Zabolátlan értelmesek

Írta: Inkabringa

Magyarul 2003-ban jelent meg (két évvel az eredeti kiadást követően) Mark Lilla A zabolátlan értelem című tanulmánykötete.

Tíz év elteltével belelapoztam, még most is érdekes olvasmány. 

Mark Lilla a könyv írásakor a Chicagói Egyetem Társadalomtudományi Tanszékén tanított, jelenleg a New York-i Columbia Egyetem professzora.

A könyv hat fejezetében 20. századi gondolkodók politikai eszmék között való bolyongásait elemzi. Volt, akit a nácizmus, volt, akit a kommunizmus, volt, akit a vallási miszticizmus különféle behatásai bódítottak meg. Olyan is volt, aki ingázott ezek között.

A névsor reprezentatív: Martin Heidegger, Carl Schmitt, Walter Benjamin, Alexander Kojève, Michel Foucault, Jacques Derrida.

Az elemzett gondolkodók meghatározó teoretikusai voltak koruknak, némelyikük máig hatóan az.

Nem ügyefogyott tollforgatók, nem széllovasok, nem divatfik, nem csupán korlátolt és haszonleső eszmegyárosok voltak.

Ennél sokkal kínosabb helyzetbe hozzák az utókort. Mélyre ható, messze látó gondolatok teremtői.

Mégis belesétáltak olykor az eszmeháborodás csapdáiba.

Mert ugyan hogyan lehetne a modern filozófiáról (egyáltalán a modernségről) beszélni Martin Heidegger említése nélkül? Megkerülhetetlen mérföldkő. Azonban be kell látnunk, ha beleütközünk ebbe a mérföldkőbe, az fájni fog. Heidegger a nácizmus híve volt.

Komoly lelkiismereti válságot okozott filozófustársainak is: Carl Jaspers és Hannah Arendt egyszerre csodálta és irtózott tőle.

(A náci ideológia hívéül szegődött Heidegger és a zsidó Hannah Arendt egész életükön áthúzódó ellentmondásos kapcsolatáról köteteket írtak már tele.)

Az utókornak együtt kell élnie azzal, hogy az elmúlt évszázad legnagyobb gondolkodójához nem közeledhetünk a feltétlen tisztelet és áhítat kényelmes pozíciójából. Ugyanakkor nem is utasíthatjuk el műveit a „bölcs” utókor erkölcsi lenézésével, és nem dobhatjuk undorral a történelem szemétdombjára. Kritikusan mérlegelve kell együtt látnunk a Lét és idő megkerülhetetlen, korszakalkotó gondolkodóját és a nácikkal együttműködő embert.

Nehéz lecke ez az egyre nagyobb intellektuális kényelemre vágyó utókornak. Küzdjünk vele.

Martin Heidegger

Alexander Kojève a marxizmus francia módi képviselője volt. A 20. század utolsó évtizedére teljesen megkopott a fénye.

Nekem úgy tűnik, mára már inkább csak tanulságos kuriózuma a könyvnek.

Alexander Kojève

Michel Foucault azonban annál inkább foglalkoztatta az ezredfordulós agytekerőket.

Extrém, tabukat döntögető eredeti elméletei miatt sokakat ingereltek és ugyanakkor érdekeltek a gondolatai. A marxizmussal is kacérkodott egzaltált útkeresésében. Olykor politikai állásfoglalásokba keveredett kínos eredménnyel.

Michel Foucault

Máig gumicsontja a gondolkodás mikéntjéről vitázóknak Jacques Derrida dekonstruktív filozófiája is. Minden addigit megkérdőjelezett és valójában egész filozófiája kérdőjelek sora.

Szintén tabudöntögető, bár elegánsan, nem oly vérmes vehemenciával, mint Foucault.

Jacques Derrida

Magát mindig baloldali gondolkodónak nevezte, de épp megrögzött marxista bírálói szerint filozófiája inkább „szabadelvű pesszimizmus”.

Kétségtelenül kiváló és pontos leírását adja a 20. századi politikai gondolkodás egyik vonulatának.

Derrida szerint a marxizmus a korábbi vallási útkereséseknek a folytatása. A marxizmus leglényege ugyanaz a messiásvárás, mint a zsidó-keresztény kultúrkörnek. „Majd jobb lesz…”

Bizonyos értelemben talán a legtragikusabb filozófusa a könyvnek Walter Benjamin. A vallási miszticizmus és a marxizmus között tévelygett. Tragikumát főként megváltást és végső megoldást remélő eszmekeresése jelenti. Az emberi létezés mélységeinek megkerülhetetlen filozófusa. Mérföldkő az életműve.

Walter Benjamin

Carl Schmitt szintén a hitlerizmus bűvkörébe került, majd a világháborút követő évtizedekben a konzervativizmus legfőbb elméletírója lett.

Bár a náci szerepvállalása miatt sosem volt hajlandó bocsánatkérésre, mégis a háború utáni évtizedekben jobb- és baloldaliak sem tudtak gondolatai mellett szó nélkül elmenni.

Carl Schmitt

Szerinte a politikum lényege a barát és ellenség megkülönböztetése. Ez ösztönzi a harcot, amely éltető eleme, mert e harc által a politika az élet minden területét átitatja.

Minden bizonnyal a mai konzervatív politikusok háttér-teoretikusai is lelkesen jegyzetelték Carl Schmitt írásait.

„Akárki legyen is az, aki vállalkozik rá, hogy őszintén megírja a XX. századi Európa gondolkodásának történetét, jó, ha tudja: gyomor kell hozzá” – írta a könyv utószavában Mark Lilla.

Volt a 20. században két nagy zsarnokság, amelyek egymás mellett, hogy ne mondjuk egymás kedvére virágoztak: a nácizmus és a kommunizmus. Egyrészről a legvérfagyasztóbb tervek csiszolt mechanizmusának tökéletes kidolgozása, egyfajta intellektuális-praktikus kőszívűség jellemezte őket, másrészről a nacionalizmus, avagy internacionalizmus hörgő dicsőítése, a személyiség kultusza, a forradalmi hevület, a hisztéria tömegessé válása. 

Iszonyú eredménye lett mindkét zsarnoki formának. Kelet-Európa mindkettőt megtapasztalta. Bárcsak szabadulni tudna végre messzire nyúló árnyékuktól.

Ha a 20. században evickélő gondolkodók viszonyulását nézzük ehhez a zsarnoki vircsafthoz, az sem túl szívderítő képet mutat. Sorra bedőltek a mítoszgyáraknak. Belemártották sokra hivatott enmagukat a politikába, majd sikítva menekültek vissza dolgozószobáik mélyébe.

Mark Lilla könyvében végső tanulságként Platónhoz nyúlt vissza.

Szókratész szürakuszai utazásának történetét vette alapul. Hogyan viszonyuljon a politikához, a hatalomhoz az értelmiség?

Platón

Az értelmiség számára sem az eszmék melletti kritikátlanul áhítatos elkötelezettség, sem a pedigrét féltő elefántcsonttoronyba vonulás nem járható út. Sem a közéleti közöny, sem a pártos elfogultság nem lehet sajátja. Bármilyen nehéz is ennyi csalogató eszme között kóricálva elérni, de a mindenkori gondolkodóknak legfontosabb feladata a független kritikus látásmód képességének megőrzése.

A politikusok tegyék a dolgukat. De ha nem üti meg a mércét a politika nyakatekerése, akkor a gondolkodóknak, az ún. értelmiségnek, kívülállásukat feladva véleményt kell nyilvánítaniuk a közélet anomáliáiról. Ami a legnagyobb bravúr: elfogulatlan véleményt.

Szólásra kell emelkedni, józan szemléletmódot kínálni, a bármely oldalú eszmékbe ájult (vagy abból hasznot húzó) embertársaiknak tükröt mutatni. Nem tudom, hogy van-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége, de ha van, akkor ez az elsődleges. Józanságot és objektivitást kell képviselniük az eszmemámorok közepette, és nem válhatnak a politika cicajátékává.

Nem könnyű feladat, ez igaz, de az értelmiségi lét csöppet sem kényelmes dolog. Szemben az árral ki szeret úszni? Sokkal komfortosabb belesimulni a meglevőbe, sodródni a „nincs mit tenni” meg a „lehetne rosszabb is” önfelmentésével, politikai szekértáborokban tespedni, vagy a politikától való arisztokratikus távolságtartás mögé bújtatni a megalkuvó tehetetlenséget.

Mark Lilla a zsarnokeszmék kialakulásának magyarázatát Platón Erósz-elméletében találja meg. Erósz egy mindent mozgató erő, mely meghatározza az ember életét: ez a vágy. Erósz alapvetően a jóságra törekszik. Emellett mégis, akaratlanul is, a rossz szolgálatába is kerülhet. Hiszen a szerelemnek (akár személy, akár eszme iránt) része az őrjöngés, az esztelenség, az akár gyűlöletbe csapó szenvedély is. Egyúttal ne felejtsük, hogy a hatalom, a mások feletti befolyás vágya is válhat szenvedéllyé.

Platón szerint az igazi, teljesen megélt szerelemhez, Erósz jóságban való kiteljesedéséhez akkor juthatunk el, ha képesek vagyunk úrrá lenni a bennünk tomboló vágyakon. Meg kell fékeznünk lelkünk legnagyobb zsarnokát, a szenvedélyünket. Ez azonban nem lehet lemondás vagy elfojtás, mert az egyrészt (ön)becsapás, másrészt időzített bombává teszi az embert.

Nevezzük ezt inkább intellektuális önmérsékletnek, vagy derűs belátáson alapuló felülemelkedésnek.

Erósz ábrázolása ókori görög vázán

Egyszerűen fogalmazva arra kell törekednünk, hogy mi uralkodjunk a vágyainkon, és ne a vágyaink rajtunk. Platón sem állította, hogy ez könnyű. Nagyon keveseknek sikerül. A legtöbben valamiféle köztes létben, a vágyaikat úgy-ahogy mederben tartva fogják életüket leélni.

Azok pedig, akik végképp vágyaik rabszolgáivá válnak, semmire és senkire nem lesznek többé tekintettel. Őket nevezi Platón türannosznak. Nem tudnak parancsolni vágyaiknak. Rombolás árán is a szenvedélyük kiélésére törekszenek.

A zsarnokságot csak egy magasabb rendű tudatossággal lehet megfékezni.

Az elmúlt században voltak olyanok (legfőbb példa Martin Heidegger), akiknek zabolátlan értelme fényes gondolatokat adott a világnak. Azonban ez a zabolátlanság a hübrisz káoszába tolta őket. Hiúságból, dicsvágyból, önimádatból, megváltás utáni sóvárgásból, egyéb esendő okból - időlegesen vagy végleg elveszve - veszélyes eszmék bűvöletébe kerültek.

„Se a kudarc, se a halál nem szégyen a politikában mindaddig, amíg az ember őrizkedni tud a zsarnokságtól” – írja Mark Lilla.

Ahhoz, hogy a politikai türannosz ne üsse fel a fejét, előbb magunkban kell legyőzni a zsarnokot.