Az abszurd tangó mestere - Sławomir Mrożek (1930-2013)

Írta: Inkabringa

Elegem van már a nyálas-nyafka pátoszból, az álnok okoskodásból, a kegyetlenkedést álcázó szenvtelen rációra hivatkozásból.

Unom a hevült túlfűtöttséget és a beszáradt banalitást. Émelygek az agresszió eszközéül használt túlhaladott és valójában sosem életszerű erkölcsi normáktól, az eszmék alkoholizmusától.

A hamiskodás, az önvilágámítás, az álcázás, a becsapás, a szemforgatás fertelmes képmutatásaitól.

Ezért hasít belém a fájdalom, ha olyan ember lép ki az élet színjátékából, aki mindezeket a lehúzó, mocsárba nyammogó hamis értékkultuszokat hetykén, szellemesen és élből szemberöhögte. 

Sok mindenre lenne szüksége ennek a 20. század által tomporon pöccintett Közép-Európának, de a játékos, korlátlan teremtőerejű szellemességre, a sziporkázó öngúnytól sem riadó tükörbe nézésre mindennél inkább.

Ezért sajgó hiány nekem, hogy lezárult Hrabal, Gombrowicz, Örkény életműve.

Most már Slavomir Mrożek is végérvényesen befejezte vitriolos szatirikus világfricskázását.

Sławomir Mrożek

 „Tudod, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy tangót táncoljon az ember?" – tette fel a kérdést Mrożek a Tangóban.

Ez talán a legismertebb drámája és minden újabb felnövő nemzedéknek meg kellene nézni, feszengeni, vihogni, sőt röhögni, hogy megértse, hogy nem ért semmit az előző nemzedékekből és azok belőle.

Az abszurd nemes lovagja volt ő seprűnyélen lovagolva. Viccet csinált mindenből. Nem bután, mások alázásán mulatva. A görbe tükörben odaállt olvasói mellé. Mulassunk együtt gyarlóságainkon, rettenetes szenvedélyű sekélyességeinken.

Idézzük, és ne feledjük őt és azt, amit képviselt. Mint egy falat kenyérre van szükségünk az ironikus virgonc fricskáira. Ebben van az igazi virtus és kedély.

„Mulatság - Márpedig nincs. - Az baj. - Miért baj? Ha lenni kéne, s nem lenne, az lenne baj. - De nekem baj. Muszáj mulatságnak lenni! - Igen! - Ha nincs, tán nem is lesz, de akkor nem is muszáj lennie.”

Ahogy mondani szokás, nehéz történelmi időkbe született. Lengyelként belakta a világot. Élt Mexikóban, Olaszországban, de főként Párizsban.

Az Emigránsok című tragikomédiájában épp ezeket a világban tévelygő szereptípusokat írta meg. A munkás és az értelmiségi, akikben közös, hogy hontalanok, hont keresők, hont elhagyók, hont siratók.

"Azok, amelyekre vágyol, amelyeket birtokolni akarsz. Amiket megvehetsz a pénzedért. A tárgyak rabjának lenni, ez a tökéletes rabság, mint a börtön. Ez tényleg eszményi rabság, mert itt már nincs semmiféle külső erőszak, semmi kényszer. Itt már maga a lélek teremti meg önnön rabságát, mert kívánja a rabságot. Neked rab lelked van, és kizárólag ezért érdekelsz. A rabság lényegéről írandó művem szempontjából..."

Az Önéletrajz című írása így kezdődik:

"Érdekelhet-e az önéletrajzom valakit, aki még sosem hallott arról, hogy létezem? Nem vadásztam elefántra, nem voltam sem titkosügynök, sem John Kennedy szeretője. Nem követtem el semmit, a leghétköznapibb bűntényt sem, még átlagosnak mondható ferde hajlamaim sincsenek. Nincs semmi pikáns titkom, amit be kellene vallanom, mivel kelthetném hát fel a nagyközönség érdeklődését? Csak éltem és voltam. Átéltem a második világháborút, Lengyelország német megszállását, a sztálini és a későbbi kommunizmust, de ezzel sem dicsekedhettem, millióknak sikerült ugyanez. Immár 27 éve tartó emigrációmban sincs semmi különös. Mi érdekeset mondhatnék hát?”

Hazáját elhagyni kényszerült, többször rárontottak, hazaárulónak, népét megtagadónak nyilvánították kormányok, ideig-óráig hivatalban levő politikusok vagy azok szócsövei.

Viszonzásul megírta ezt is. Kaján humorral, virgonc abszurditással. Addig ferdítette görbe tükrében a világot, amíg teljes pőreségében megláttuk valódi lényegét.

Mrożek rajza

Búcsúzunk attól, aki pojáca akart lenni és nem hős, aki korona helyett szamárfület tett a fejére.

Emlékmű és mauzóleum helyett ezzel:

Sławomir Mrożek: Megemlékezés

-         Jó lenne valami emléktáblát avatni – mondta a Kakas.

-         De hát én nem emlékszem semmire – aggodalmaskodott a Róka. – És te? – fordult hozzám.

-         Mindenfélére emlékszem, hol erre, hol arra, de úgy általában semmi különösre.

-         Mire például?

-         Nem jut az eszembe.

-         Ez is azt mutatja, hogy igenis szükség van emléktáblára – jelentette ki a Kakas. Így nem emlékeztek semmire.

-         De milyen ügynek szenteljük az emléktáblát, ha mindegyikünk másra emlékezik.

-         Nem baj az. In bianco emléktáblát avatunk.

-         Milyet?

-         Bemutatóra szólót. Mi elhelyezzük az emléktáblát és mindenki, aki ránéz, arra emlékszik, amire akar. Az a lényeg, hogy legyen tábla.

Úgy is tettünk, ahogy elgondoltuk. Szép táblát helyeztünk  a falra, rajta felirat: „emlékére”, előtte három pont.

Nagyon szépre sikerült. Másnap visszamentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet.

A tábla előtt két alak állt.

- Önök helyezték ide az emléktáblát?

- Igen. Szép lett, nem igaz?

- Velünk jönnek.

Bekísértek a hivatalba. Nem postahivatal volt.

-         Önök helyeztek el emléktáblát annak emlékére, aminek nem kellett volna?

-         Nem feltétlenül, mindenkit arra emlékeztet a tábla, amire emlékezni akar.

-         Nagyon jól tudjuk, ki mit akar.

-         De ezek különböző dolgok lehetnek. Nem mindenki ugyanazt akarja.

-         Nagyon jól tudjuk, mit akar mindenki.

-         De hát mi épp ellenkezőleg.

-         Mivel ellenkezőleg?

-         Ellenkezőleg azzal, amiről azt gondolják, hogy azt gondoltuk.

-         Tudjuk már, mit gondoltak maguk.

-         Hát ez az. Mi pont fordítva.

-         Hogyhogy fordítva?

-         Fordítva, nem arra, amiről úgy gondolják, hogy úgy gondoltuk.

-         Aha, szóval elismerik, hogy úgy gondolták?

-         Igen úgy, de mást.

-         Ne köntörfalazzanak. Ahhoz, hogy mást gondoljanak, előbb azt kell gondolniuk.

-         Mit?

-         Hát azt, amit nem kell.

Igazat kellett adnunk nekik, bár ártatlanok voltunk. A logika az logika.

Azzal a feltétellel engedtek el, hogy egyáltalán nem fogunk gondolkodni. Útban hazafelé elmentünk a tábla mellett. De a tábla nem volt ott.

-         Gondolsz valamit? – kérdezte a Róka félhangosan.

-         Én? Dehogy – feleltem hangosan. – Talán a Kakas?

-         Úgy gondolom … - kezdte a Kakas, szintén hangosan.

-         Akkor jobb, ha abbahagyod – vágott a szavába a Róka suttogva.

-         Miért? – ellenkezett a Kakas hangosan. – Én csak arra gondoltam, jó lenne elhelyezni egy emlékt…

Nem tudta befejezni, mert a Róka mancsa befogta a csőrét. De a Kakas energikusan kiszabadította magát.

-         Mi bajod van?! – kiáltotta helyben állva. – Csak azt akartam, hogy helyezzünk el egy emléktáblát az emléktábla emlékére!

Nem tudtunk véleményt formálni a javaslatról, mert odalépett hozzánk az a két alak.

-         Oszoljunk, ne csoportosuljunk – mondták. – Oszolni, oszolni!

Így hát oszoltunk, oszoltunk.