Apró képek remekírója – Mándy Iván

Írta: Inkabringa

Van egy író, aki igazán soha nem volt bestseller, soha nem vált iskolaalapító atyamesterré, de mégis erős, egyedi színfoltja marad a magyar irodalomnak.

Mándy Iván az én szívemnek nagyon kedves. Szeretem, idézgetem, dédelgetem magamban novelláit, történeteit. Könyvei ott sorakoznak a polcon.

Nincs benne a közbeszédben, életében sem törekedett erre, halála után is maradt rejtőzködő különutasnak.

Már csak ezért is izgalmas lehet kicsit a nyomába eredni írásainak.

Az Újhold folyóirat köré gyűlt legendás nemzedékhez tartozott Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István, Pilinszky János mellett.

Zárt, körülhatárolt, de szövevényes, burjánzó és izgalmas világ, amit novelláiban elénk rajzol.

„Nem tudok történeteket kitalálni, de talán ez nem is olyan fontos. Vagy csak egy történetet bíztak volna rám, amit végig kell mondanom?” – nyilatkozta egyszer.

Valóban, ő egyetlen történetre fűzi egész életművét. Ezt bízták rá. Ez a történet soha véget nem érő, mindig új szálakat kibontó, ezerszínű szövedék.

A jelenről írt, az „itt és most”-ról. Házakról, lépcsőkről, gangokról, utcákról, megszokott kirakatokról a maguk szánalmas figuráival.

Hétköznapi sorsok, unalmas kisemberek, egymásba folyó utcák. Semmi különös. Szinte látjuk az író vállrándítását: Ez csak egy történet. Ez az élet.

Mándy ízig-vérig író. Abból a típusból, akinél az írás nem az élet fölé emelkedést jelenti, hanem az életben való elmerülést, az élet teljes megélését. Számára az írás nem választott pálya, hanem egy életmód volt.

Állandó önvallomásra, feltárulkozásra kényszerítettsége hozza létre novelláit és regényeit. Az utcákban, terekben, magányos padokban és halódó fákban, a fázósan összehúzott alakú emberekben és a mozik előcsarnokában az ő arca bukkan elénk.

Nem Mándyról szólnak a novellák, ő csak tanú, kortárs, álomutas.

Azt írja le, amit lát, amit önmaga körül tapasztal. Nem kitalál, csak rögzít.

Egyszerűen leírja környezetének tájait, embereit álmaikkal, érzelmeikkel.

Kiss Manyi a Sziget a szárazföldön című filmben (rendező: Elek Judit)

Mándy stílusának egyik kulcsa a belső világ. A lélek mestere ő, aki nem hosszas pszichológiai fejtegetésekben tárja elénk alakjainak benső életét, hanem egy rövid, odavetett sorral, eltűnő képpel, metaforával, a költészetet súroló tömörítéssel. A látványt emeli látomássá.

„Elmenőben meg akart érinteni egy járdaszéli fát.

A fa elhúzódott.

Beleesett egy pocsolyába.

A pocsolya befogadta.

Megfürdette szennyes-szürke vizében.

Útjára engedte.

A fa gyöngéd szeretettel nézte.

Visszavárta.”

(Mándy Iván: A fa és én)

Mándynál a képzelet nem úgy jelenik meg, mint ami elszakít a valóságtól, hanem ellenkezőleg, képzelete által behatol a valóság legrejtettebb mélyrétegeibe.

Realista író, de elődeit nem Móriczban, hanem Krúdyban és Gelléri Andor Endre hangulati prózájában kell keresnünk.

Realizmusa a belső élet valóságának feltérképezése. 

„Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak: „Figyelj meg egy fát addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.” Komolyan vettem a dolgot. Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy sem akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszerre láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa.” – írta az Egyérintő című kötete utószavában.

Műveinek témája a nagyváros, Budapest. Pontosabban annak egyetlen kerülete, a Józsefváros, melyet Mándy minden emberinek a helyszínévé tesz.

Mándy novelláit mégsem érezzük elszigeteltnek. Ődöngő, céltalan, kallódó, álmokat kergető hőseit nyomon követve nem az adott élethelyzet váltja ki belőlünk a tragikumot, hanem annak megélése.

A belső élet rejtelmeit kutatja, a külső valóság csak a vászon, melyre a lélek képei kivetülnek.

Egyszerű, hétköznapi történetek mindennapi szereplőkkel, hatalmas fájdalommal és tragikummal. A részvét és humánum hatja át Mándy minden sorát. Az a humanitás, amely „sértődés az emberiséget ért sérelmek miatt.” (Lengyel Balázs jellemzése szerint)

A részvét és humanitás mellett azonban Mándy prózájának meghatározó eleme a groteszk és az irónia is. Ez nem engedi, hogy szelíd érzelmessége hamis illúzióvá silányodjék. A groteszk hirtelen ellenfényként megvilágítja valódi tartalmukat, helyrebillenti értékítéletünket.

Csalhatatlan érzékkel találja meg az egyensúlyt, finoman adagol érzelmet és groteszket, illúziót és valóságot.

Garas Dezső és Psota Irén a Szabadíts meg a gonosztól című filmben (rendező: Sándor Pál)

Mándy azon írók közé tartozik, akik finom beleérző képességükkel egy szűk, zárt világban is felfedezik egész életre szóló témájukat.

Életfelfogásáról, szemléletmódjáról így nyilatkozott:

„Ha az ember felismeri a saját tulajdonságait, törvényeit, akkor azon belül kell kialakítania életformáját. Csak igyekezni nem szabad. Erőltetni valamit. Az ember lehetőleg ne kerüljön számára idegen kényszerhelyzetekbe. De a saját életéből azért a maximumot hozza ki.”

A legapróbb dolgokban, elsuhanó részletekben is felfedezi a lényeget. A tárgyak jelképekké magasztosulnak, emberi érzelmek szimbólumaivá válnak.

„Át akart menni a szobán. Eléje állt egy szék.

Alkonyat felé megszólalt a zongora. A bútorok zenéje.

Árny hajolt árnyhoz, halott a halotthoz.”

(Mándy Iván: Szobában)

A maga különös módján mégis a realitásban marad. Valódi műfaja a novella. Tömörségének, lényegre törő stílusának ez a megfelelő műfaja.

Novelláiban a szabad képzettársítások, meglepő metaforák és hasonlatok szürrealizmusba hajló lírájával találkozunk. Felhasználta a modern líra formakísérleteit személyes, belső gondolati szférát megjelenítő prózájában.

„Éjjeliszekrények érkeztek a házba. Zömök, barna éjjeliszekrények. Elfoglalták a lépcsőfordulókat.

Minden emeleten egy-egy éjjeliszekrény.

Egy pillanat, és felcsendül a karének.

Egy rekamié lebegett az udvar fölött. Egy olyan dupla rekamié. Oldalt dőlve úszott a levegőben.

Ellebegett az udvar fölött.

Visszatért. Mozdulatlanul állt a levegőben.

Lassan leereszkedett.”

(Mándy Iván: Éjszaka)

Másik eredeti jellemzője stílusának filmszerűsége. A film, a mozi világa nem csak a témaválasztásban, hanem formai tényezőként is hatott rá.

Egy interjúban erről így nyilatkozott:

„A filmtől tanultam a sűrített és tömör kifejezést, és azt, hogy nem kell mindent végigírni. Roppant fontos lehet egy odavetett tárgy, akár egy ing, melyből kibújtak, és most ájultan széttárt karokkal hever a széken.”

A tömörítés, kihagyás, sejtetés, hirtelen síkváltás, arcok közelije pergő filmkockák képzetét keltik bennünk. Látszólag semmi összefüggést nem mutató jelenségek válnak történések, vagy inkább érzésfolyamatok menetében egységes képpé, magyarázatul szolgáló filmfolyammá.

„Nem fordult felé, ahogy ott ültek a támlás szék bal nyolc-kilencen. Csak a szeme sarkából figyelte a fiút a fehéren permetező fényben. Egy pillanatra megérintette a vállát és megkérdezte:

-         Jól látsz, öreg?”

(Mándy Iván: Apával moziban)

Nem véletlen, hogy a film is rátalált Mándyra. Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól és Régi idők focija című filmjeinek Mándy novellái adták az alapját. Manapság keveset emlegetett, pedig nagyszerű adaptáció Elek Judit Sziget a szárazföldön című filmje is.

A Nagyvilági Főcsővel küzdő és folyton Színes Gézát váró Csutakról szóló írásai gyerekfilmként kerültek vászonra. Például a Csutak és a szürke ló (rendezte: Várkonyi Zoltán) és a Locsolókocsi (rendezte: Kézdi-Kovács Zsolt) is gyerekfilm. Sokaknak Mándy a Csutak-regények szerzője maradt, de még így emlékezni is jobb rá, mint teljesen elfelejteni.

   

Felejtés helyett inkább felfedezésre érdemesek finom lírájú prózái.

Apró gyöngyszemeket szórt szét a 20. századi magyar prózában, amit csak akkor veszünk észre, ha halvány csillogással rásüt a nap.

Aki egyszer ráérez, sosem felejti, mindig visszatér hozzá.

Nem robusztus, sorsrengető témák szerzője ő.

Halk hangú, apróságok között matató remekírónk.

Felejthetetlen.

Mándy Iván: Isten

„Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.

  Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.

  De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!

  Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.

  Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…

  Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.

  Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?

  Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!

  Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,

  a vendéglőben,

  a teraszon,

  a mozi előcsarnokában,

  a futballpálya tribünjén,

  a kültelki templomban.

Ha nem akar beszélni – azt is megértem.

Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is.”