Amikor „mogyoróhéjban úszik a világ” – Ördögkatlan Fesztivál

Írta: Inkabringa

A nyári barangolásokat sosem fesztiválokhoz kötöm. Más szempontok alapján döntünk a napsugarakból való hörpintésről.

Egyetlen kivétel mégis van, az Ördögkatlan Fesztivál.

Évek óta, télvíz idején, amikor még csak az időpont ismert, máris elkezdjük körbebástyázni ezt a néhány napot, hogy mindenképp ott lehessünk.

Az Ördögkatlan Fesztiválnak van valami olyan különlegesen felszabadult, magától értetődő, fesztelen, közvetlen és barátságos hangulata, ami elsőre meghódított.

Egyszerűen jó ott lenni, annyira jó, hogy mindig visszavágyunk.

Minden helynek, ami a szívünknek kedvessé válik, van valami titka, ami nem hagy békén és újra meg újra visszatérünk, hogy megint ugyanúgy hat-e ránk.

Az Ördögkatlan Fesztiválnak is megvan ez a titka. A szívünk, kedélyünk, kedvünk mindig visszahúz oda.

Ez a titok mindenkinek mást jelent.

Szép vidék, szó se róla. Látnivaló is van itt bőven. Villány, Siklós, Harkány, Pécs, nem épp szemuntató helyek. Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya, Beremend bringás szempontból is pompás terep a csavargásra. Ettől még nem kellene, hogy kivételezett helyen legyen a szívemben ez a fesztivál.

Mégis ott van.

Ami számomra a legfontosabb, hogy nincs körbekerítve. Furcsa kattanásom, de zavar a fesztiválos rezervátumlét. Aki bent van, az mind fesztiválozik, aki kint van, az egyik sem. Az Ördögkatlanban viszont keveredik a mindennapjaikat élő helybeliek és a fesztiválozók élettere. Nekem ez nagyon-nagyon-nagyon tetszik.

Áttekerek egyik településről a másikra, ahol a fesztiváltól teljesen függetlenül élnek emberek, kitekerek a fesztivál helyszínekről, majd visszatekerek. Loholok egy programra, miközben mellettem helybeliek a baracktermésről beszélgetnek. Az én lelkemre ez a fesztivállét van rászabva.

Az első napon egymás csuklójára ragasztjuk a heti bérlet szalagot, és onnantól egyfolytában csavargunk, vagy ha úgy tetszik, egy fa alatt heverünk. Ez őrületesen jó.

Ennek is kialakult már egy szertartása közöttünk, a szalagot egymásra tekerjük, és jó katlanozást kívánunk egymásnak. Ez a jókívánság még mindig bejött. Az Ördögkatlanban nincs unalom, nincs szomorúság. Derű van, vidámság, lebbenékeny baráti hangulat, ami nem bekerít, hanem magába fogad.

Nekem különleges vonzerőt jelentenek a fesztiválon a helybeliek. Otthonossá és természetessé teszik azt a közeget, amit mi „gyüttment” fesztiválozók felkavarunk. Remélem, nem bánják.

Talán tényleg nem. Annyi kedves, érdekes, különleges arc van itt a helybeliek között, akik mindig feltűnnek évről évre, és már keresem őket a szememmel, vajon itt van-e a dinnyeárus vagy a parkoló őr bácsi, a sokmacskás néni. Nem beszélve a fürtökben szaladgáló gyerekekről.

A fesztivál nyitánya mindig fontos esemény számomra, mert ilyenkor főként a helybelieké, a vendéglátóinké a terep. Mindig elbűvölnek.

Ez akkor teljes élmény igazán, ha a helybeliek közé vegyülten nézzük őket, akik ismerik a fellépőket.

„Látod, X néni, csak elvállalta, pedig hasogatott a dereka.”

„Hát csak fontos volt neki. Aztán a testvére jobban van már, mert hallottam, hogy…”

Vagy ezt hallani:

„Jaj, ez a gyerek éppen olyan kiállású mint az apja.” 

„Meg úgy énekel, mint a nagyapja.”

„Kicsoda? Y bácsi? Az énekel?”

„Az biztos, most is jön majd mindjárt fellépni.”

„Ó, pedig annak is, de nehéz élete van.”

Engem már ez a megnyitó rendezvény a helybeliekkel levesz a lábamról. Innentől nálam nyert ügye van az Ördögkatlan Fesztiválnak.

Megtiszteltetés, hogy a helybeliek műsorral készülnek a fesztiválozók kedvéért.

Vannak a szürke hétköznapok, amikor csak a teherautók száguldanak át a településen, ők pedig élik a bizonnyal nem túl könnyű mindennapjaikat, és közben készülnek, jelmezt varrnak, díszletet festenek, unoka a nagyszülővel igyekszik a próbára.

Nekem ők fontos vonzerőt jelentenek. Nem dekoratív turistafalvak, hanem olyan települések, amilyen a magyar vidék úgy általában. Kifosztott, elfelejtett, de mégis élő, mozgó, akaró helyek.

Néha olyan eredeti szövegeket, megjegyzéseket, párbeszédeket hallok a helybeliektől, ami minden stand up comedy-t felülmúl.

Befogadnak minket, „gyüttment” fesztiválozókat, van hozzánk kedves szavuk, őszinte mondatuk. Nekem úgy tűnt, szívesen veszik, ha szóba elegyedünk velük, feltéve, ha van alja is a mondandónknak, az üresen kongó „hogy vagyunk, bátyám/néném?” helyett.

Mi meg ott kóricálunk a fesztiválos programfüzettel a kezünkben közöttük, miközben ők azért mégis csak élik az életüket: munkába mennek (már ha van hova), kertet művelnek, befőznek, gyereket nevelnek, beteget gondoznak, gyászolnak, udvarolnak, szomszédokkal diskurálnak.

Én ezt a közeget nagyon szeretem. Ez a fesztivál addig lesz ilyen szívet melengetően izgalmas és barátságos, amíg képes belesimulni ebbe a miliőbe és nem nyomja el a fesztiválos hömpölygés a megszokott életmenetet.

Mindig eszembe jut, hogy egy jól előkészített, megalapozott fesztivál-hatásvizsgálat érdekes lehetne. Hátha egyszer valakinek lesz rá kedve és ideje. Szakdolgozati témának sem lenne rossz az ifjú társadalomkutató nemzedéknek, már ha lesz még ilyen egyáltalán.

Amikor a márciusi nagy hó a nyakunkba szakadt, akkor eszembe jutott Gombosszeg, Nádas Péter lakhelye, és eszembe jutottak az Ördögkatlan Fesztivál települései is. Vajon hogyan vészelték át a cudar időt?

Teljesen személyes bukéját adja számomra az Ördögkatlannak, hogy több évtizedes barátokkal megyünk ide évről évre. Ez a néhány nap az évben a gondtalan egymás mellett lődörgésé, a beszélgetéseké, laza együtt lógásoké. Több száz kilométerre egymástól élünk, ez a fesztivál az a helyszín, ahol össze tudunk jönni úgy, mint csikókorunkban.

Külön öröm, hogy a baráti körünk első gyermeke, aki idén tizenkét éves ifjú hölgy, szintén a katlanos lófra társaságunk tagja. Pár éve még az édesanyja (több mint húsz éves barátság a miénk) hozta magával. Gyermeki kritikus szemmel, „uncsi lesz” arccal érkezett. Aztán tavaly már nem is volt kérdés, hogy jönni szeretne, idén meg ő volt az első, aki a karácsonyfa díszek visszacsomagolásakor felvetette, hogy menjünk az Ördögkatlanba.

Vadóc, pikírt, de kiváló humorú, értelmes és eredeti gondolkodású gyerek. Öröm a társaságában lenni, bár szellemes gyermekagyával igazi kihívás felvenni a versenyt, miközben azért magunkat sem mondanám épp bamba szelleműnek.

Egy-egy irodalmi beszélgetést vagy templomi koncertet végigalszik, bár rockkoncerten is aludt már el (pedig várta nagyon, de a gyermekálom legyűrte, békésen aludt a tomboló decibelek közepette), de meglepő módon nehéz, sokrétű, felnőtteket is próbára tevő színházi előadást feszült figyelemmel és érdeklődéssel követett végig a Szoborpark lenyűgöző terében, hónapok után is elemezve, szóba hozva azt.

Ilyenkor mindig kitalálunk valamilyen játékot, már az odavezető úton, amit bárhol, bármikor tudunk játszani. A játékban az a jó, hogy ezerféle formája létezik és még milliónyit ki lehet találni. Az Ördögkatlan egész ideje alatt a fesztiválkavargás mellett folyamatosan játszunk is, másoknak fel sem tűnően, és ez egészen pikáns fűszert ad az amúgy sem túl eseménytelen napjainknak.

Az Ördögkatlan egy remekül bringázható fesztivál. Bennem a nyár és a bringa teljesen összeforrt, ez a hely tökéletes a kerekezésre. Nincsenek nagy távolságok a települések között, szép a táj, minden a bringázás mellett szól. Nagy könnyebbség, hogy még számomra sem eltéveszthető az útirány. Híresen nagy tévelygő vagyok, de itt még sosem vesztem el.

Kánikulai forróságban (a bringán különben mindig érezni a szelet), esőben, éjszaka és déli verőfényben, a katlanos bringázás élvezet.

A nagyharsányi faluközpont éjszaka olyan bringás szemmel, mint a pesti belváros. Tele van autókkal és úszik a fényárban. Azonban, ha elhagyjuk a települést, ránk szakad a nagy, áthatolhatatlan, mélységes mély sötétség. Ilyenkor egy jó erős reflektor nélkül ability pályán érezheti magát a bringás.

Habár egy mégoly jó bringalámpa is csak az út aprócska részét világítja meg, a tájékozódásra elég. A szembejövő autók elvakítanak, a hátulról jövő autók pillanatokra megvilágítják előttem az utat.

Az igazán jó mégis az, amikor épp senki nem jár arra.

Felettem a csillagos égbolt (műfények nélkül teljes pompájában ragyoghat), kis szerencsével világít a hold, és orbitális bulit rendeznek a tücskök is. Ilyen nyári éjszakába beletekerni igazi mese.

Természetesen nagyon fontos tényezői az Ördögkatlan Fesztivál vonzerejének a programok is. Ebben a tekintetben mindig csak egyetlen problémám van, a bőség zavara.

Annyi érdekes, szeretett, szívemnek kedves, vagy éppen sosem hallott, de most végre megismerhető, izgalmas, különleges előadás, látnivaló van, hogy a fesztivál előtti napokban a legvadabb terveket csiholjuk, hogyan tudunk hét mérföldet lépni.

Mindenki kijelöli a számára nélkülözhetetlen programokat, majd megpróbáljuk egyeztetni a teljesen kusza terveinket.

Aztán, amikor ott vagyunk, mindez csak egy laza vázlatként hever már előttünk. Onnantól már az sem baj, ha másra érünk oda, ha lemaradunk, ha minden másként lesz, mint ahogy elterveztük. Magától alakul, változik, formálódik tökéletesre és teljesre a fesztiválozásunk. Az esetlegességek és váratlanságok is gyönyörködtetnek.

Az Ördögkatlanban mindenhol jól érzem magam. Ha fűben ülök, ha templomban, ha délelőtt, ha éjszaka, ha kánikula, ha zivatar, ha bábozás, ha kortárs színház, ha nagy sztárt nézek, vagy ha kisiskolás gyerekcsoportot.

Van hangulata, és van minősége is ezeknek a programoknak. Kisharsányban, a Mediawave műhelyeiben egész más a hangulat, mint a nagyharsányi focipályán. A Vylian terasz más atmoszférájú, mint a palkonyai tópart. Mégis mindegyik vonzó, ígéretes, igényes, eredeti. A helyszínek között lófrálva megmártózunk ezekben a hangulatokban és csak töltődünk, töltődünk.

Mindig vannak futólagos ismeretségek, emberek, akikkel a színházjegyre várva az árokparton ülve szóba elegyedünk, így-úgy keveredünk, összerezgünk, egybecsengünk.

Jó volt, amikor bringával hamarabb Palkonyára érve, a busszal érkező barátaimat várva, besétáltam egy galériába és ott olyan barátságos spontán tárlatvezetést kaptam, vidám, szellemes beszélgetéssel, hogy azonnal a szívembe zártam őket.

Meg amikor egy kora esti koncertre vártunk, ahol kiváló népzenészek és jazz zenészek léptek fel. Az asztalunknál egyszer csak megállt egyik kedvelt jazzistám, hogy letelepedhetne-e egy kicsit hozzánk, amíg megissza a sörét. Fecserésztünk kicsit a finom nyári délutánban, aztán az ajánlata alapján vett vörösborral mélyítettük a koncert élvezetét.

De még az is jó volt, amikor egyik évben egy hatalmas zivatar megtépázta, sártengerré változtatta a vidéket. Kezdetben sajnáltam, hogy a vihar miatt lemaradtunk egy koncertről, a nagyharsányi fesztivál központban azonban egy csapásra megvigasztalódtam. YGergellyel egyik asztaltól a másikhoz ültünk, egyre virgoncabb kedvem kerekedett, pedig nem az alkoholszint emelkedett bennem, hanem a „jó itt” érzete.

Az Ördögkatlanban csodálkozott rá YGergely a Técsői bandára. Hallgatta, kísérte, figyelte őket teljes elismeréssel. Később Budapesten is elmentünk koncertjeikre. YGergely egyszavas méltatása szerint: „Természetesek.”

Telis tele vagyok ördögkatlanos élményekkel. Nem is akarok a programok elemzésébe belemenni, mert azt úgyis megteszik elegen.

Lényeg, hogy mindig együtt van itt a hagyomány és az eredeti újítás. Egymást erősítve és nem kontrázva.

Hagyomány, hogy a Quimby kezdi a fesztivált és a Kiscsillag zárja. Jó hagyomány, kedveljük őket, odavaló társaság, bár a klasszikus értelemben vett rajongásra alkalmatlanok vagyunk, de az Ördögkatlanban talán még ez sem baj.

Szintén hagyomány, hogy mindig új színekkel, képekkel gazdagodik a nagyharsányi pajta fala, amit egy állandó festőcsapat évről évre változó vendégekkel pingál, formáz, kanyarít, zsongít tele fantáziavilágával.

Hagyomány Mrożek Mulatsága. Megunhatatlan, elégszer meg nem nézhető, mindig újból és mindig máshogy, mindig másokra ható előadás.

Szívemnek kedves hagyomány, hogy figyelmet fordítanak a helyiek megnyilatkozására (kiállítások, előadások).

Szintén nagyon az ízlésem szerint való, hogy a civil szervezeteknek, emberjogi aktivistáknak is megnyilatkozási lehetőséget adnak. Figyeljünk kicsit a peremre szorítottaknak a sorsára is. Makacsul hajtogatom, fontos, hogy azokra is gondoljunk, akikre senki nem gondol, akikről csak üres, felszínes és gyakran ellenséges, buta sztereotípiákat hallhatunk unos untalan. Ne csak frontálisan, hanem körbejárva szemléljük a világot.

Szeretem a kisharsányi Mediawave műhelyeit, ott mindig izgalmas dolgok történnek. Követni lehet az alkotás folyamatát, a tétova ötletekből megszülető virtuóz mestermunkát.

Nevezetes pillanata volt a tavalyi Ördögkatlannak, amikor Kisharsányban Geröly Tamásék egyik próbájára beóvakodtak barátaink, akkor négyéves kisfiukkal. Csak néhány percet reméltek a szülők hallgatni a zenéből, felkészülve, hogy valamelyikük áldozatkészen kiviszi a türelmét vesztett gyereket. Nem így történt.

A kisfiuk végigülte a próbát, kezében egy hatalmas műanyag vízipisztollyal, és ámult csodálattal nézte Geröly Tamás dobjátékát.

A szülei pedig hálatelt szívvel felsóhajtottak, hogy végre átlépték a Bújj, bújj, zöld ág és a Kerekecske-dombocska Rubiconját, és végre együtt hallgattak végig egy koncertet.  

Szeretem a mindig változó tematikájú kiállításokat. A kiemelt vendégek évről évre változó sorát.

Szeretem, ha Törőcsik Mari mondja: „Nem vagytok normálisak!”

Szeretem, hogy Cseh Tamás emléke mindig ott lehet velünk. Füst a szemünkben…

Mindez Bérczes Lászlónak, Kiss Móninak és lelkes, kreatív csapatuknak köszönhető. Jó fesztiválprogramot állítanak össze széles látókörrel. De tudnak még ezen kívül is valamit, amitől olyan szerethető, természetesen magába fogadó lesz ez a hely, hogy mindig visszavágyunk.

Mellesleg bizonyára birtokában vannak a hét mérföldet lépés tudásának is, mert mindenhol ott vannak mosolyogva.

Az idei program is magáért beszél. Olyan fellépőkkel, előadásokkal, kiállításokkal, látni- és hallanivalókkal, ami a válogatást egyszerre nehezíti és könnyíti. Nehéz kitalálni, hogy mit, mikor nézzünk meg és mégis könnyű, mert bármire jutunk is el, az biztosan érdekes lesz.

Idén ott lesz Jiři Menzel, aki egyik legkedvesebb íróm, Bohumil Hrabal hiteles filmre álmodója. Szigorúan ellenőrzött vonatok, Sörgyári capriccio, Pacsirták cérnaszálon, Szeszélyes nyár, Hóvirágünnep. Csak ami elsőre eszembe jut. Ilyen életművért érdemes a világra jönni.

Ott lesz Alexander Balanescu, akiről már a blogban is írtam korábban. A muzsika tündére és szertartást vezető főpapja ő egyben. Ezt a produkcióját volt szerencsém már látni. Bizonyosan varázslat fog történni.

Ott lesz Grencsó István, akinek karcos, vagány, kísérletező és virtuóz szelleme folyton megigéz. (Vajon lesz-e a Macikótánc?) Azon kevesek között van, akit a mindig is szűk mezsgyén mozgó hazai avantgarde képviselőjének tekinthetünk. Mindig izgalmas. Van, hogy két nagybőgő is szól a koncerten, van, hogy valóságos performansz részesei lehetünk. Megunhatatlan és kitalálhatatlan.

Megszólal Eric Satie különleges muzsikája is. Az ő zenéje nekem az alkonyi égbolthoz kötődik, ami a valóság és álom határán inog, de nem az ábrándos, inkább a morfondírozó-kísérletező árnyalatához. Az éjszaka is meghitt közege. Érdemes lesz ebbe a végtelenített koncertbe különböző napszakokban belehallgatni.

Ott lesznek a nagyszerű szabadkai színészek, akiket én csak nemrég láttam először és igazi öröm volt megismerni őket.

Ott lesznek Pintér Béláék, akik szintén élményszámba mennek.

Ott lesz Nagy József a Wojzeck-kel. Színháztörténeti csemege.

Ott lesz a Kistehén és velük Másik János és Lantos Iván.

Másik János pár évvel ezelőtti ördögkatlanos koncertjét máig a szívemben őrzöm.

Ott lesznek sokan, akik már máskor is megfordultak itt, és sokan olyanok, akik most először lépnek az Ördögkatlanban színpadra.

Sok minden eszembe jutott első lendületre is és sok minden fog még eszembe jutni, ami kimaradt a hirtelen kiszaladt sorokból. Az Ördögkatlan vég nélküli élményáradatot jelent.

Az idei fesztiválozást is már a téli fagyokban tervezni kezdtük, de idén YGergellyel mégsem fogunk eljutni.

A fentiek ismeretében nyilvánvaló, hogy ennek komoly oka van.

Barátaink azonban ott lesznek és helyettünk is végigjárják, cirógatják ezt a szívünknek kedves helyet.

Biztos vagyok benne, hogy az idei ördögkatlanos fesztiválozóknak is maradéktalan élményben lesz részük, mert ezek a baranyai kicsinyke települések ablakot nyitnak a világra.

A jelenlevők pedig ismét azt érzik majd, hogy erre a néhány napra valóban „mogyoróhéjban úszik a világ”.