Ha már vízre sem jut

Írta: Inkabringa

A nyarat szeretem, a kánikulát bírom. Szomjas azonban én is szoktam lenni, ilyen időkben állandóan. 

Afrika bizonyos részein hosszú kilométereket gyalogolnak napjában azért, hogy valamicske vízhez jussanak. Eddig azért elmondhattuk magunkról, hogy itt még nem tartunk. Eddig.

A kánikula kétségkívül olyan embert próbáló időszaka az évnek, mint a hóvihar vagy az árvíz. Sokaknak csak árnyékban, folyadékkal lehet kibírni. Gyereket, időset különösen fenyeget. Tikkad a föld, egy enyhe nyári szellőt vagy csobogó vízsugarat hálás szívvel fogadnak az emberek.

Így aztán az a városatya, honpolgárai lelki-testi egészségéért aggódó arra hivatott vezető, aki a vizet a legtikkasztóbb kánikulai időben megvonja települése lakosaitól (illetve azok egy részétől) egy „ejnye-bejnye, ne pancsolj” magyarázattal, az legalább olyan konok bumfordi észjárással vonja majd meg a tüzelőt is a fagyhalál szélén állóktól.

Ám tegye, hatalmában áll. Csak akkor arra kérjük az erkölcsi jó ízlés nevében, hogy ne fotózza magát újonnan felavatott játszótéren óvodásokkal, ne simogasson állatmenhelyen kiskutyát a sajtó jelenlétében, ne pózoljon jótékonysági rendezvényeken, ne szipogjon karácsony előtt meghatottan a mérhetetlen jószívűségével nem bírva.

Legyen következetesen kemény és kérlelhetetlen. Úgyis mindig lesznek olyan megátalkodottak, akik a könnyes-nyálas picsogás ellenére is észreveszik, hogy kilóg a lóláb.

Kánikulai hőségben megvonni a vizet brutális és cinikus döntés. Nem is ostobaságra vall, inkább rosszindulatra. Így még taszítóbb.

Nálunk azért nem szokott sokáig tartani a kánikula. Egy-két hét. Ha ettől megy csődbe egy városi büdzsé, ott nagyon elszúrtak valamit.

Fűszerezi a nagy magyar valóságot, ahogy ez az eset is alkalmat ad a prioritások fölötti marakodásnak és a politikai csatározásoknak.