmező, boncolgató, újragondoló társulat. Nem szájtátásra, hanem töprengésre hívja a közönségét. Nem lenyűgöz, hanem elgondolkodtat.

Most sem igazán tudom, miért is választották épp a Don Carlost. Jambikus verselésű, cikornyás, nehezen követhető mondatokkal megírt történet, mely már önmagában is rendkívül kusza és szövevényes.

Mindenki tanulhatta már, olvashatta, hallott róla eleget. Felesleges belemenni ismét Posa márki vagy Alba herceg jellemébe, a végzetbe mámoros önkívületben rohanó cselekmény boncolgatásába.

Ami engem igazán érdekelt, hogy miként hat ránk 2013 őszén ez a romantikus féktelenségű darab.

Mindezt egy szobában vitték színre. A játéktér olyan apró és annyira intim, hogy égbekiáltó a kontraszt a dráma cselekményének és nyelvezetének grandiózus tobzódásával.

A nézőtér a fal mellett körberakott székekből áll, úgy harminc ember fér el itt. Éles villanyfényben, a közönséget és a színészeket állandóan érezve és látva kell végigbotladoznunk ezen a romantikus hevületen.

A színészek jelenetük végeztével nem a takarásban pihennek, hanem ott ülnek meghitt közelségben, szemben a nézőkkel. Mint valami tereptárgy, tanú, valamely nagybetűs érzelem porhüvelye.

Végül arra jutottam, ez a zavart és elképedt, netán iróniára késztető közeg jelenti mégis ennek a schilleri romantikus pátosznak az egyetlen hiteles 21. századi interpretációját.

Egyértelműen kitett idézőjel ez az előadás. Jelzés és szembesülés. Mennyit bírunk elviselni az érzelmek mértéket (és tegyük hozzá: értéket) vesztett tombolásából. Természetesen ezen érzelmek csupa nagybetűvel írandóak egy romantikus drámában: Szerelem, Barátság, Hit, Bátorság, Erény, Becsület, Hatalom, Szenvedély, Szenvedés.

Egy idő után úgy éreztem magam, mint egy kísérleti laboratóriumban. Képes-e egy 21. századi ember ennyire elszántan eszmékbe burkolózni?

Rá tud-e kényszeríteni (avagy sumákolva rá tud-e beszélni) egy hatalom arra, hogy egy kreált eszmének inkább higgyünk, mint a belátáson alapuló élettapasztalatunknak?

Hiszen tudjuk, hogy a hatalom legfőbb ereje abban van, hogy neki hiszünk és nem a másik embertársunknak. Nem egyéni mérlegelés, hanem normakövetés és lépéshez igazodás irányítja az ítéleteinket.

Schiller drámája ráébreszt minket ódon, túlcifrázott stílusa mellett is, hogy ez a mi korunknak is veszélye. Jó lesz vigyázni, ha a túlfűtött érzelmeinkre akarnak apellálni, nehogy mások rovására hevüljünk egy eszméért.

A Don Carlos a fentiekben felsorolt nagybetűs érzelmekben tobzódik. A szobányi 21. századból nézve két érzelem hiányzik égetőn e darabból, melyek nélkül az összes többi nagybetűs is csak önvilágámítás: a bizalom és az empátia.

Talán ez a kettő már korunk szégyellős érzelmi ideálja. Nem hevülve üvöltjük a világba, csak halkan suttogjuk, magunknak sem bevallva, hogy ezek adnak erőt az összes többi érzelmi torlódás elviselésére is.

Nem is írom őket nagybetűvel, olyanok, mint szegény Nemecsek.

A Don Carlos hősei mind nagybetűs érzelmekkel rendelkeznek, de ez a két nemecsek-érzés hiányzik belőlük. A legnemesebből és a legalábbvalóbból is.

A bizalom és az empátia titok, megoldás, amit nem vett észre a romantika. Talán azért, mert őrjöngve, dúlt érzelmeinkbe feledkezve nem lehet figyelni a másikra. Érzelmek viharában tombolva csak magunkra tudunk figyelni.

Ez a nagy tanulsága Schiller Don Carlosának a 21. századból nézve.

Nem elég szeretni, bízni is kell a másikban, különben acsargó birtoklási vággyá silányul a szeretet, gyilkos önzéssé és tompa bosszúvá az őrjöngő szerelem.

Nem elég halált is vállalni egy ideáért vagy egy másik emberért, mert azzal sem őt, sem magunkat nem váltjuk meg. Célravezetőbb a másikra figyelés, az odafordulás, az elfogadás, a belátás. Ha ez megvan, akkor máris ezernyi út bontakozik ki a megoldásra.

A végső konklúziót a 20. század romantikát vesztett nagy írója, Julio Cortazár egyik mondata sűríti legjobban magába:

„Bátornak lenni mindig könnyebb, mint embernek lenni.”