Miért baj az, ha látszik? - Találkozás egy cigánylánnyal

Írta: Inkabringa


Egy társaságban találkoztam egy fiatal angoltanárnővel, aki a Pécsi Egyetemen szerezte a diplomáját. 

Fiatal, vidám, cserfes lány volt, aki imádta a divatot, fejből sorolta, hol lehet olcsón trendi bizsuhoz és márkás (vagy ahhoz megtévesztésig hasonlító) női topánhoz jutni. Ahogy kinézett, ahogy beszélt, amiről beszélt, az mind nagyon trendi volt.

Trendi zenéket, könyveket, filmeket sorolt, férfiideálokat, akik most divatban vannak, a hajpakolástól az aktuáldivatos világszemléletig mindenben naprakész volt.

Ezt csak azért említem meg, mert elsőre ez tűnt fel benne. Ez a bájosan harsány elfogadása és bensővé tétele a divatnak. Ahogy csacsogva ontotta trendekről, márkákról az információkat, végtelen szórakoztató jelenségnek tűnt.

Én afféle trend és márka nélküli nőszemélyként élem a napjaimat. A bulvárhírekben esélytelen ismeretlenségben tévelygek, nem érdekelnek a piercingek, tetoválási divatok, nem tudom, melyik a csúcstrendi körömmatrica és melyik sorozatszereplő a legszexibb férfi. 

Talán épp ezért volt olyan érdekes ezzel a fiatal lánnyal beszélgetni, mert annyira más világot képviselt, és mindezt annyira kedvesen és fesztelenül tette.

Szórakoztató társaság volt, egyáltalán nem humortalan és az öniróniát sem nélkülöző véget nem érő szóáradata rendkívül szimpatikus volt nekem.

Többet tanultam tőle a korszellemről, mint bármilyen tudományos könyvből. Meglehetősen hiányos celeb- és trendbéli ismereteimet lelkes magyarázatokkal pótolta, egy popkulturális szabadegyetemmé vált.

Megállíthatatlan szófolyamában azért felfigyelt néhány elejtett mondatomra, megjegyzésemre, majd érdekes módon egyszer csak visszakérdezett: „Jól hallottam, hogy te kulturális antropológiát tanultál?” Aztán folytatta a végtelen celebsztori és márkaminősítő csevegését.

Balázs János festménye

Mint említettem, engem ez nagyon szórakoztatott, és egészen elzsongított már ez a sok követhetetlen követendő trend. Ezért aztán elsőre nem is neszeltem fel arra, ami alapvető fordulatot hozott a beszélgetésünkben.

Ugyanis a lány egyszerre ezt mondta: „Nagyon szeretem a nagy fülbevalókat, de én egy ilyet nem vehetek fel, mert ordít rólam.”

Pillanatra megszeppentem, lázasan kerestem a sok újonnan megtanult divatinformáció között az összefüggést, hogy vajon miért is nem viselhet ő nagy fülbevalót.

A tanultak alapján nem találtam a megfejtést.

Szentandrássy István festménye

A magyarázat nem is a divatban volt. A lány rám nézett és ezt mondta: „Én cigány vagyok, de szerencsére nem nagyon látszik rajtam. De ha valamilyen cigányos ruhadarabot veszek fel, akkor mindjárt észreveszik.”

Éreztem, hogy a szórakoztató celebdivatról komolyabb vizekre evezünk. Megkérdeztem: „Miért zavar, ha cigánynak néznek?”

Ő is és én is tudtam, hogy ez egy álnaiv kérdés volt csak részemről, ami átvezet a könnyed fecsegésből egy komolyabb beszélgetésbe. 

A válaszában egy huszonéves diplomás nő élettörténetét mondta el, ami azonban mégis különleges és ritka, mert tudjuk jól, Magyarországon rendkívül alacsony a roma diplomások számaránya.

Ezúttal csak rövid összefoglalását adom az ott elhangzottaknak, mert tervezem, hogy egy komolyabb életút interjút készítek vele, bevonva családjának tagjait is.

Meggyőződésem, hogy tanulságos lesz.

Egy budapesti nyolcadik kerületi roma család második gyermekeként született, egy nővére van. Az általános iskolában is kitűnt nyelvi tehetségével, ezért egy lelkes tanára biztatására a szülei úgy döntöttek, hogy a családból elsőként legyen diplomás ember. A pécsi Gandhi Gimnáziumban érettségizett, majd a Pécsi Egyetemen szerzett angoltanári diplomát.

Ebben az életútban Magyarországon nincs semmi szokványos. Egy mégoly tehetséges roma gyereknek sincs sok esélye még az érettségire sem, nemhogy egy diplomára. Nyilván területi megoszlások is vannak, egy budapesti roma családnak átlagosan jobbak az életkörülményei, mint egy borsodi roma családnak.

Egy közös mégis van bennük: a roma létük megbélyegzettségét magukon hordozzák. A roma lét pedig manapság ebben az országban a megvetettséget, számkivetettséget, jövőtlenséget jelenti, amihez valamiféle eleve meglevő bűnt és szennyet csatolnak az emberek.

Szépen lassan kényelmes toposzaivá váltak a rendetlen, gazember, megbízhatatlan, alja embertípusnak.

Mintha ezen tulajdonságok egy etnikumhoz vagy bőrszínhez köthetőek lennének.

Tunya ésszel azonban sokan könnyen összekötik e két egyáltalán nem összefüggő dolgot.

Ha ez a szemlélet nagyon elburjánzik egy társadalmon belül, akkor óhatatlanul kitermeli a maga betonba öntött ostoba sztereotípiáit.

Ennek pedig mindig vannak szenvedő csoportjai. Jelenleg nálunk és Európa más országaiban is a romák azok.

Vári Zsolt festménye

Visszatérve az angoltanárnőhöz, az ő sorsa, fóbiái, választásai, útkeresései jól jellemzik azt, hogy milyen nehéz egy ilyen konok értetlenségből és előítéletből épített ketrecből kitörni.

Azzal kezdte, hogy neki szerencséje van, mert bár apai és anyai ágon is cigány, de szerencsére nem látszik rajta, mert valahogy világosabb a bőre. Nyári napfürdőzésről tehát hallani sem akar, mert ezt a „fehérséget” őriznie kell.

Beszélt arról, szinte szabadkozva, hogy az ő szülei dolgoztak, nyugdíjazásukig alkalmazásban álltak és sosem volt rájuk panasz. Úgy élnek, mint bármelyik magyar ember. A tágabb rokonság viszont „nagyon cigány”. A nők színes rokolyákban járnak, nagy hangon beszélgetnek, harsányak, sokan vannak.

A beszédmódjuk is olyan cigányos. Kiválóan intonálva utánozta.

Ráczné Kalányos Gyöngyi festménye

Hozzátette, hogy ő megérti, ha a cigányokkal szemben ellenérzésük van másoknak, mert annyira máshogy néznek ki és ez őt is borzasztja, ő nem akar másféle lenni, ő olyan akar lenni, mint az összes többi ember, akik nem cigányok.

Ez a hirtelen kifakadása érthetővé tette, miért olyan fontos neki a divat követése. Nehogy lemaradjon, nehogy eltérjen, nehogy kilógjon. Nem akarja a másság bélyegét magán, ő olyan akar lenni, ami a trendekben megfogalmazott elvárás. Meg akar felelni mindenáron ennek a világnak. Vállalja, magáévá teszi ízlését, hóbortját, csak ne hagyják őt egyedül, ne taszítsák ki maguk közül.

Megkérdeztem: „Szégyelled, hogy cigány családba születtél?”

Azt válaszolta, hogy nem szégyelli a családját, rokonságát, mert szeretik őt, és ő szereti őket. De a cigányságuk külső jegyei, az, hogy messziről látszik róluk az etnikai hovatartozásuk, zavarja őt.

Szereti őket, de azt szeretné, ha vele együtt ők is titkolnák inkább a cigányságukat. „Miért kell ezt a világ előtt mutogatni? Az emberek ezt nem szeretik.”

Szégyenként mesélte, hogy egyszer hazafelé tartott és a házuk előtt két roma fiú elismerően ezt mondta rá: „Szép cigánylány.”

Sírva ment be a házuk kapuján. A szégyen, hogy észrevették rajta etnikai hovatartozását, teljesen elkeserítette.

Érdeklődtem, hogy az egyetem nem segített-e neki a félelmei, felesleges szégyenkezései oldásában. Időlegesen, átmenetileg kiszakadt a megszokott világából, ez igaz. Akkor nagy buzgalom volt benne, hogy roma értelmiségivé válva majd segíteni és megbecsülésig vinni fogja a cigányságot. Az angol mellett belekóstolt a romológiába, kulturális antropológiába, de meghátrált. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy küzdjön, hogy másokat képviseljen, miközben még önmaga identitását sem képes felvállalni. 

Mesélte, hogy néha azon veszi észre magát, hogy harcosabban szidja a romákat, mint azok, akik miatt erre a kaméleon létre kényszerül. Meg akar felelni, be akar olvadni, nem akar különbözni, másnak, alantasabbnak látszani.

Nem akar kirekesztetté válni.

Oláh Jolán festménye

Ott ült velem szemben egy húszas éveinek végén járó okos, tanult, jól öltözött, csinos nő, aki az imént még vidáman fecserészett a divatról, és egy fiatal élet mérhetetlen küszködése és fel-feltörő önutálata tárult fel mögötte.

Egy értékes ember, aki nem meri vállalni önmagát, származását. Bujkál önmaga elől is.

Megtapasztalta eszmélése óta, hogy az, aminek ő született, ebben az országban szégyen, bűn, stigma.

Semmit nem kell tennie érte, hogy megvessék, de eget-földet kell megmozgatnia ahhoz, hogy valamelyest elismerjék.

Csapdában van, és nem találja a kiutat.

Egyetlen életstratégiája, hogy beolvadjon, feloldódjon, hogy úgy tegyen, mintha nem az lenne, aki.

Holnap lesz a roma holocaust napja.

Jövő héten elsőfokú ítélet várható a romagyilkosságok ügyében.

Akiknek fenntartásaik, esetleg előítéleteik vannak, azok is próbáljanak most másként gondolni a romákra, cigányokra (bárhogy is nevezzük őket, vagy bárhogy is nevezzék magukat), akik itt élnek ebben az országban. Megbélyegezve, kirekesztve, gyanakodással kísérve.

Próbáljon már végre felülemelkedni ez az ország a kisszerű otromba sztereotípiáin.  

Ilyenkor mindig arra gondolok, honnan van másokban ez a mérhetetlen önhitt gőg, hogy nem is mérlegelik az ellenvéleményeket?

Miért ilyen jó másokat semmibe venni, buta tévhitekből hajtogatott papírdobozokba zárni?

Miért olyan jó folyton önmagunkat hallgatni vagy olyanokat, akik mindig azt mondják, amit hallani szeretnénk, és miért olyan nehéz homlokegyenest más nézőpontokra odafigyelni?
Miért jó, hogy embereknek szégyellni  kell az identitásukat, és miért van az, hogy sokan lenézik, megvetik a tőlük eltérő identitásúakat?
Miért nincs ebben az országban több kíváncsiság egymás iránt?

Persze legyünk igazságosak, másokra figyelni nehéz. Nyilván egyszerűbb a saját falkánkból okosodni, még ha ez egy bizonyos határon túl már korlátoltsághoz vezet is.  

Értékeken taposunk hörgő indulattal. Ez egyszerre herdálása és fenyegetése is a jövőnek.

Claude Lévi-Strauss írta: "... az emberek különféle csoportjait csupán egyetlen balvégzet fenyegeti (...): ha egyedül maradnak."  

Ne hagyjunk egyedül senkit, ne szolgáltassunk ki senkit buta sztereotípiáknak.

Vajon mi lesz ennek a fiatal tanárnőnek a sorsa? Megtalálja a lelki békéjét?