Verzió a karanténra

Írta: Inkabringa

Most mindenki karanténban van. Az egész világ. Rég volt ennyire egyproblémájú az emberiség. Ez nemcsak az orvostudománynak, a társadalomtudósoknak is kutatási téma.

Pillanatok alatt megváltozott az élet. Online kultúra. Étel házhozszállítás. Minden házhozszállítás. Home office. Távoktatás. Kijárási korlátozás. A divatcégek maszkot gyártanak, a parfümgyártók fertőtlenítőt, az autógyárak lélegeztetőgépet. A tavasz trendje: gumikesztyű és maszk.

Életben tartó szlogen lett a „maradj otthon”, de ráébredtek az emberek, hogy ez bajjal is jár. Összefolynak a napok, lassul az élet, egyhangúság, bezártság, mit nézzünk, mit olvassunk, online meditáció, tévémise, tippek kenyérsütéshez, pszichológiai tanácsok hasizom gyakorlatokkal. A soha figyelemre nem méltatottaknak munkanélküliség, éhezés, családon belüli erőszak, kilátástalanság, segítségtől való elzártság jut.

A karantén nekem nem a papírforma szerint zajlott eddig. Egy ideje már amúgy is home office-ban dolgoztam, nem változott a munkarendem a karanténnal. Csak felkapom a laptopom, és bárhol dolgozhatok. Nincs munkaidő, csak határidő, bár ez néha sokkal kegyetlenebb tud lenni. A home office most nem a szabadság, hanem a röghöz kötöttség szimbóluma lett.

A karantén elején jöttek a szívélyes üdvözletek, hogy milyen pompás, hogy én már eleve home office-ban vagyok. Küldenek munkát. Küldtek mindenhonnan. A már meglévőkhöz. Elvállaltam. Ilyenkor így kell. Vagy nem? Nincs tapasztalatom a világjárvány alatti munkaetikáról. Gyorsan írok. Menni fog. De ez akkora mennyiség volt, hogy csak annyit tudtam mondani: ó. Többre nem is volt idő. A határidők olyan rövidek, hogy szinte nincsenek is. Tegnapra kell.

Innentől kezdve csak a munka volt. Ahogy teltek a napok, egyre inkább. Nekem nem folytak össze a napok, mert napra-órára-percre számon kellett tartanom a határidőket. Nem lassult le az élet, sőt pergett eszementen. Már nincs egy nap sem a határidőig, de van még hátra legalább 30 ezer karakter – hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel. Menni fog. Ez már semmiség. A szakirodalmakhoz megnyíltak online adatbázisok. Ó, egek, micsoda kincseket rejt az internet! Kezdetben böngészés belefeledkezve, kedvemre, összevissza, a határidő rögvest fenyegetően két métert ugrott felém.

Néhány órás alvások. Ahogy közeleg a határidő, ennél is kevesebb. Még így is egyperces szép álmaim vannak egy karantén nélküli világról. Szakirodalmak olvasása hajnalban, pár óra alvás után pihentebben. Ilyenkor jönnek az ötletek is. Merengő kávézások reggelente. Egy tavaszi kert látványa. Gyönyörű. Egyik reggel egy rigóval hosszan néztük egymást a nyitott ablakon keresztül. Úgy tűnt, együttérzéssel figyelt. Gondolta, az a szegény ott bent egy rab madár. Ez persze butaság, tudom, az antropogén gondolkodás vigasza. Mindenesetre a rigó nem volt ellenséges.

Éjszaka írok, az ébren tart, tudok haladni. Pörög bennem az adrenalin, a határidő zakatol a fejemben. Éjszakai írás közben zenét hallgatok. Olyan zene kell, ami energetizál, de nem zaklat fel, és nem térít el a hivatkozásoktól és lábjegyzetektől. Hallgatom a Dirty Dozen Brass Bandet és Dizzy Gillespie 100. születésnapjára megjelent lemezválogatást. Jó választás mindkettő. Hajnal felé Dizzy Gillespie-től a Mas que nada maga a felüdülés. Két perc tánc = öt oldal jó tempóban. A zene ereje. Szabadalmaztatni kellene.

Ha nem lenne ilyen bolond ez az ország, kizárólag zene- és táncantropológiával foglalkoznék. De itt muszáj szabadságharcosnak is lenni. Mert csodálatosan izgalmas hely ez a kis haza, itt mindig úgy kell állampolgári jogainkon tartani a kezünket, mint egy vadnyugati cowboynak a Coltján. Ha egy pillanatra másfelé néz, leterítik. Vajon miért van itt a hatalomnak mindig az a kényszere, hogy terjedelmes ülepével rátelepedjen az ország népére? És világjárvány idején, az egymásért felelősséget vállaló karanténba szorítva, hogyan tudunk annyi gombostűt a fejünk fölé tartani, hogy elriasszuk ettől a szándékától?

A munka mellett is olvastam a híreket, ahogy mindenki. A munkától lopott pillanatokkal töltődöm az online kultúrából, és mások számára feltöltök ezt-azt, de csak percekre. Örömteli összekacsintások. Mintha lenne egy normális élet. Bárcsak lehetne. Egyébként a napi rutin: fertőtlenítek, kezet mosok, főzök, aggódom, szervezek, lelket tartok, lelket rázok, sok a gond, úgy teszek, mintha minden rendben volna. Nem mindig sikerül. Aggódás a másikért. Végtelen boldogság, ha jól van. Barátok, rokonok. Mindenkire idő kellene. Most sokaknak ebből van a legtöbb. Nekem nincs. Kevesekkel telefonálok. Gyűlnek a megválaszolatlan emailek. Megértik. Remélem. Csak semmi bajuk ne legyen. Rohanok a percekért, a másodpercekért, a karakterszámokért, a hivatkozásokért és lábjegyzetekért. Napról napra egyre feszítőbb. Semmit nem tapasztalok meg a karantén unalmából. Kicsit zavar. Mintha kimaradnék valamiből. 

Végre minden sürgős munka kész. Határidőre. Túl vagyok a sűrűjén. Egy éjszaka, amit végigalhatok. Ólmos, mély alvás. Álomtalan. Szinte habzsolom az alvással töltött órákat. Fenyegető határidő nélkül ébredek. Visszatérhetek az életbe. De nincs is élet. Most karantén van. Illetve most a karantén az élet. Nem lázadozom ellene. Nincs más megoldás egyelőre. Mások érdekében kuksolunk. Csak a karantén miatti hatalmi játszmázás miatt lázadozom. A dac a társadalom immunrendszere. Ebben a társadalomban nem jól működik.

Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvében írta, hogy Recsket azok élték túl, lélekben is erősnek maradva, akik nem csupán az élelmiszeradagra és a munka utáni dermedt pihenésre figyeltek, hanem egymásnak – látszólag feleslegesen - különféle tudásterületekről előadásokat tartottak (humán- és természettudományok, művészetek és műszaki tudományok). A fizikai túlélést a tudás által megszerezhető lelkierő segítette. Írhatnám úgyis, hogy jelen kutatásunk szempontjából ez egy rendkívül jól hasznosítható szekunder kutatási adat. Az agyunk az egyetlen mentsvárunk.

Megy tovább a karanténélet, egy fokkal lazábban: dolgozom, immáron emberbaráti határidőkkel, az újabb szívélyes emailekig. Ébren tartom az értelmemet, ahogy Faludytól tanultam. Telefonálok, emailekre válaszolok, karanténsegítséget szervezek ide is meg oda is. Főzök, fertőtlenítek, kezet mosok, latolgatom, milyen lesz a karantén utáni világ, reggelente rigókkal diskurálok, csodálom a tavaszt, és dacosan fejem fölé tartom a gombostűt.