Olvasónapló

Írta: BikassyGergely

Ez is egy eltűnőben levő műfaj. Ötven-hatvan éve az irodalmi folyóiratok, sőt a hetilapok is tele voltak velük. Agyonművelt, többnyelven olvasó finomtollú írók, de rendszeresen az autodidakta, mindent magába, magától tanult Veres Péter is jelentkezett olvasónaplóval. Csökött, láncra kötött nézetei vegyültek eredeti gondolatokkal.

Befejezve a "cserépregényemet" (Vad Mecsek, 1944), megjelenését nyugtázva, de a hirtelenjött ősz bajaitól meglegyintve, iderajzolok afféle olvasónapló-félét, könyvek találomra.

Mario Soldati

Könyvesszekérről, 700 forintért emeltem ki a borzalmas címmel és borítóval, az eredeti után évtizedekkel egy obskurus alkalmi kiadó (MOKÉP) révén megmagyarított Mario Soldati regényt. "Erotikus fantáziák" címen: vakulj magyar. Talán fél (soft) pornó? Nem az: írója a huszadik századi olasz irodalom és film jelentős alakja. Mario Soldati (1906-1999) képzeletét nem annyira az erotika, mint inkább a kielégítetlen szexuális vágy gyötörte olasz férfiak és nők figurája, különféle tipusai érdekelték. Egy híres korai regénye is jól elkésve, a hatvanas évek vékony "Modern Könyvtár" sorozatában jelent meg: (Mi az igazság a Motta-ügyben?) Ez sem krimi, mint a címe ígérné. A harminchoz közeledő milánói ügvvéd egyszercsak eltűnik a tengerparti nyaralásán. Nyomoznak de hiába: Motta eksztatikus boldogságban él a tenger alatt sellőlányok társaságában. Addigi életében a mama rabságában, nők nélkül élt. A tengerben minden más, jobb és szebb. Ha visszatérve az emberek világába, már elpusztulna. - Érdekes, mélyebb gondolatoktól sem mentes kisregény volt. Nekem még megvan, hatvan év múltán is. 

Később írt, és legnagyobb közönségsikere, (eredeti címén Lettere di Capri) hosszabb, nagyobb igényű, nekem kis csalódás: Soldati túl sokat akarva alaposan megcsavarta a Goethe (Vonzások és választások) óta ismert házassági alaphelyzetet: aki tetszik, és aki látszólag hozzám való, nem ad igazi szexuális boldogságot - ad viszont egy látszólag nagyon nem hozzám való vad, vagy buta, vagy bármilyen másik, akivel viszont nem férhetünk össze... Soldati (vesztére) valami több évtized alatt játszódó csavaros szerelmi vadromantikát sző (persze fegyelmezett realista módszerrel), két párral, két baráttal, feleséggel és közös barátnővel. Majd a végén megcsavarja: a szolid, semmiről sem tudó feleségnek is volt évekig egy titkos halálos szerelme és - csak szexuálisan - boldoggá tevő "ágytársa". Csak az ágyban boldog vele, a házastársával meg csak az ágyon kívül. És fordítva is... A háttér az ötvenes évek, Amerika és Itália, de a háttér itt is talán igazi főszereplő: Caprinál a tenger. Maga a jól olvasható, "letehetetlen" regény - nekem kicsit sok. Néha belefut a lektűr tátott szájába. Érdekes, hogy filmre nem az egykor sikeres és jó fimrendező, maga Soldati vitte, hanem az olasz erotikus fim nagy, rebellis mestere, Tinto Brass, és nem a legjobb színészekkel.

Raymond Queneau

Queneau a világban, de Magyarországon is egy időben a legnépszerűbb francia író volt, főként a Zazie, meg a Stílusgyakorlatok révén. Sok műve le van fordítva magyarra, a Kemény tél (Un rude hiver) azonban nincs. Eléggé más, mint a legtöbb Queneau. Alig van benne trükkös szójáték, stiláris duplaszaltó, alig röhögő tigrisbukfenc. Látszólag teljesen szabályos regény, egyetlen főszereplő, néhány arányos mellékszereplő, lineáris cseleményvezetés. Van ezért kesernyés humor,de nagyon bújtatva. 1916 december, Le Havre, kikötőváros a La Manche csatornához. Főhőse a teljesen középszerű szabadságos hadnagy, akinek ellenszenves hivatalnok bátyján kívül senkije nincs a városban. Beleszeret egy angol katonalányba, de a szerelem, ami talán nem is volt az, hamar elhal. Megismerkedik két gyerekkel, moziba viszi őket. Bátyja családi ebédjén apróbb botrányt kelt. Éjjel-nappal, randa, kemény hideg van. Német kémet sejt egy ellenszenves svájci vendégben, aki vagy nem kém, vagy nagyon is az. Ez a Lehameau nevű sebesült szabadságos hadnagy (akinek neve rímel a Hamlet névre) szintén nem rokonszenves: balga, ügyetlen, korlátolt figura, egy a sokezerből. Állítólag az író kicsit az apjáról mintázta... de vissza a regényhez: Hősünk az angol katonalány után beleszeret az egyik kisgyekbe. Annette úgy 12 éves, eszesen cseveg, imádja és szerelmesének tekinti a férfit. Lehameau 13 éve, felesége tragikus halála óta nem érintett nőt, utcalányt sem, senkit. Ez bizonyos elfojtott szexualitást ígérne a kislánnyal. A regény befejezéséig semmi ilyen nincs. ezt a "nincset" nehezebb megírni, mintha volna valami botrányos. Lesz ilyesmi, vagy nem, azt az író sem tudja. A regény, és 1916 legvégén antihősünk feleségül veszi a kislány húsz éves nővérét. Az olvasó kicsit örül, hogy többet nem tud meg: mesteri befejezés a kisrealizmus látszata mögött nem kisrealista regénynek. Senki ne kérdezze, hogy hát ha nem kisrealista, meg nem is hagyományos lélektani regény, akkor mi. Én sem tudom. Csendes remekműnek érzem.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

"Párizsban szép a nyár..." (Louis Malle és Zazie)

A szakadék szélén

 Írta: Inkabringa

Évekkel ezelőtt a blogban is írtam arról (ITT), hogy egy társadalom mentális egészségének jelzője lehet, hogyan bánik a kiszolgáltatott csoportjaival. Ezek a csoportok különbözőek országonként, de van két nagy szelete az emberi populációnak, ami minden országban jelen van: a gyermekek és az idősek. Azért írok most róluk, mert aktualitása van a naptár szerint is, a magyar társadalom morális állapota alapján pedig örökkön örökké.

Menjünk a naptár szerint. Október 1. az idősek világnapja. Kis hazánkban megint lett belőle egy álságos pénzosztás és kézrázásos szóvirágzás, egyébként senki ügyet nem vet rájuk. Most a nyugdíjprémiumtól volt hangos a sajtó, de ne feledjük azt a tényt, hogy egy másik – korábbi - döntés alapján lesznek olyan települések, ahol a házi segítségnyújtás veszélybe kerül, ami sokkal súlyosabb csapás, mint amennyi segítséget jelent néhány ezer forintos juttatás. Ezeken a településeken sem az önkormányzatoknak, sem az egyházaknak nem éri majd meg fenntartani a házi gondozást. És úgy van ez a mi civilizált világunkban, hogy ha nincs állami támogatás, elillan a keresztényi szeretet.

A nagyobb településeken nagyobb esély van több lehetőség közül választani, de félő, hogy a kis településeken, pláne a kispénzű és a család támogatása nélkül élő időseknek nem lesz segítségük a mindennapjaikhoz. Azok az idős emberek, akik saját otthonukban élnek, és a napi egyórás segítség fontos nekik a fenntartható életminőség szempontjából, egyedül maradhatnak a problémáikkal. Persze lesznek, akiknek a család segít. Bár az is igaz, hogy nem hivatkozási alap manapság egy munkahelyen az idős szülő gondozása. Nem is értik. Ez nem társadalmi elvárás a mai magyar hazában. Pedig az egyik legnagyobb csoda, ha négy generáció élettapasztalata keveredhet egy családban és a dédunokák a dédszülők emlékét magukkal viszik egész életükben.

Azonban, akiknek nincs más választási lehetőségük a településükön, teljes kilátástalanságba juthatnak a házi segítségnyújtás megtépázásával. Velük együtt természetesen a szociális gondozók is kilátástalan helyzetbe kerülnek, akiknek a munkahelye és a megélhetése kerül veszélybe. Miközben óriási szükség van rájuk, és kifejezetten tiszteletreméltó, amit csinálnak, az egyik legrosszabbul kereső munkavállalói csoportba tartoznak. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a kispénzű idős emberek könnyen lehet, hogy egyszer csak minden segítség nélkül maradnak az amúgy is elfeledett apró településeken. Mert számukra a talpraesett és elkötelezett szociális gondozók jelentik az egyetlen segítséget. A szociális gondozó, ha kell, viszi nekik naponta a vizet a kútról, fillérekből megoldja a bevásárlást, postára megy, ügyeket intéz, és veri az asztalt az érzéketlen hivatalokban, hogy tüzelőhöz és gyógyszerhez jussanak. Családjuk már nincs, vagy nem tud törődni idős hozzátartozójukkal: oldja meg más. Az állam is ezt mondja. A társadalom is.

Aztán itt van a másik kiszolgáltatott csoport, a gyerekek. Akiket a buta felnőttek kénye-kedve szerint akarnak idomítani konformista, mindenbe belenyugvó, jól irányítható emberré. A társadalmi szocializáció alapvető terepe az iskola. Kérdés, hogy melyik társadalom, mire akarja használni. Jelenleg úgy érzem, hogy a magyar társadalom méla bambaként nézi, hogyan teszik tönkre a jelenét és jövőjét. Aki szót emel, azt lepisszegik, megfenyítik.  Inkább ne ugráljunk, sosem volt ez jobb, majd lesz valahogy, én elvagyok így is. Ez a mentalitás öröklődik majd az idők végezetéig?

Aki most a pedagógusokért kiáll, az a gyermekekért áll ki. Végső soron a társadalom jövőjéért. Azért, hogy a mai gyerekek már ne váljanak olyan besült, meghunyászkodó, megosztott, konformista, elkényeztetett kegyetlenné, mint amilyennek a mai magyar társadalom kinéz. Hogy legalább nekik legyen alternatívájuk a jövőben az ország határain belül is. Ha nem értjük meg egymás problémáit, ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ha a másik feletti diadal előrébb való, mint a másik méltóságának megőrzése, akkor végképp elzüllik ez az ország. Az iskola fontos terepe lehetne egymás megbecsülésének, a világ felé nyitásnak és a meritokratikus szemléletmódnak, de persze lehet a kasztosodás szigorának hatalomszolgáló laktanyája is. 

Ne feledjük, hogy a gyerekeknek, az időseknek, a tanároknak, a szociális gondozóknak, és az ország minden egyes állampolgárának méltóságra és méltányos bánásmódra is szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát e honban.

Én nem az alapján becsülök valakit, hogy milyen autója van, mekkora a vagyona, milyen klikkrendszerek és gittegyletek alapján határozza meg önnön nagyszerűségét és mások megvetését.

Egyetlen szempontom, hogy a szakadék szélén ki nyújt kezet a lefelé zuhanóknak. Aki ezt teszi, tisztelem, burkolózzon bármilyen hétköznapiságba is: lehet tanár, szociális gondozó, civil önkéntes, vagy bárki más. Aki félrenéz, átnéz másokon, netán félretol másokat, akármilyen kiemelt üdvöske csoportba tartozhat, emberként nem lehet rá számítani.

Nem győzöm mondani, hogy végre egymásra kellene figyelnie ennek a társadalomnak, és akkor megváltozna a hatalmi viszonyrendszer is..

Sok tekintetben élhetetlen ez az ország, nemcsak materiális értelemben, hanem az egymáshoz való viszonyulásokban is. A család és a barátok jelenthetnek menedéket ebben a jeges viszonyrendszerben. Társadalmi szinten egyetlen értelme, hogy itt maradjunk: segíteni a szakadék szélén egyensúlyozóknak. Minél többen vannak, akik segítenek másoknak, akik kiállnak másokért, annál hamarabb ébredhet rá a társadalom, hogy a kiszolgáltatott csoportok magára hagyása az ország jövőjének szakadékba taszítása, és egyetlen szóval összefoglalva: szégyen. 

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Példa a teljességre

Iskolapélda

Csak hús

Méltóság

Megjelent! - Vad Mecsek 1944

 

Megjelent Gergely új könyve a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában. 

Vad Mecsek 1944

Cserépregény

Cserépdarabokként villannak föl a világháború és a vészkorszak napjai Mohácson és Pécsen Bikácsy Gergely új könyvében, amely különös játéka valóságnak és fikciónak. A Mecseken innen és túl a magyar történelem vad haláltánca zajlik, menekülő zsidókkal, meghasonlott katonatisztekkel és őrjöngő nyilasokkal, amelyhez Bikácsy prózájának szaggatott (emlék)képein nyakatekert bürokratikus rendeletek, gépírásleckék és katonai vezényszavak szolgáltatják az aláfestő zenét. S miközben virágzanak a gesztenyefák, és vidáman csörgedeznek a hegység láthatatlan vizei, egy bájos mohácsi lány egy pécsi apácazárda falai között, a rejtélyes és magának való Pater Rabanus oldalán próbál menekülni a rá kiszabott sors elől.

A Nemzetközi Könyvfesztiválon október 1-jén (szombaton) 13.00-14.00 óra között a Múlt és Jövő Kiadó standjánál (GE1 stand) dedikál Gergely.

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek 1944 (regényrészlet)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek 1944 című cserépregényből

Godard

Írta: BikassyGergely

91 éves korában meghalt. Néhány egykori társa az "új hullám" idejéből szintén sokáig élt (Alain Resnais, Agnès Varda, Jacques Rozier, Jacques Rivette). Volt idejük, hogy megváltoztassák a filmet. Hogyan változtatták meg? Nehéz lenne pontosan és kimerítően elmondani. Legjobb, ha meg sem próbálom.

Jean-Luc Godard (1930-2022)

"Vonat érkezése a pályudvarra". Lumière-ék ősfimje roppant érdekes volt, és nem nagyon kérdezte a néző: miért ott a felvevőgép, ahol van? Azért volt ott, mert a vágányok végén volt a legjobb helye, szemben és oldalt, oldalt, hogy jól lássuk a vonatról leszálló utasokat. Ezt ma is így venné fel a legtöbb rendező, maga Godard is.

Annyi ideig jöttek az utasok, amíg ki nem fogyott a tekercsből a film. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Bonyolult akkor lett minden, amikor már sokkal több film fért egy tekercsre, és amikor valakinek eszébe jutott, hogy a felvevőgép közelebbről is próbálhat képet felvenni. Innen aztán már nem volt megállás.

Godard-nak fiatal kora óta ezer és ezer kérdése volt a filmfelvétel lehetőségeiről. Ha ezreket nem is azonnal, de száz és száz lehetőséget elég hamar kipróbált. Majdnem mindig eltért attól, amit mások csináltak, ahogy mások forgattak. Mindent másképp akart látni és másként láttatni. Idénként buta politikai propagandák kísértették. Ezt is túlélte, mint a kereskedelmi sikereit (borzasztó, de ilyen ballépése is volt, nem egy!) Szerencsére maradt, aki akart. Kisérleti - marginális - provokátor -képroncsoló.

"Búcsú a nyelvtől" - egyik öregkori kísérletének címe. Azt hiszem, nem is csupán a filmnyelvre lehet érteni. Hogy mire még, azt jó ideig kutatni fogja kritikus, tudós, és a világ összes nézője.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Godard és Godard

Godard ugróiskolája

Godard: téli művész?

Németország Kilenc Új Nulla

Iskolapélda

 Írta: Inkabringa

Semmi sem tökéletes (csak Bach, mondják a zenetudósok), de az egyik legnemesebb emberi cél a tökéletesedésre törekvés. Különösen akkor, ha egy egész társadalom tökéletesedéséről van szó. A finnek a társadalmi tökéletesedést az oktatással alapozták meg. Mélyről indultak és a csúcsra jutottak. Nem volt soha könnyű a helyzet, néha kifejezetten katasztrofális volt, de úgy hatvan évvel ezelőtt a finnek mégis úgy döntöttek, hogy egy igazán nagy társadalmi elhatározás révén kilábolhatnak abból a reménytelenségből, amiben épp akkor volt az oktatás.

Finnországban az 1860-as évektől kezdődött az alapfokú oktatás, és 1921-től lett kötelező az iskolai oktatás. Ekkor a 15 évnél idősebbek 29%-a még nem tudott írni és mindössze 5%-uk tanult tovább. A kötelező oktatás óriási lépés volt a társadalmi szintkülönbségek kiegyenlítéséhez. De mint tudjuk, ez önmagában kevés.

Erősen tagolt volt az oktatás szerkezete Finnországban. Az alapfokú iskola négy évig tartott, majd választhatták a továbbtanulók az ötéves alsóbb fokú és a három éves felsőgimnáziumi oktatást. Az 1960-as években már rájöttek arra, hogy ez az iskolarendszer szélsőségesen széttagolja és egyenlőtlenné teszi a társadalmat, de arra is rájöttek, hogy az oktatás nem az a falat, amit egyben lehet lenyelni, vagy hatalmi szóval elintézett üggyé tenni.

1963-ban (csaknem hatvan éve) nagy lépésre szánták rá magukat a finnek azzal, hogy a Parlament a komprehenzív oktatási rendszer megalkotása mellett döntött. 1968-ban került a Parlament elé az új oktatási törvény. 1963 és 1968 között – öt éven át – széleskörű társadalmi egyeztetés előzte meg a törvényalkotást, amelyben a szakértőkkel, pedagógus szervezetekkel, a különféle szakmákat képviselő szakszervezetekkel, civil szervezetekkel és az oktatásban bármi módon érintettek képviseleteivel egyeztettek. Öt éven át.  A törvényt előkészítők mindenkit meghallgattak, mindenki véleményét kikérték, és ami igazi unikum a mi kies hazából nézve, figyelembe is vették. De szép ebbe belegondolni. Mások persze azt gondolhatják, minő gyengeség ez, hisz nem akadt egyetlen omnipotens mindentudójuk, akinek akarata mindenki más akaratát meghatározta volna, és egy pazar huszárvágással egy nap alatt elintézi, amit el akar. Nem, a finneknek nem volt ilyenjük, úgyhogy mindenki mindenkivel szóba állt, mindenki véleményét és ötleteit meghallgatták, és meg is fogadták.

Így kialakult egy nagy nemzeti közös álláspont arról, hogy a komprehenzív oktatás, ami az alsó- és középfokú oktatást a társadalmi egyenlőség eszközének tekinti, az ország fellendülését szolgálja majd. Ez olyan erős elköteleződést jelentett a társadalom minden csoportja számára, hogy vitték tovább a fonalat, éveken, évtizedeken át, bárki került is a kormányrúdhoz.

Az alapképlet változatlan maradt: a komprehenzív oktatási rendszer segít redukálni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a társadalmi egyenlőség sikeres társadalmat teremt.

Nem azért tettek így, mert nagy jó dolgukban erre is ráértek, hiszen a finn társadalmat is időről időre válságok rázták és rázzák meg. Azért tettek így, mert a társadalom számára egyértelművé vált, hogy ásványi lelőhelyekben nem dúskálnak, ámde kiaknázatlan vagyonuk az ott élők tudásszintje, amivel tényleg csodás felívelésre tettek szert.

Remélem, kis hazánkban nem abban bontakozik a nemzeti konszenzus, hogy ha már gazdag ásványi lelőhelyeink nincsenek, legalább kiművelt fők se legyenek e honban (kivéve a szűk elit elitista iskolába terelt elitté nevelt gyermekeit). Nem feszélyezi ez módfelett a társadalmat?

Szóval a finnek újból éveket töltöttek el (újabb széleskörű szakmai egyeztetések révén) a gyakorlati módszertan kidolgozásával, amikor is 1972-ben először az elmaradottabb északi és keleti régiókban (nem ám a kiemelt elitiskolákban) kezdtek hozzá az újítások bevezetéséhez, majd 1977-től terjesztették ki az egész országra a komprehenzív oktatás rendszerét.

Az 1970-es években a tanárképzés kiemelt területe lett az egyetemi oktatásnak, a tanárok szakmai felkészültségét növelték, ezzel együtt nőtt a bérük is, ráadásul a döntéshozók kikérték a véleményüket, és nagyfokú módszertani önállóságot kaptak. Ezzel elérték azt a furcsaságot, hogy a tanári szakma társadalmi presztízse megnőtt. Itt is van még hova fejlődni, vannak is hiányosságok, problémák, de más országokban meg már fű sem nő. 

Ezzel azonban nem volt minden megoldva. Mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, aminek orvoslása egyre eredményesebbé tette az oktatás színvonalát. 1982-ben újabb törvényt alkottak annak a tendenciának a kiküszöbölésére, hogy a jobb helyzetben levő családok kiváltságos körülmények közé juttatták gyermekeiket, a társadalmi szakadékot vészesen tágítva. Minden szülőnek a saját gyermeke felé fordul a szíve, de ha ez túlburjánzik, akkor végletes társadalmi egyenlőtlenségekhez és csoportszegregációhoz vezet. Aki szeret ilyesmivel dicsekedni, az büszkén hozhatja fel kis hazánkat példának. De a finnek nem voltak erre büszkék. A kiváltságosok kiválasztódását kifejezetten nyomasztónak és kártékonynak tartották az eredeti cél, a társadalmi egyenlőség kialakítása szempontjából. Úgyhogy 1985-ben gyakorlatilag is bevezették az inkluzív oktatást, amelynek keretében a perifériás csoportokból érkező gyerekek is helyet kaptak az osztálytermekben. A szelekciót nem tudták tökéletesen kiiktatni az oktatásból, de összehasonlíthatatlanul jobb a finneknél a helyzet a rendkívül szelektív és szegregáló magyar oktatási rendszerhez képest.

Summa summarum, a finn oktatási csoda alapköve lett a hátrányból induló gyerekek felzárkóztatása. A PISA-felméréseken a finn gyerekek szárnyalnak. A szárnyalást társadalmi szinten nem az jelenti, hogy a társadalom felső harmadába tartozó gyerekek kibontakoztatják a tehetségüket, hanem azt, hogy a periférián levő, kihívásokkal küzdő gyerekek is jó eredményen teljesítenek.

A finnek jelentősen megközelítették, amire titkon és nyíltan is úgy vágytak, a társadalmi nivellálódást. A finnek le akarták gyűrni azt a démont, ami a gyerekek előmenetelét a szülők társadalmi helyzetétől teszi függővé.

Ehhez persze az kellett, hogy nemcsak oktatási, hanem szociális segítséget is biztosítsanak a gyerekeknek és szüleiknek, hogy önálló szakmai tényezőként tekintsenek a pedagógusokra, hogy autonómiát kapjanak az iskolák, hogy az oktatás decentralizált legyen, és a társadalmi egyenlőség ügye közös érdekké váljon. És mindezt jelentős és minden kormány számára evidenciának tekintett állami támogatás kísérte. Ha gazdasági válság volt, ha nem.

Nem utolsósorban a civil szervezetekre is támaszkodik a finn oktatás. Tárt kapukkal várják a civileket az iskolákba. A finneknél hagyományosan erős a civil társadalom, a lakosság 80%-a részt vesz valamilyen civil szervezetben élete folyamán, sokan egyszerre több szervezetben is aktívak. Az önkormányzatokban diákvezetőt is választanak, ezzel is a közéletben való jártasságra, a közügyek iránti felelősségre és kritikus érdeklődésre buzdítják a fiatalokat. Egyszóval a finneknél a civil öntudatnak rangja van. Az jó lehet.

Hosszan lehetne még elemezni a finn oktatási rendszert, mert egyáltalán nem könnyű és kikövezett társadalmi-gazdasági körülmények között alakult ki és létezik mindmáig. Most is újabb és újabb megoldandó bajok merülnek fel. A finnek a felülről eldöntött centralizálás helyett az alulról felfelé építkező hosszú távú célratörést választották. Nem tökéletes a finn oktatási rendszer, de a tökéletesedésre törekszik. Minden sikerével és minden buktatójával együtt is egy tiszteletreméltó társadalmi cél példája. A finneknél is volt már sok baj, de egyben minden kormány és minden politika körül settenkedő egyetértett: az oktatás által teremtett társadalmi kiegyenlítődés a kulcsa a társadalmi jólétnek. Ha tökéletesen nem is tudják megvalósítani, de legalább megpróbálják.

Köztudott, hogy a magas GDP önmagában nem segíti a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását. Az egyenlőtlenségeket az oktatás - minden társadalmi csoport által elérhető - magas színvonala csökkenti.

A finnek oktatási rendszere hovatovább odavezetett, hogy évek óta nemcsak a PISA felméréseken végez az élen Finnország, hanem a boldogságindexen (World Happiness Report) is.

A finn és a magyar oktatás között hasonlóság is van: mindkét országban az oktatási rendszer közvetlen érintettjei az iskolások, az iskolások szülei, és az ő tanáraik. A különbség csak annyi, hogy kis hazánkban valamennyien megszenvedik a jelenlegi oktatási helyzetet és a jelenlegi társadalmi közeget. Ez a közeg pedig olyan, hogy mindenki mások fejére állva akarja kint tartani fejét vízből. Ez az emberi psziché hibája, hogy ha valaki hozzájut valamihez, és más meg nem, akkor előbb-utóbb meggyőzi magát, hogy neki az jár, sőt, meg is érdemli, nem úgy, mint mások. Ez a társadalmi attitűd nem kedvez a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Nem is áll kis hazánk a boldogságindex élén.

Értük írtam ezt a bejegyzést: az iskolás gyerekekért, a szüleikért és a tanáraikért. Az ő elégedettségük a PISA és a GDP adatain is sokat javítana. Nem beszélve az ország boldogságindexéről. Minél később kezdünk hozzá ahhoz, amire a finnek rászánták magukat, annál később jön el a társadalomban a kiegyenlített boldogság. Nem a tökéletes az egyetlen siker, a tökéletesedés is az.