A Liget és a libido dominandi

Írta: Inkabringa


Minap egy lerobbant trolin ültem, ami csöppet sem kivételes eset Budapesten. Míg arra vártunk, hogy talán mégis elindulunk, arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk levő sávban álló autóból kipattan egy dúlt ábrázatú férfi és nekitámad a mögötte levő autóban ülő férfinak. Hangos szóváltás, fenyegetőzés, vérben forgó szemek, ütésre kész öklök rázása és némi rugdosódás által vélték megtalálni saját igazukat. Ez a jelenet sem számít kivételesnek manapság.

Rácsodálkoztam, milyen vegytiszta megjelenési formája ez a Pierre Bourdieu által megírt libido dominandi fogalmának, mely - félmondatban összefoglalva - a másokon való felülkerekedés kényszerítő vágyát jelenti. (Bővebben Bourdieu elméletéről és annak kritikájáról: ITT) Hála az égnek, ennél cizelláltabb a szocializációs skála. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, ebben az országban elég sokan vannak, akik a libido dominandit követendő mintának tartják.

Történetesen e perpatvar a Városliget sarkán történt, és eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen a Liget is a libido dominandi áldozatává vált. (A közönséges kapzsi haszonlesésről nem is beszélve.) A „csak azért is úgy lesz” és az „úgyis én vagyok az erősebb” együgyűségének és kevély erőfitogtatásának áldozata lett ez a zöldterület, ami mesés lélekőrző helye lehetne Budapestnek. Egy megbízott főember azt mondta nemrég, semmi nem akadályozhatja meg, hogy a Városliget kulturális negyeddé váljon. Finoman arra célozva ezzel, hogy akik a beépítéseket ellenzik, azok a kultúra és haladás ellenségei.

Nos. A korízlés szerint elhibázottnak tekinthető családi neveltetésem és a társadalmi elvárásoknak véletlenül sem megfelelő felsőfokú tanulmányaim okán, a kultúrát végtelenül, hogy ne mondjam, életbevágóan fontosnak tartom egy társadalomban. Ámde. A kultúrának az emberi agysejtekbe kell beépülnie és nem a főváros kevés számú fás-bokros helyeire. Sőt, úgy vélem, a kultúra nem egyenlő az intézményesített kultúrafogyasztással, ami a széles látókörű és világra nyitott szemléletet leszűkíti a trendkövetés zárt horizontjára. Az én ízlésem szerint nagyobb teret kellene kapnia az ún. alulról jövő szerveződéseknek, a kultúra alternatív, experimentális és a mainstremtől független csatornáinak, mert dacos fejemmel nem hiszem el sem az államnak, sem a mainstream kultúra korifeusainak, hogy mindent jobban tudnak széles e hazában. A kultúra a sokszínűség és sokvéleményűség letéteményese, az pedig az emberi szabadság alapja.

Kulturális negyed itt is, ott is van már a városban, ami csodálatos, legyen még több, ebből soha nem elég. De relaxációra alkalmas zöld terület már lassan se itt, se ott nem lesz Budapesten, márpedig ilyesmire nagy szüksége van e város lakóinak. Bizony kell olyan hely, ahol kipihenhetjük trendkövető kultúrafogyasztásunkat és a totalitásra törekvő állami gyámkodást. Legalább ott hagyjanak békén minket. Erre még a legelszántabb kultúrafogyasztó városi népnek is szüksége van.

A Városligetnek a természeti kultúra részének kellene lennie. Az meg még jobb, ha a természet a város szerves része. Budapesten ez még nem magától értetődő. Néhány díjnyertes (de legalábbis profitábilis), világszámnak szánt épület reményéért könnyű szívvel beáldozunk erdőt, ligetet, vízpartot. Az épített kultúrának továbbra is nagyobb a respektje a fővárosban, mint a megőrzött természeti kultúrának. A városi természeti kultúra védői így könnyen-gyorsan kerülnek a kultúra- és haladásellenesség és/vagy a lesajnált álmodozók kategóriájába.
A Városliget fái túl szépek ahhoz, hogy a nyugalmukat, és azt a nyugalmat, amit nekünk adnak, a profitot hozó high-tech épületmonstrumok körüli fárasztó turistanyüzsgésért felcseréljük. A mindenből pénzt csinálás árt a mentális egészségnek. Épp elég kárt okoztak már a Városligetnek a korábbi évtizedekben is, nagy hiba volt ezt tovább fokozni. Most már viselni kell következményeit. 

A természet és a város szembeállítása mellett zavar, sőt, felháborít a vidék-főváros szembenállásának szítása is. Vannak, akik belesétálnak ebbe a csapdába, de egyre több vidéki és fővárosi lát át a szitán. A mindenkori regnáló hatalom mindig is táplálta ezt az ellentétet az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítéséhez. Maradjunk annyiban, hogy a tendenciózus áskálódás és manipulatív befolyásolás helytelen emberi viselkedés.

És beszéljünk az idős és beteg emberek mélységes, szívbe markoló kiszolgáltatottságáról, akiknek vidéken is és a fővárosban is egyre nehezebb megőrizni emberi méltóságukat. Beszéljünk a szülők tökéletes magára hagyatottságáról, hogy miként tudnak egészséges, nyitott lelkű embert nevelni gyermekeikből egy szigorúan tekintélyelvű, gyanakvó és fragmentált társadalomban. A mélyszegénységben élő fővárosiak és vidékiek reménytelensége és a sorsukkal szembeni társadalmi közöny az egyik legnagyobb szégyene ennek az országnak. Ahogy a nemi, vallási és etnikai kisebbségek iránti otromba diszkrimináció és ellenszenv is az.

Egészen más szemléletre van szükség a problémák megoldásához: szembenállás helyett szóba állásra. Rengetegféle tudás és tapasztalat van ebben az országban, már csak nyitottság kell a befogadásához.

Ennek az országnak a civil kurázsi, az állampolgári aktivitás és a társadalmi felelősségvállalás még fel nem tárt kincsei. Dölyfös korlátoltságtól, szolgalelkűségtől, lusta önzéstől és nyegle nemtörődömségtől kell megszabadulni az eléréséhez. Ez hosszú tanulási folyamat és a társadalom eddig mindig elbliccelte a tanulás fáradtságát. Talán lassacskán megérik rá. A kirakatban állóknak pedig figyelembe kell vennie és méltányolnia kell a civil szféra véleményét. Aki erre képes, máris sokat tett ezért a társadalomért milliárdok nélkül is.

Kicsi ország vagyunk, hatalmas meg nem értésekkel. Van hova fejlődni.

Napfényes, varázslatosan szép őszünk volt. Szinte kikelet. Legalább a fejekbe ne engedjük be a téli sötétséget.

Kapcsolódó bejegyzés: Nyáridő