A családtörténet szerint nagyon korán kezdtem el járni, és onnantól ez
lett a kedvenc időtöltésem. Boldog mosollyal totyogtam. Állandóan mozgásban
voltam. Előfordult, hogy mindenkinek dolga akadt, ilyenkor betettek a járókába,
mert az biztonságos. Ott ültem egy ketrec mélyén egyedül. Üvöltöttem. Telerakták
játékokkal. Tovább üvöltöttem. Kivettek. Akkor boldogan mosolyogva totyogtam megállíthatatlanul
összevissza. Végül rájöttek a megoldásra. A két kamasz fiú bátyám kialakított
egy biztonságos helyet nekem az erkélyen, amiből semmilyen irányba nem eshetek
ki, és ha épp senki nem tudott rám figyelni, kitettek oda, hogy nézegessek. Imádtam.
Boldogan nézegettem az embereket és a nagyvilágot, vagyis amit abból egyévesen
befogadhattam.
Ez mostanság gyakran eszembe jut. A karantén próbára tesz mindenkit.
Az egész világot. Hiába is indulnék el boldog mosollyal valamerre, mindenhol
egy járóka mélyén találnám magam. Az egész világon minden
ember ül a saját járókájában, és várja, hogy végre kivegyék onnan. Jó hír, hogy
a társadalmi szocializációm sikeres volt, mert most már legalább nem üvöltök. Belátom,
hogy ezt most ki kell bírni. Nem könnyű. Dolgoznom kell, eszes dolgokat írni, miközben hatalmas
érzelmi hullámok zúgnak bennem. Élni, mint aki gépből van. De én emberből
vagyok.
Amit most az
emberek szerte a világon végigcsinálnak, igazi hőstett. Sokan háborúnak
nevezik, én inkább azt mondom, heroikus béketeremtés folyik. Sosem éreztük még ilyen
erősen, mennyire sérülékeny és mennyire egységes az emberi faj. Rasszok,
nációk, vallások, ugyan már. Mind homo sapiensek vagyunk. Az ősi parancs:
túlélni.
A karantén
egyértelművé tette, hogy alapjában véve továbbra is olyanok vagyunk, mint az
ősember. Szükségünk van egymás közelségére. Mindennél inkább. Ez az ősi
biztonságunk: az emberek közelsége. Mindenki
egymás tekintetére és érintésére vágyik. Ez a
mikroszkopikus kórokozó nemcsak a tüdőt, hanem az emberi természetünk alapjait
támadta meg.
Ez most nagy próbatétel mindenkinek. Egyszer vége lesz. Valahogy. Átvészeljük. Jól kifogtuk a
történelmi időket.
Ráakadtam az interneten a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem periodikájára,
a címe Symbolon. Jó név. Állítólag a tarot is használja, én viszont nem
használom a tarot kártyát. Más emlékem fűződik a szóhoz, az ókori görögök által használt jelentésében. Húszéves koromban egy
70 éves szuperintelligens, vagány idős hölggyel összebarátkoztam. Én őrjítő szerelmi mámorok és őrjítő szenvedések között
hánykolódtam sűrű egymásutánban. Ő mindig csak legyintett, szalmaláng, mondta, én csak
a symbolonra figyeljek. Egy letört darabja vagyok
egy egésznek, és ha megtalálom a másik darabot, az egészre is rátalálok. A sok fellobbanó szalmaláng között felismerem majd őt, aki a
symbolon másik fele. Akkor enigmának tűnt, most már értem. A symbolon mindenkinek segítség lehet: el kell érnünk az összetartozó részek kapcsolódását.
Az emberiség nem hibátlan
faj, mert azok a hangyák. Sosem leszünk olyan tökéletesek, de ne legyünk
nagyravágyók. Nem olyan időket élünk. Az emberbe bele van kódolva az oktondiság
és az eszesség, a durvaság és a finomság is. De azt el kell ismerni, hogy nagyon
tud küzdeni a túlélésért.
Sokak szerint minden másként lesz, ha ezen túl leszünk. Minden jobb
lesz. Meglátjuk... Lehet, hogy ennek eléréséhez mindenekelőtt
a politikusokat kellene karanténba zárni. Claude Lévi-Strauss szerint a
neolitikus ember volt az utolsó példaadóan bátor innovátor az emberiség
történelmében, aki a nagy vészben képes volt mindent másként csinálni, és
túlélni. Ezredévekre megteremtette az emberiség felvirágzását. Most majd nekünk
kell találékonynak és bátornak lenni. Igaza volt
Weöres Sándornak: „embernek lenni folyton
nehezebb”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése