Keresés ebben a blogban

2020. április 19., vasárnap

Symbolon

Írta: Inkabringa


A családtörténet szerint nagyon korán kezdtem el járni, és onnantól ez lett a kedvenc időtöltésem. Boldog mosollyal totyogtam. Állandóan mozgásban voltam. Előfordult, hogy mindenkinek dolga akadt, ilyenkor betettek a járókába, mert az biztonságos. Ott ültem egy ketrec mélyén egyedül. Üvöltöttem. Telerakták játékokkal. Tovább üvöltöttem. Kivettek. Akkor boldogan mosolyogva totyogtam megállíthatatlanul összevissza. Végül rájöttek a megoldásra. A két kamasz fiú bátyám kialakított egy biztonságos helyet nekem az erkélyen, amiből semmilyen irányba nem eshetek ki, és ha épp senki nem tudott rám figyelni, kitettek oda, hogy nézegessek. Imádtam. Boldogan nézegettem az embereket és a nagyvilágot, vagyis amit abból egyévesen befogadhattam. 

Ez mostanság gyakran eszembe jut. A karantén próbára tesz mindenkit. Az egész világot. Hiába is indulnék el boldog mosollyal valamerre, mindenhol egy járóka mélyén találnám magam. Az egész világon minden ember ül a saját járókájában, és várja, hogy végre kivegyék onnan. Jó hír, hogy a társadalmi szocializációm sikeres volt, mert most már legalább nem üvöltök. Belátom, hogy ezt most ki kell bírni. Nem könnyű. Dolgoznom kell, eszes dolgokat írni, miközben hatalmas érzelmi hullámok zúgnak bennem. Élni, mint aki gépből van. De én emberből vagyok.


Amit most az emberek szerte a világon végigcsinálnak, igazi hőstett. Sokan háborúnak nevezik, én inkább azt mondom, heroikus béketeremtés folyik. Sosem éreztük még ilyen erősen, mennyire sérülékeny és mennyire egységes az emberi faj. Rasszok, nációk, vallások, ugyan már. Mind homo sapiensek vagyunk. Az ősi parancs: túlélni.

A karantén egyértelművé tette, hogy alapjában véve továbbra is olyanok vagyunk, mint az ősember. Szükségünk van egymás közelségére. Mindennél inkább. Ez az ősi biztonságunk: az emberek közelsége. Mindenki egymás tekintetére és érintésére vágyik. Ez a mikroszkopikus kórokozó nemcsak a tüdőt, hanem az emberi természetünk alapjait támadta meg. 


Ez most nagy próbatétel mindenkinek. Egyszer vége lesz. Valahogy. Átvészeljük. Jól kifogtuk a történelmi időket.

Ráakadtam az interneten a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem periodikájára, a címe Symbolon. Jó név. Állítólag a tarot is használja, én viszont nem használom a tarot kártyát. Más emlékem fűződik a szóhoz, az ókori görögök által használt jelentésében. Húszéves koromban egy 70 éves szuperintelligens, vagány idős hölggyel összebarátkoztam. Én őrjítő szerelmi mámorok és őrjítő szenvedések között hánykolódtam sűrű egymásutánban. Ő mindig csak legyintett, szalmaláng, mondta, én csak a symbolonra figyeljek. Egy letört darabja vagyok egy egésznek, és ha megtalálom a másik darabot, az egészre is rátalálok. A sok fellobbanó szalmaláng között felismerem majd őt, aki a symbolon másik fele. Akkor enigmának tűnt, most már értem. A symbolon mindenkinek segítség lehet: el kell érnünk az összetartozó részek kapcsolódását. 

Az emberiség nem hibátlan faj, mert azok a hangyák. Sosem leszünk olyan tökéletesek, de ne legyünk nagyravágyók. Nem olyan időket élünk. Az emberbe bele van kódolva az oktondiság és az eszesség, a durvaság és a finomság is. De azt el kell ismerni, hogy nagyon tud küzdeni a túlélésért.

Sokak szerint minden másként lesz, ha ezen túl leszünk. Minden jobb lesz. Meglátjuk... Lehet, hogy ennek eléréséhez mindenekelőtt a politikusokat kellene karanténba zárni. Claude Lévi-Strauss szerint a neolitikus ember volt az utolsó példaadóan bátor innovátor az emberiség történelmében, aki a nagy vészben képes volt mindent másként csinálni, és túlélni. Ezredévekre megteremtette az emberiség felvirágzását. Most majd nekünk kell találékonynak és bátornak lenni. Igaza volt Weöres Sándornak: „embernek lenni folyton nehezebb”.




Kapcsolódó írások: A debatter - Claude Lévi-Strauss


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése