Megjelent! - Vad Mecsek 1944

 

Megjelent Gergely új könyve a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában. 

Vad Mecsek 1944

Cserépregény

Cserépdarabokként villannak föl a világháború és a vészkorszak napjai Mohácson és Pécsen Bikácsy Gergely új könyvében, amely különös játéka valóságnak és fikciónak. A Mecseken innen és túl a magyar történelem vad haláltánca zajlik, menekülő zsidókkal, meghasonlott katonatisztekkel és őrjöngő nyilasokkal, amelyhez Bikácsy prózájának szaggatott (emlék)képein nyakatekert bürokratikus rendeletek, gépírásleckék és katonai vezényszavak szolgáltatják az aláfestő zenét. S miközben virágzanak a gesztenyefák, és vidáman csörgedeznek a hegység láthatatlan vizei, egy bájos mohácsi lány egy pécsi apácazárda falai között, a rejtélyes és magának való Pater Rabanus oldalán próbál menekülni a rá kiszabott sors elől.

A Nemzetközi Könyvfesztiválon október 1-jén (szombaton) 13.00-14.00 óra között a Múlt és Jövő Kiadó standjánál (GE1 stand) dedikál Gergely.

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek 1944 (regényrészlet)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek 1944 című cserépregényből

Godard

Írta: BikassyGergely

91 éves korában meghalt. Néhány egykori társa az "új hullám" idejéből szintén sokáig élt (Alain Resnais, Agnès Varda, Jacques Rozier, Jacques Rivette). Volt idejük, hogy megváltoztassák a filmet. Hogyan változtatták meg? Nehéz lenne pontosan és kimerítően elmondani. Legjobb, ha meg sem próbálom.

Jean-Luc Godard (1930-2022)

"Vonat érkezése a pályudvarra". Lumière-ék ősfimje roppant érdekes volt, és nem nagyon kérdezte a néző: miért ott a felvevőgép, ahol van? Azért volt ott, mert a vágányok végén volt a legjobb helye, szemben és oldalt, oldalt, hogy jól lássuk a vonatról leszálló utasokat. Ezt ma is így venné fel a legtöbb rendező, maga Godard is.

Annyi ideig jöttek az utasok, amíg ki nem fogyott a tekercsből a film. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Bonyolult akkor lett minden, amikor már sokkal több film fért egy tekercsre, és amikor valakinek eszébe jutott, hogy a felvevőgép közelebbről is próbálhat képet felvenni. Innen aztán már nem volt megállás.

Godard-nak fiatal kora óta ezer és ezer kérdése volt a filmfelvétel lehetőségeiről. Ha ezreket nem is azonnal, de száz és száz lehetőséget elég hamar kipróbált. Majdnem mindig eltért attól, amit mások csináltak, ahogy mások forgattak. Mindent másképp akart látni és másként láttatni. Idénként buta politikai propagandák kísértették. Ezt is túlélte, mint a kereskedelmi sikereit (borzasztó, de ilyen ballépése is volt, nem egy!) Szerencsére maradt, aki akart. Kisérleti - marginális - provokátor -képroncsoló.

"Búcsú a nyelvtől" - egyik öregkori kísérletének címe. Azt hiszem, nem is csupán a filmnyelvre lehet érteni. Hogy mire még, azt jó ideig kutatni fogja kritikus, tudós, és a világ összes nézője.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Godard és Godard

Godard ugróiskolája

Godard: téli művész?

Németország Kilenc Új Nulla

Iskolapélda

 Írta: Inkabringa

Semmi sem tökéletes (csak Bach, mondják a zenetudósok), de az egyik legnemesebb emberi cél a tökéletesedésre törekvés. Különösen akkor, ha egy egész társadalom tökéletesedéséről van szó. A finnek a társadalmi tökéletesedést az oktatással alapozták meg. Mélyről indultak és a csúcsra jutottak. Nem volt soha könnyű a helyzet, néha kifejezetten katasztrofális volt, de úgy hatvan évvel ezelőtt a finnek mégis úgy döntöttek, hogy egy igazán nagy társadalmi elhatározás révén kilábolhatnak abból a reménytelenségből, amiben épp akkor volt az oktatás.

Finnországban az 1860-as évektől kezdődött az alapfokú oktatás, és 1921-től lett kötelező az iskolai oktatás. Ekkor a 15 évnél idősebbek 29%-a még nem tudott írni és mindössze 5%-uk tanult tovább. A kötelező oktatás óriási lépés volt a társadalmi szintkülönbségek kiegyenlítéséhez. De mint tudjuk, ez önmagában kevés.

Erősen tagolt volt az oktatás szerkezete Finnországban. Az alapfokú iskola négy évig tartott, majd választhatták a továbbtanulók az ötéves alsóbb fokú és a három éves felsőgimnáziumi oktatást. Az 1960-as években már rájöttek arra, hogy ez az iskolarendszer szélsőségesen széttagolja és egyenlőtlenné teszi a társadalmat, de arra is rájöttek, hogy az oktatás nem az a falat, amit egyben lehet lenyelni, vagy hatalmi szóval elintézett üggyé tenni.

1963-ban (csaknem hatvan éve) nagy lépésre szánták rá magukat a finnek azzal, hogy a Parlament a komprehenzív oktatási rendszer megalkotása mellett döntött. 1968-ban került a Parlament elé az új oktatási törvény. 1963 és 1968 között – öt éven át – széleskörű társadalmi egyeztetés előzte meg a törvényalkotást, amelyben a szakértőkkel, pedagógus szervezetekkel, a különféle szakmákat képviselő szakszervezetekkel, civil szervezetekkel és az oktatásban bármi módon érintettek képviseleteivel egyeztettek. Öt éven át.  A törvényt előkészítők mindenkit meghallgattak, mindenki véleményét kikérték, és ami igazi unikum a mi kies hazából nézve, figyelembe is vették. De szép ebbe belegondolni. Mások persze azt gondolhatják, minő gyengeség ez, hisz nem akadt egyetlen omnipotens mindentudójuk, akinek akarata mindenki más akaratát meghatározta volna, és egy pazar huszárvágással egy nap alatt elintézi, amit el akar. Nem, a finneknek nem volt ilyenjük, úgyhogy mindenki mindenkivel szóba állt, mindenki véleményét és ötleteit meghallgatták, és meg is fogadták.

Így kialakult egy nagy nemzeti közös álláspont arról, hogy a komprehenzív oktatás, ami az alsó- és középfokú oktatást a társadalmi egyenlőség eszközének tekinti, az ország fellendülését szolgálja majd. Ez olyan erős elköteleződést jelentett a társadalom minden csoportja számára, hogy vitték tovább a fonalat, éveken, évtizedeken át, bárki került is a kormányrúdhoz.

Az alapképlet változatlan maradt: a komprehenzív oktatási rendszer segít redukálni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a társadalmi egyenlőség sikeres társadalmat teremt.

Nem azért tettek így, mert nagy jó dolgukban erre is ráértek, hiszen a finn társadalmat is időről időre válságok rázták és rázzák meg. Azért tettek így, mert a társadalom számára egyértelművé vált, hogy ásványi lelőhelyekben nem dúskálnak, ámde kiaknázatlan vagyonuk az ott élők tudásszintje, amivel tényleg csodás felívelésre tettek szert.

Remélem, kis hazánkban nem abban bontakozik a nemzeti konszenzus, hogy ha már gazdag ásványi lelőhelyeink nincsenek, legalább kiművelt fők se legyenek e honban (kivéve a szűk elit elitista iskolába terelt elitté nevelt gyermekeit). Nem feszélyezi ez módfelett a társadalmat?

Szóval a finnek újból éveket töltöttek el (újabb széleskörű szakmai egyeztetések révén) a gyakorlati módszertan kidolgozásával, amikor is 1972-ben először az elmaradottabb északi és keleti régiókban (nem ám a kiemelt elitiskolákban) kezdtek hozzá az újítások bevezetéséhez, majd 1977-től terjesztették ki az egész országra a komprehenzív oktatás rendszerét.

Az 1970-es években a tanárképzés kiemelt területe lett az egyetemi oktatásnak, a tanárok szakmai felkészültségét növelték, ezzel együtt nőtt a bérük is, ráadásul a döntéshozók kikérték a véleményüket, és nagyfokú módszertani önállóságot kaptak. Ezzel elérték azt a furcsaságot, hogy a tanári szakma társadalmi presztízse megnőtt. Itt is van még hova fejlődni, vannak is hiányosságok, problémák, de más országokban meg már fű sem nő. 

Ezzel azonban nem volt minden megoldva. Mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, aminek orvoslása egyre eredményesebbé tette az oktatás színvonalát. 1982-ben újabb törvényt alkottak annak a tendenciának a kiküszöbölésére, hogy a jobb helyzetben levő családok kiváltságos körülmények közé juttatták gyermekeiket, a társadalmi szakadékot vészesen tágítva. Minden szülőnek a saját gyermeke felé fordul a szíve, de ha ez túlburjánzik, akkor végletes társadalmi egyenlőtlenségekhez és csoportszegregációhoz vezet. Aki szeret ilyesmivel dicsekedni, az büszkén hozhatja fel kis hazánkat példának. De a finnek nem voltak erre büszkék. A kiváltságosok kiválasztódását kifejezetten nyomasztónak és kártékonynak tartották az eredeti cél, a társadalmi egyenlőség kialakítása szempontjából. Úgyhogy 1985-ben gyakorlatilag is bevezették az inkluzív oktatást, amelynek keretében a perifériás csoportokból érkező gyerekek is helyet kaptak az osztálytermekben. A szelekciót nem tudták tökéletesen kiiktatni az oktatásból, de összehasonlíthatatlanul jobb a finneknél a helyzet a rendkívül szelektív és szegregáló magyar oktatási rendszerhez képest.

Summa summarum, a finn oktatási csoda alapköve lett a hátrányból induló gyerekek felzárkóztatása. A PISA-felméréseken a finn gyerekek szárnyalnak. A szárnyalást társadalmi szinten nem az jelenti, hogy a társadalom felső harmadába tartozó gyerekek kibontakoztatják a tehetségüket, hanem azt, hogy a periférián levő, kihívásokkal küzdő gyerekek is jó eredményen teljesítenek.

A finnek jelentősen megközelítették, amire titkon és nyíltan is úgy vágytak, a társadalmi nivellálódást. A finnek le akarták gyűrni azt a démont, ami a gyerekek előmenetelét a szülők társadalmi helyzetétől teszi függővé.

Ehhez persze az kellett, hogy nemcsak oktatási, hanem szociális segítséget is biztosítsanak a gyerekeknek és szüleiknek, hogy önálló szakmai tényezőként tekintsenek a pedagógusokra, hogy autonómiát kapjanak az iskolák, hogy az oktatás decentralizált legyen, és a társadalmi egyenlőség ügye közös érdekké váljon. És mindezt jelentős és minden kormány számára evidenciának tekintett állami támogatás kísérte. Ha gazdasági válság volt, ha nem.

Nem utolsósorban a civil szervezetekre is támaszkodik a finn oktatás. Tárt kapukkal várják a civileket az iskolákba. A finneknél hagyományosan erős a civil társadalom, a lakosság 80%-a részt vesz valamilyen civil szervezetben élete folyamán, sokan egyszerre több szervezetben is aktívak. Az önkormányzatokban diákvezetőt is választanak, ezzel is a közéletben való jártasságra, a közügyek iránti felelősségre és kritikus érdeklődésre buzdítják a fiatalokat. Egyszóval a finneknél a civil öntudatnak rangja van. Az jó lehet.

Hosszan lehetne még elemezni a finn oktatási rendszert, mert egyáltalán nem könnyű és kikövezett társadalmi-gazdasági körülmények között alakult ki és létezik mindmáig. Most is újabb és újabb megoldandó bajok merülnek fel. A finnek a felülről eldöntött centralizálás helyett az alulról felfelé építkező hosszú távú célratörést választották. Nem tökéletes a finn oktatási rendszer, de a tökéletesedésre törekszik. Minden sikerével és minden buktatójával együtt is egy tiszteletreméltó társadalmi cél példája. A finneknél is volt már sok baj, de egyben minden kormány és minden politika körül settenkedő egyetértett: az oktatás által teremtett társadalmi kiegyenlítődés a kulcsa a társadalmi jólétnek. Ha tökéletesen nem is tudják megvalósítani, de legalább megpróbálják.

Köztudott, hogy a magas GDP önmagában nem segíti a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását. Az egyenlőtlenségeket az oktatás - minden társadalmi csoport által elérhető - magas színvonala csökkenti.

A finnek oktatási rendszere hovatovább odavezetett, hogy évek óta nemcsak a PISA felméréseken végez az élen Finnország, hanem a boldogságindexen (World Happiness Report) is.

A finn és a magyar oktatás között hasonlóság is van: mindkét országban az oktatási rendszer közvetlen érintettjei az iskolások, az iskolások szülei, és az ő tanáraik. A különbség csak annyi, hogy kis hazánkban valamennyien megszenvedik a jelenlegi oktatási helyzetet és a jelenlegi társadalmi közeget. Ez a közeg pedig olyan, hogy mindenki mások fejére állva akarja kint tartani fejét vízből. Ez az emberi psziché hibája, hogy ha valaki hozzájut valamihez, és más meg nem, akkor előbb-utóbb meggyőzi magát, hogy neki az jár, sőt, meg is érdemli, nem úgy, mint mások. Ez a társadalmi attitűd nem kedvez a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Nem is áll kis hazánk a boldogságindex élén.

Értük írtam ezt a bejegyzést: az iskolás gyerekekért, a szüleikért és a tanáraikért. Az ő elégedettségük a PISA és a GDP adatain is sokat javítana. Nem beszélve az ország boldogságindexéről. Minél később kezdünk hozzá ahhoz, amire a finnek rászánták magukat, annál később jön el a társadalomban a kiegyenlített boldogság. Nem a tökéletes az egyetlen siker, a tökéletesedés is az.

 

Nádas Péter: Rémtörténetek

Írta: BikassyGergely

Nádas Péter új, vaskos könyve részben nagyon elüt eddigi műveitől, kisebb részben, bújtatottan azért vannak köztük kapcsolódó vonalak, pontok.

Valahol a Dunakanyarban, kis falvak között, szőlőföldeken játszódik a történet nagyobbik része, vagy a falvakban. Falusiak és földművelők beszélnek. Sokáig egyetlen szereplő, vén, káromkodó, mocskos szavú asszony mondatait és gondolatait követjük. Bár nemcsak ő beszél. Nehezen szétbogozgatóan, olykor az író is mintha átvenné az elbeszélő szerepét: érdekes, olykor bravúros, de szándékosan nem mindig világos, ki meséli a rémtörténeteket. Rengeteg szereplő élete és sorsa bonyolódik itt kuszán vagy világosabban, időrendet felborítva, logikusan vagy logikátlanul. Leginkább a Kádár-korban vagyunk, bár előre és visszapillantások bonyolítják a történet idejét. 

Nádas a hosszú, olykor nagyon hosszú mondatok kedvelője és művelője. Itt sokkal kevesebb van belőlük, a mocskos trágárságok általában egyszerű, mellérendelt összetett mondatokban zúdulnak az olvasó elé. Nádas mesterien, ravaszul változtatja, fonja a történetszálakat, léptet be új meg új szereplőket. Tanult, értelmiségi beszélő sokáig nem akad, a könyv felétől-háromnegyedétől megnő a jelenlétük és szerepük (katolikus pap, református lelkész, végül egy szinte főszereplővé váló pesti egyetemista lány.) Ők is a végig sötét felhőként gomolyodó tragédiák (szinte egyetemes rémdráma) részesei, majd közvetett előidézői. "Rémtörénetek": a regény tele van testi-lelki nyomorékokkal. Nádas egészen közelről, részletes buzgalommal vizsgálja életüket (inkább: létezésüket). Mintha azt érezteti, hogy az egész világ, maga a létezés végtelen, elkerülhetetlen, szennyes és bűzös. Ez a regény látszólag erősen Móricz Zsigmond elbeszélésmódját és leírásait, párbeszédeit idézi, de mégsem Móricz világa. Pontosítani próbálom: az ábrázolt világ közel áll a Móricz-regények (egy részének) világához, de az író szemlélete egyáltalán nem. Móricz, mint a nagy realisták nem foglalkozik világának, szereplőinek megítélésével, erkölcsi, vagy bármilyen ítélkezéssel. Nádas sem hirdet erkölcsi itéleteket, de a vaskos történet bonyolult "fonadalmán" egyre inkább átüt a szerző világot, a teremtést illető véleménye. Ez engem zavart, egy regényírónak ne legyen a könyvben "véleménye", bízzon mindent az ábrázolásra.

Nádas nem tudja elrejteni rosszalló (?) véleményét. Talán nem is rosszalló, de a sorsok eleve elrendelése, a tragédiák elkerülhetetlensége sugárzik szemléletéből, a szereplők sodródásának és kezdeti-végleges sorsát születésüktől halálukig meghatározottnak, elkerülhetetlennek mondja. Ezzel túllép az író szerepén és feladatán. Nem véletlen, hogy papok tragédia utáni kommentárja zárja az elbeszélést. Az sem, hogy a testi-lelki nyomorékok világát és sorsát oly mélyen és közelről vizsgálja. Mint egy lélekgyógyász, aki a gyógyítás reményét még vigaszként sem hiszi, kínálja, mert csak a biológiai "eleve elrendeltségben" hisz.

Varázslat egy hétköznapon - Cimbiózis

 Írta: Inkabringa

A Kobuci kert egy nyári találkozóhely Óbudán, ahol ehetünk, ihatunk, és különféle koncerteket hallgathatunk. A szórakozóhely a nevét a kolbászos buci szóösszevonásából kapta. A kobuci kedvelt darabja az étlapjuknak, kapható vegán változatban is. Ezt csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, milyen hétköznapiságokból lehet elérkezni a varázslatig.

A hét egyik hétköznapi munkanapjának hétköznapi estéjén egy baráti csevegésre, kobucizásra, fröccsözésre és zenehallgatásra toppantam be a Kobuciba. Szanaszét gurult figyelemmel értünk oda, ettünk-ittunk, diskuráltunk. Teljesen és totálisan hétköznapi nyári este volt ez. Habár a mai szerterohanó világban egy ráérős baráti találkozás is a varázslatok közé tartozik.

Kobuci kert

Aztán elkezdődött a koncert. Lukács Miklós és a Cimbiózis. Egy jazztrió: Lukács Miklós (cimbalom), Orbán György (nagybőgő), Baló István (dob). (ITT egy ízelítő, mire képesek ők együtt.) Sokszor hallottam már őket, együtt és külön-külön is, koncerten és lemezen. Lukács Miklóst és Baló Istvánt Dresch Mihály, Orbán Györgyöt Tóth Viktor jazzformációi révén ismertem meg. Ahogy ez a jazzistákra jellemző, összevissza keverednek más muzsikusokkal szerte a világból, mindenféle érdekes és izgalmas formációkban vesznek részt.

Nincsenek műfaji korlátaim, egyáltalán nem szeretem ízlésketrecekbe zárni magam, másoktól még kevésbé fogadom el, ha műfaji határok közé akarnak kényszeríteni. A blogban írtam már popzenéről és kortárs zenéről, klasszikusról és modernről. A zene úgy, ahogy van csodálatos, és ahogy már többször említettem, a zene az egyetlen mentsége, és egyben vitathatatlan értéke az emberiségnek, minden ostobaságával és otrombaságával szemben.  

Én azok közé tartozom, akik nagyon szeretik a jazzt. Még általános iskolás voltam, amikor az egyik unokabátyám révén kinyílt előttem ez a csodálatos világ. Minden zenei műfajnak megadom az elvárt megbecsülést, és hallgatom is mindegyiket, legyen az magaskultúra vagy szórakoztatás, mainstream vagy underground. Képviselhetik a lazulást vagy a lázadást, az életörömöt vagy a világfájdalmat, a kellemest vagy a nyers erőt.

De számomra a jazz az egyetlen zenei műfaj, ami a szabadságot jelképezi.

A jazz olyan műfaj, ahol megtanuljuk érteni és értékelni a szabadságot, átéljük, hogy az nem hullik csak úgy az ölünkbe, mert a szabadság egy figyelmes, és másokra is odafigyelő folyamat eredménye. A jazz improvizációra és a zenészek közötti együttműködésre alapul. Ebben az értelemben tökéletes névválasztás a szimbiózisra utaló Cimbiózis. A jazzkoncerten a közönség előtt és a közönséggel együtt születik meg az improvizáció. Úgy szárnyalnak a zenészek és a hangszerek, hogy a többi zenésznek és hangszernek is utat engednek a szárnyalásra. Lehetséges, hogy a jazz az egyetlen demokratikus műfaj? És talán a legbarátságosabb is, mert minden zenei műfajjal képes kooperálni. Az biztos, hogy a jazz nem ásatag, nagyon is naprakész, a zenei folyamatokat nyomon követő műfaj, az ember világra adott reflexióinak egyik legérdekesebb formája. 

Lukács Miklóst a Dresch Quartetben hallottam először. Lenyűgözött, megbabonázott, elvarázsolt. Hangszere a cimbalom, amit a jazzbe ő és Balogh Kálmán vezetett be. Bámulatos mesterműveket hoztak létre. A cimbalom a jazz-improvizációk egyenértékű hangszerévé vált. Lukács Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a cimbalom műfaji kereteinek kitágításában. A cimbalom világhírű képviselőjévé vált és világhírűvé tette a hangszert is.

Lukács Miklós

Egyik barátunk néhány éve rábízta a kisfiára, hogy milyen hangszert tanuljon, mert így nem kényszerként, hanem örömként éli majd meg a zenélést. Kipróbálhatta egy zeneiskolai nyílt napon a hangszereket. Ő minden kétely nélkül a cimbalmot választotta. Semmilyen előzménye nincs a családban a cimbalomnak és egyéb hangszereknek sem, de ő boldog odaadással tanulja.

A cimbalomnak tehát eredeti vonzereje van. És aki kételkedik ebben, az hallgassa Lukács Miklós felvételeit. (Például ITT) Minden bizonnyal a barátunk kisfia már járás- és beszédtanulás közben is sokszor hallotta az ő cimbalomjátékát.

A jazznek az improvizáció miatt elengedhetetlen élettere az élőzene, a koncert. Ilyenkor varázslatok születnek. Így történt ezen az augusztusi hétköznapon is. Kisétált a színpadra szerényen, minden csinnadratta és felhajtás nélkül három zenész, akik hangszerükből azt is kihozzák, amire eddig nem is gondoltunk. Egyvégtében játszottak egy komplex zeneművet, ami tökéletesen vegyítette a partitúrát és az abból induló improvizációkat, a kortárs zenét, a jazzt és egyéb műfajokat. Gyönyörű volt és izgalmas.

A közönség elbűvölten hallgatta. Belemélyedtünk a zenéjük világába. Követtük őket, vettük a kanyarokat. Nem könnyen befogadható slágerzene, de mégis felszabadító és varázslatos. Amikor vége lett, valaki felkiáltott a közönség soraiból: „Ezt kérjük még egyszer!” Lukács Miklós visszakérdezett: „Elölről?” Igen, még egyszer, újra, elölről végighallgattuk volna.

Olyan varázslat volt ez a koncert, ami mindörökre velünk marad. Sok ilyen élményt adtak ők már a közönségnek. A Kobuci picinyke színpadán, akkor és ott, minden látványos showelem nélkül varázslat történt.

Manapság mindenhonnan azt sulykolják, hogy menten szétesik a világ. És valóban, borzalmak történnek körülöttünk. Aztán jön egy ilyen koncertélmény. Minden felhajtás nélkül megszületik az ember legszebb ajándéka, amit ennek a világnak adhat: a zene.  

Amíg ilyen zenére képes az ember, van helye a világban. Amíg ilyen zene létezik, addig nem eshet szét a világ.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Legyen nekünk jazz