Flaubert és a hitvesztés irodalma

 Írta: BikassyGergely

 

Franciahonban tavaly Flaubert-év volt, sok elemzéssel, új kiadásokkal, emlékezésekkel. (Idén Proust-év van.)

Az interneten bolyongva a Nantes-i Egyetem professzorának kiváló előadássorozatára bukkantam. Prof. Gengembre (ha jól írom a nevét) a XIX. század francia irodalmának mély ismerője. Papír és jegyzetek nélkül, hibátlan, elegáns fogalmazással ad elő. „Napóleon irodalmi kultusza” – ez előadásának tárgya. Hogyan vált Napóleon, nem sokkal halála után a romantika kultikus figurájává? Ezt elsősorban a fiatal Victor Hugo nagy sikerű munkásságával érte el (aki korábban forradalomellenes és királypárti, majd forradalmár és Napóleon-párti). Dúl a romantikus költészet, és a romantikus történelemszemlélet. Kell egy kultikus alak: Hugo és mások ezt Napóleon alakjában találják meg. Stendhal regényének (Vörös és fekete) hőse, a becsvágyó Julien Sorel szintén a császár bámulója, és balvégzetű utánzója. Hősök nélküli kor: hanyatlik a romantika.

Egy másik, különösen érdekes előadásában G. professzor a francia romantika átfordulását, megszűnését, halálát eleveníti fel. Ennek a fordulatnak a főalakja nem más, mint Gustave Flaubert, fiatalkori írásaiban maga is hivatott romantikus. Elég hamar azonban már romantika ellenes a szemlélete, és minden regénye az. Nem tud illúziókat dalolva hamisan írni. Két fő műve, a Madame Bovary, majd az Érzelmek iskolája olyan élesen, olyan alaposan és olyan véglegesen antiromantikus, hogy utánuk már csak a dilettánsok írnak romantikus regényeket, meg az örök Victor Hugo, aki hosszú élete végén is a romantika szoborszerűen élő nagymestere.

Victor Hugo

G. professzor nagyszerű előadásai után Raymond Jean nevére és könyveire bukkanok. 1971-es Két tavasz című könyvét annak idején Párizsból hoztam haza. 

A tekintélyes kommunista szerző a prágai tavasz eltiprása után vesztette el kommunista hitét, ennek dokumentuma ez a nem érdektelen esszéregény. Azóta nem figyeltem az illúzióktól szabadult ex-kommunista pályáját. Most látom, hogy egy dél-francia egyetem előadója lett, és haláláig vagy negyven könyve jelent meg a XIX. századi illúziótlan francia irodalmáról. (Egyet sem fordítottak magyarra.) A talán legérdekesebb közülük a Mademoiselle Bovary című regény: ez Madame Bovary korán árvaságra jutott lányának sorsát kíséri végig a nyomor és a kétségbeesés útjain. (Ha sikerül, még talán el is olvasom.)

Érdekes egybeesés, hogy ősszel nálunk is megjelent, magyar szerzőtől egy Flaubert alakját megelevenítő regény. Rőhrig Eszter könyvének („Nem leszek elérhető soha többé”) igazi hőse Flaubert fiatalkori múzsája, az eleinte sikeres, mára elfelejtett költőnő, Louise Colet. A magyar olvasónak neve semmit nem mond, ráadásul talán Flaubert regényeit is jóval kevesebben ismerik, mint néhány évtizede. Rőhrig Eszter egyértelműen Louise Colet, és nem Flaubert szemszögéből eleveníti meg kapcsolatukat, majd Colet sikertelen, tragikus életét. Értékes könyv: ha Párizsban jelenik meg, jó visszhangja lehetne.

Kicsit iskolásan befejezve: olvassunk Flaubert-regényeket, és Flaubert életéről szóló könyveket.

Olvasónapló

Írta: BikassyGergely

Ez is egy eltűnőben levő műfaj. Ötven-hatvan éve az irodalmi folyóiratok, sőt a hetilapok is tele voltak velük. Agyonművelt, többnyelven olvasó finomtollú írók, de rendszeresen az autodidakta, mindent magába, magától tanult Veres Péter is jelentkezett olvasónaplóval. Csökött, láncra kötött nézetei vegyültek eredeti gondolatokkal.

Befejezve a "cserépregényemet" (Vad Mecsek, 1944), megjelenését nyugtázva, de a hirtelenjött ősz bajaitól meglegyintve, iderajzolok afféle olvasónapló-félét, könyvek találomra.

Mario Soldati

Könyvesszekérről, 700 forintért emeltem ki a borzalmas címmel és borítóval, az eredeti után évtizedekkel egy obskurus alkalmi kiadó (MOKÉP) révén megmagyarított Mario Soldati regényt. "Erotikus fantáziák" címen: vakulj magyar. Talán fél (soft) pornó? Nem az: írója a huszadik századi olasz irodalom és film jelentős alakja. Mario Soldati (1906-1999) képzeletét nem annyira az erotika, mint inkább a kielégítetlen szexuális vágy gyötörte olasz férfiak és nők figurája, különféle tipusai érdekelték. Egy híres korai regénye is jól elkésve, a hatvanas évek vékony "Modern Könyvtár" sorozatában jelent meg: (Mi az igazság a Motta-ügyben?) Ez sem krimi, mint a címe ígérné. A harminchoz közeledő milánói ügvvéd egyszercsak eltűnik a tengerparti nyaralásán. Nyomoznak de hiába: Motta eksztatikus boldogságban él a tenger alatt sellőlányok társaságában. Addigi életében a mama rabságában, nők nélkül élt. A tengerben minden más, jobb és szebb. Ha visszatérve az emberek világába, már elpusztulna. - Érdekes, mélyebb gondolatoktól sem mentes kisregény volt. Nekem még megvan, hatvan év múltán is. 

Később írt, és legnagyobb közönségsikere, (eredeti címén Lettere di Capri) hosszabb, nagyobb igényű, nekem kis csalódás: Soldati túl sokat akarva alaposan megcsavarta a Goethe (Vonzások és választások) óta ismert házassági alaphelyzetet: aki tetszik, és aki látszólag hozzám való, nem ad igazi szexuális boldogságot - ad viszont egy látszólag nagyon nem hozzám való vad, vagy buta, vagy bármilyen másik, akivel viszont nem férhetünk össze... Soldati (vesztére) valami több évtized alatt játszódó csavaros szerelmi vadromantikát sző (persze fegyelmezett realista módszerrel), két párral, két baráttal, feleséggel és közös barátnővel. Majd a végén megcsavarja: a szolid, semmiről sem tudó feleségnek is volt évekig egy titkos halálos szerelme és - csak szexuálisan - boldoggá tevő "ágytársa". Csak az ágyban boldog vele, a házastársával meg csak az ágyon kívül. És fordítva is... A háttér az ötvenes évek, Amerika és Itália, de a háttér itt is talán igazi főszereplő: Caprinál a tenger. Maga a jól olvasható, "letehetetlen" regény - nekem kicsit sok. Néha belefut a lektűr tátott szájába. Érdekes, hogy filmre nem az egykor sikeres és jó fimrendező, maga Soldati vitte, hanem az olasz erotikus fim nagy, rebellis mestere, Tinto Brass, és nem a legjobb színészekkel.

Raymond Queneau

Queneau a világban, de Magyarországon is egy időben a legnépszerűbb francia író volt, főként a Zazie, meg a Stílusgyakorlatok révén. Sok műve le van fordítva magyarra, a Kemény tél (Un rude hiver) azonban nincs. Eléggé más, mint a legtöbb Queneau. Alig van benne trükkös szójáték, stiláris duplaszaltó, alig röhögő tigrisbukfenc. Látszólag teljesen szabályos regény, egyetlen főszereplő, néhány arányos mellékszereplő, lineáris cseleményvezetés. Van ezért kesernyés humor,de nagyon bújtatva. 1916 december, Le Havre, kikötőváros a La Manche csatornához. Főhőse a teljesen középszerű szabadságos hadnagy, akinek ellenszenves hivatalnok bátyján kívül senkije nincs a városban. Beleszeret egy angol katonalányba, de a szerelem, ami talán nem is volt az, hamar elhal. Megismerkedik két gyerekkel, moziba viszi őket. Bátyja családi ebédjén apróbb botrányt kelt. Éjjel-nappal, randa, kemény hideg van. Német kémet sejt egy ellenszenves svájci vendégben, aki vagy nem kém, vagy nagyon is az. Ez a Lehameau nevű sebesült szabadságos hadnagy (akinek neve rímel a Hamlet névre) szintén nem rokonszenves: balga, ügyetlen, korlátolt figura, egy a sokezerből. Állítólag az író kicsit az apjáról mintázta... de vissza a regényhez: Hősünk az angol katonalány után beleszeret az egyik kisgyekbe. Annette úgy 12 éves, eszesen cseveg, imádja és szerelmesének tekinti a férfit. Lehameau 13 éve, felesége tragikus halála óta nem érintett nőt, utcalányt sem, senkit. Ez bizonyos elfojtott szexualitást ígérne a kislánnyal. A regény befejezéséig semmi ilyen nincs. ezt a "nincset" nehezebb megírni, mintha volna valami botrányos. Lesz ilyesmi, vagy nem, azt az író sem tudja. A regény, és 1916 legvégén antihősünk feleségül veszi a kislány húsz éves nővérét. Az olvasó kicsit örül, hogy többet nem tud meg: mesteri befejezés a kisrealizmus látszata mögött nem kisrealista regénynek. Senki ne kérdezze, hogy hát ha nem kisrealista, meg nem is hagyományos lélektani regény, akkor mi. Én sem tudom. Csendes remekműnek érzem.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

"Párizsban szép a nyár..." (Louis Malle és Zazie)

A szakadék szélén

 Írta: Inkabringa

Évekkel ezelőtt a blogban is írtam arról (ITT), hogy egy társadalom mentális egészségének jelzője lehet, hogyan bánik a kiszolgáltatott csoportjaival. Ezek a csoportok különbözőek országonként, de van két nagy szelete az emberi populációnak, ami minden országban jelen van: a gyermekek és az idősek. Azért írok most róluk, mert aktualitása van a naptár szerint is, a magyar társadalom morális állapota alapján pedig örökkön örökké.

Menjünk a naptár szerint. Október 1. az idősek világnapja. Kis hazánkban megint lett belőle egy álságos pénzosztás és kézrázásos szóvirágzás, egyébként senki ügyet nem vet rájuk. Most a nyugdíjprémiumtól volt hangos a sajtó, de ne feledjük azt a tényt, hogy egy másik – korábbi - döntés alapján lesznek olyan települések, ahol a házi segítségnyújtás veszélybe kerül, ami sokkal súlyosabb csapás, mint amennyi segítséget jelent néhány ezer forintos juttatás. Ezeken a településeken sem az önkormányzatoknak, sem az egyházaknak nem éri majd meg fenntartani a házi gondozást. És úgy van ez a mi civilizált világunkban, hogy ha nincs állami támogatás, elillan a keresztényi szeretet.

A nagyobb településeken nagyobb esély van több lehetőség közül választani, de félő, hogy a kis településeken, pláne a kispénzű és a család támogatása nélkül élő időseknek nem lesz segítségük a mindennapjaikhoz. Azok az idős emberek, akik saját otthonukban élnek, és a napi egyórás segítség fontos nekik a fenntartható életminőség szempontjából, egyedül maradhatnak a problémáikkal. Persze lesznek, akiknek a család segít. Bár az is igaz, hogy nem hivatkozási alap manapság egy munkahelyen az idős szülő gondozása. Nem is értik. Ez nem társadalmi elvárás a mai magyar hazában. Pedig az egyik legnagyobb csoda, ha négy generáció élettapasztalata keveredhet egy családban és a dédunokák a dédszülők emlékét magukkal viszik egész életükben.

Azonban, akiknek nincs más választási lehetőségük a településükön, teljes kilátástalanságba juthatnak a házi segítségnyújtás megtépázásával. Velük együtt természetesen a szociális gondozók is kilátástalan helyzetbe kerülnek, akiknek a munkahelye és a megélhetése kerül veszélybe. Miközben óriási szükség van rájuk, és kifejezetten tiszteletreméltó, amit csinálnak, az egyik legrosszabbul kereső munkavállalói csoportba tartoznak. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a kispénzű idős emberek könnyen lehet, hogy egyszer csak minden segítség nélkül maradnak az amúgy is elfeledett apró településeken. Mert számukra a talpraesett és elkötelezett szociális gondozók jelentik az egyetlen segítséget. A szociális gondozó, ha kell, viszi nekik naponta a vizet a kútról, fillérekből megoldja a bevásárlást, postára megy, ügyeket intéz, és veri az asztalt az érzéketlen hivatalokban, hogy tüzelőhöz és gyógyszerhez jussanak. Családjuk már nincs, vagy nem tud törődni idős hozzátartozójukkal: oldja meg más. Az állam is ezt mondja. A társadalom is.

Aztán itt van a másik kiszolgáltatott csoport, a gyerekek. Akiket a buta felnőttek kénye-kedve szerint akarnak idomítani konformista, mindenbe belenyugvó, jól irányítható emberré. A társadalmi szocializáció alapvető terepe az iskola. Kérdés, hogy melyik társadalom, mire akarja használni. Jelenleg úgy érzem, hogy a magyar társadalom méla bambaként nézi, hogyan teszik tönkre a jelenét és jövőjét. Aki szót emel, azt lepisszegik, megfenyítik.  Inkább ne ugráljunk, sosem volt ez jobb, majd lesz valahogy, én elvagyok így is. Ez a mentalitás öröklődik majd az idők végezetéig?

Aki most a pedagógusokért kiáll, az a gyermekekért áll ki. Végső soron a társadalom jövőjéért. Azért, hogy a mai gyerekek már ne váljanak olyan besült, meghunyászkodó, megosztott, konformista, elkényeztetett kegyetlenné, mint amilyennek a mai magyar társadalom kinéz. Hogy legalább nekik legyen alternatívájuk a jövőben az ország határain belül is. Ha nem értjük meg egymás problémáit, ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ha a másik feletti diadal előrébb való, mint a másik méltóságának megőrzése, akkor végképp elzüllik ez az ország. Az iskola fontos terepe lehetne egymás megbecsülésének, a világ felé nyitásnak és a meritokratikus szemléletmódnak, de persze lehet a kasztosodás szigorának hatalomszolgáló laktanyája is. 

Ne feledjük, hogy a gyerekeknek, az időseknek, a tanároknak, a szociális gondozóknak, és az ország minden egyes állampolgárának méltóságra és méltányos bánásmódra is szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát e honban.

Én nem az alapján becsülök valakit, hogy milyen autója van, mekkora a vagyona, milyen klikkrendszerek és gittegyletek alapján határozza meg önnön nagyszerűségét és mások megvetését.

Egyetlen szempontom, hogy a szakadék szélén ki nyújt kezet a lefelé zuhanóknak. Aki ezt teszi, tisztelem, burkolózzon bármilyen hétköznapiságba is: lehet tanár, szociális gondozó, civil önkéntes, vagy bárki más. Aki félrenéz, átnéz másokon, netán félretol másokat, akármilyen kiemelt üdvöske csoportba tartozhat, emberként nem lehet rá számítani.

Nem győzöm mondani, hogy végre egymásra kellene figyelnie ennek a társadalomnak, és akkor megváltozna a hatalmi viszonyrendszer is..

Sok tekintetben élhetetlen ez az ország, nemcsak materiális értelemben, hanem az egymáshoz való viszonyulásokban is. A család és a barátok jelenthetnek menedéket ebben a jeges viszonyrendszerben. Társadalmi szinten egyetlen értelme, hogy itt maradjunk: segíteni a szakadék szélén egyensúlyozóknak. Minél többen vannak, akik segítenek másoknak, akik kiállnak másokért, annál hamarabb ébredhet rá a társadalom, hogy a kiszolgáltatott csoportok magára hagyása az ország jövőjének szakadékba taszítása, és egyetlen szóval összefoglalva: szégyen. 

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Példa a teljességre

Iskolapélda

Csak hús

Méltóság

Megjelent! - Vad Mecsek 1944

 

Megjelent Gergely új könyve a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában. 

Vad Mecsek 1944

Cserépregény

Cserépdarabokként villannak föl a világháború és a vészkorszak napjai Mohácson és Pécsen Bikácsy Gergely új könyvében, amely különös játéka valóságnak és fikciónak. A Mecseken innen és túl a magyar történelem vad haláltánca zajlik, menekülő zsidókkal, meghasonlott katonatisztekkel és őrjöngő nyilasokkal, amelyhez Bikácsy prózájának szaggatott (emlék)képein nyakatekert bürokratikus rendeletek, gépírásleckék és katonai vezényszavak szolgáltatják az aláfestő zenét. S miközben virágzanak a gesztenyefák, és vidáman csörgedeznek a hegység láthatatlan vizei, egy bájos mohácsi lány egy pécsi apácazárda falai között, a rejtélyes és magának való Pater Rabanus oldalán próbál menekülni a rá kiszabott sors elől.

A Nemzetközi Könyvfesztiválon október 1-jén (szombaton) 13.00-14.00 óra között a Múlt és Jövő Kiadó standjánál (GE1 stand) dedikál Gergely.

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek 1944 (regényrészlet)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek 1944 című cserépregényből

Godard

Írta: BikassyGergely

91 éves korában meghalt. Néhány egykori társa az "új hullám" idejéből szintén sokáig élt (Alain Resnais, Agnès Varda, Jacques Rozier, Jacques Rivette). Volt idejük, hogy megváltoztassák a filmet. Hogyan változtatták meg? Nehéz lenne pontosan és kimerítően elmondani. Legjobb, ha meg sem próbálom.

Jean-Luc Godard (1930-2022)

"Vonat érkezése a pályudvarra". Lumière-ék ősfimje roppant érdekes volt, és nem nagyon kérdezte a néző: miért ott a felvevőgép, ahol van? Azért volt ott, mert a vágányok végén volt a legjobb helye, szemben és oldalt, oldalt, hogy jól lássuk a vonatról leszálló utasokat. Ezt ma is így venné fel a legtöbb rendező, maga Godard is.

Annyi ideig jöttek az utasok, amíg ki nem fogyott a tekercsből a film. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Bonyolult akkor lett minden, amikor már sokkal több film fért egy tekercsre, és amikor valakinek eszébe jutott, hogy a felvevőgép közelebbről is próbálhat képet felvenni. Innen aztán már nem volt megállás.

Godard-nak fiatal kora óta ezer és ezer kérdése volt a filmfelvétel lehetőségeiről. Ha ezreket nem is azonnal, de száz és száz lehetőséget elég hamar kipróbált. Majdnem mindig eltért attól, amit mások csináltak, ahogy mások forgattak. Mindent másképp akart látni és másként láttatni. Idénként buta politikai propagandák kísértették. Ezt is túlélte, mint a kereskedelmi sikereit (borzasztó, de ilyen ballépése is volt, nem egy!) Szerencsére maradt, aki akart. Kisérleti - marginális - provokátor -képroncsoló.

"Búcsú a nyelvtől" - egyik öregkori kísérletének címe. Azt hiszem, nem is csupán a filmnyelvre lehet érteni. Hogy mire még, azt jó ideig kutatni fogja kritikus, tudós, és a világ összes nézője.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Godard és Godard

Godard ugróiskolája

Godard: téli művész?

Németország Kilenc Új Nulla