Újévi táncrend

Idén összeállítottunk egy táncrendet, mely átvezet minket az óévből az új esztendőbe. Mert akárhogy is van, az élet él és élni akar. A tánc pedig az életkedv és az emberi tetterő egyik csodás megnyilvánulási módja.

A legjobb lenne, ha éjfélkor, amikor átlépünk az új évbe, senkinek eszébe nem jutna, hogy hervadt lelkű politikusok televíziós beszédét hallgassa, vagy közösségi oldalakra biggyesztett üzeneteiket böngéssze. 

Passzív befogadókból váljunk sorsunk aktív alakítóivá. Szimbolikus lépés lehetne ehhez egy régi jó hagyományhoz visszanyúlni, ami ráadásul a világ legkülönbözőbb pontjain ismert, felkutatott és dokumentált. Nevezetesen az, hogy az új esztendő beköszöntekor az emberek zajt csaptak: csörömpöltek, dudáltak, doboltak, ostort csattogtattak, lábbal dobogtak, és ehhez még ön- és közveszélyes pirotechnikai eszközökre sem volt szükségük. Tették ezt azért, hogy elkergessék a jövőjüket fenyegető gonosz erőket.

Ez a gonoszt űző ősi rítus a civil tetterő szimbolikus megnyilvánulása volt, és az lehetne most is ebben a kurázsiját vesztett- és kereső országban. 

A lábbal dobogás és a teremtő aktivitás kiváló módja a tánc is. Nem véletlen, hogy számos országban isteni attribútumnak tekintik. Úgyhogy szilveszter éjjelén mindenki táncoljon át az új esztendőbe. Sopánkodás, áskálódás, ármánykodás, dühöngés és lemondás helyett lazaságra, könnyedségre, elegáns nagyvonalúságra lenne szüksége ennek az országnak. Erre jó a tánc.

Egyszer egy zeneszerző, nem tudom már ki, de komolyzenei, sőt, talán kortárs zenei művek értékes alkotója volt, azt nyilatkozta, hogy végső soron minden zeneszerző szeretné megtáncoltatni egyszer a közönségét.

Most ajánlunk néhány táncra termett zenét a szilveszteri mulatsághoz.

Kezdjük mindjárt két klasszikussal. 2020-ban lesz Sammy Davis Jr. halálának harmincadik évfordulója. Anno a világ legjobb szórakoztatójának nevezték. Az bizonyos, hogy az ő előadásában a Love me or leave me minden futurisztikus jövőbe irányzott táncmulatságnak méltó kísérője lehet sok-sok évtized távlatában is.

Erre a zenére egy szobát, egy termet, egy utcát, és egy egész várost is keresztül lehet táncolni.

Tökéletes párdarabja Sammy Davis dalának a Hallelujah, I Love Him So, mely Ray Charles szerzeménye, de Peggy Lee feldolgozása is tökéletes mestermű. Peggy Lee-nek 2020-ban lesz születési centenáriuma, úgyhogy ő is megérdemli az emlékére tett tánclépéseinket.

Ha pedig már tetőfoka felé kúszik a hangulat, jöhetnek az electro swing mesterei. Parov Stelar és a Clap Your Hands révén bárki Fred Astaire-nek képzelheti magát. Ha pedig még tovább akarjuk fokozni a tempót, ne hagyjuk ki a táncmulatságból a Caravan Palace Rock It For Me című fergetegét.

Vinicio Capossela hol a filozófia, az emberi kultúrák, vagy épp a lélek legsűrűjébe vezet, máskor meg táncra késztet. Az biztos, hogy sosem esik ki a ritmusból. Így aztán az All’una e trentacinque circa az egyik legtökéletesebb zene a szvingre. Pompásan lehet rá táncolni.

S mivel latin-amerikai ritmusok nélkül úgysem érdemes átlépni az új évbe, a Guiro, a Medusa cha cha cha, vagy az E allora mambo a hajnalra elfáradó mulatozókat is táncra perdíti.

Tom Waits nélkül a Föld sem forog, és így az új évbe sem léphetünk át nélküle. A Jockey full of bourbon vagy az Ice Cream Man egyetlen szilveszteri táncrendből sem hagyható ki.
A világ helyrebillen, ha Tom Waits zenéje szól.

Végezetül egy olyan zeneszerző két művét ajánlom, aki bevallottan nem tudott egy kicsit sem táncolni, nem is írt igazán táncra alkalmas zenéket, de nélküle mégsem lehet egyetlen szilveszteri mulatság sem.

Ő Frank Zappa.
2020-ban lenne 80 éves. 

Van egy olyan ősi hiedelem is, amit nyilván valamennyi kontinensen ismernek, bár nem kutatott és nem dokumentált. Nevezetesen, ha Újév napján Zappát hallgatunk, abban az évben lassabban hülyül az emberiség. Egy próbát megér.

Ezért szilveszter éjjeli mulatság táncrendjébe feltétlenül ajánljuk felvenni a Vowie Zowie-t.

Újév napjára pedig kihagyhatatlan a Blessed Relief  című zenemű.

Mindenkinek boldog új évet kívánunk!

Idén is köszönjük blogunk olvasóinak figyelmét határainkon innen és túl!

Táncoljátok át lazán, felszabadultan, teremtő aktivitással az új évet!

Egy különc olasz dalnok

Írta: Inkabringa


A slágergyártó rádiózás honi felbuggyanásakor rögvest beláttam, én erre nem leszek jó közönség. Óránként többször elismételték ugyanabban a sorrendben a Top Hits slágereket, hogy tudjuk, mit kell szeretni.

Nem vagyok elég engedelmes ehhez, és a monotónia tűrésem is küszöb alatti. Habár ismert az a népi mondás is, hogy mindig annak van igaza, aki mikrofonba mondja.

Ekkoriban ömlöttek az olasz slágerek is a rádióból. Olyanok voltak, mint egy habos torta vattacukorral a tetején. Émelyítő volt ennyi ’felicita’.

Az olasz populáris zenének most is ez a fő csapásiránya. Azonban a sok mámoros melódia közül olykor kiszűrődik valami karcos idézőjel is.

Például, mikor valakiről azt mondják, hogy ő az olasz Tom Waits, egy extrém talján trubadúr.

Olyan „szerepek” ezek, mintha egy shakespeare-i vígjátékban gomolyognának, ahol senki nem tudja ki kicsoda valójában. Aztán mindenki magára és párjára talál, mi pedig nézőként elégedetten hátradőlünk, hogy ennyi kínlódó kacifánt után végre helyére billen a világ: agyrémek helyett a valóság fényes derűje köszönt be.

A mi „shakespeare-i hősünk” a világsajtó által a legokosabb és legkülöncebb olasz zenésznek tartott Vinicio Capossela.

Már a neve is ingerdús. Az olaszoknak könnyű, csupa dallam a nyelvük. Ha két olasz beszélget az utcán, az olyan, mintha opera előadáson volnánk.

Capossela ízig-vérig olasz… Született Hannoverben.

De olaszok a szülők, felmenők, és kisded kortól Itáliában ringott a bölcső.

Bevezetésként ez a dala jól rímel a mostani monszun-nyárra:

A „külhoniság” azonban mindig ott bujkál benne. Tág horizonton nézi a világot, pláne, ha zenéről van szó. Az olasz kommersz csak egy adalékanyag a blues, jazz, burleszk, kabaré, és mindenféle nációjú folkzene egyvelegében.

Talán emiatt is szeretik Tom Waits-hez hasonlítani, na meg közös bennük a gitáros Marc Ribot személye is, aki a kilencvenes évek közepétől működik közre Capossela dalnokságában.

Capossela mindenből csippent egy darabot a zenéjébe, ami csengve visszhangot hagy a fülében.

Írt már dalokat az orosz Viszockij ihletésére is.

Egy egész lemezt szentelt a görög rembetikónak. A rembetiko és a morna az európai városi folklór gyöngyszemei. Nem lomok - kincsek.

Capossela kiváló görög rembetiko-zenészek közreműködésével készült Rebetiko Gymnastas című albuma díszére válik minden lemezgyűjteménynek.

Mindezek ellenére Vinicio Capossela muzikális gyökerei legmélyebben az olasz zenébe kapaszkodnak.

Természetes közege ez a zenei nyelvezet, de pályája elejétől tudatosan kutatta eredőit, jellemzőit, még társadalmi beágyazottságát sem feledve. Pasolini filmjei és az olasz folklór egyformán érdekelték.

Capossela zenei vándor, dalszerző, de ír novellákat, könyvet, filmezik, koncertjei extrém-szürreális színházi előadások.

Egy extravagáns olasz trubadúr. Szövegei nem sablonos slágervilágot tükröznek, hanem szellemes gondolatfutamok a felicita-kommersz óceánjában.

Itálián kívül is csavarog a világban, Európában, USA-ban, Kanadában koncertezik. Újabb hasonlóság Tom Waits-szel, egyikük sem koncertezett még nálunk. Caposselát nagyságrendekkel könnyebb lenne idecsalni, mint a nagy mágust. Nyilván az elsöprő népakarat hiányzik hozzá.

Titka talán csak annyi, hogy élvezetes hallgatni, miközben nem bambán andalít, hanem ironikus-empatikus szemlélődésre késztet.

Capossela nem csak térben, hanem időben is utazik a zenében.

Gyümölcsöző muzikális együttműködést épített ki Mario Brunello gordonkaművésszel, aki körbekoncertezte már a világot a leghíresebb kamara és szimfonikus zenekarokkal. Capossela társaságában a csellót a különleges finomságú viola de gamba hangjával kiegészítve, nem kisebb személyiség, mint Michelangelo Buonarroti verseit vezették a publikum elé.

(Ízelítő ITT hallható.)

A bemutató stílszerűen Firenzében volt, a Dávid-szobor lábainál. Hiába, Capossela egy igazi teátrális olasz. Az előadás azonban nem silány kanavász lett, hatalmas elismerést hozott kül- és belföldön egyaránt.

Akit netán ez a sokféleség nem győzött meg és továbbra is követeli a felicita-érzést, azt megnyugtatom, hogy Vinicio Caposselának is bizonyosan ujjbegyében van a dolce vita.

Ezt a dalt még a Rai Uno is beharapná, pedig oda már tényleg-igazán instant cukinak kell lenni.

E allora mambo!

Bringázni zenére - Ahogyan csak Peter Gabriel és Frank Zappa tud

Írta: Inkabringa

A kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya. Bringázni jó! Ha felülünk egy járgányra, ami két keréken gurul, máris a boldogság és szabadság mámora lep meg. Élni jobb, ha egyensúlyozva tekerünk. Pompás mulatság, igazi öröm. Süt a nap, gurul az út alattunk, mi meg csak tekerünk, tekerünk … bele a világba.

A kerékpárt sokan szeretik, és a legkülönfélébb módon használják az életük alakításában. Van, aki sportolásra, van, aki közlekedésre, van, aki munkára.

És van, aki zenélésre…

Mint például Peter Gabriel, akit diákkoromban láttam először koncertezni 1988-ban a Népstadionban, az Emberi Jogok koncerten. Szuggesztív, kísérletező, vívódó muzsikus. A So című lemezét mindmáig egyvégtében hallgatom végig bárhol, bármikor. Minden tekintetben nagyra értékelem. Ő is olyan személyiség, akire csak azt tudom mondani: „jó, hogy a világon van.”

S íme, a bringát ő is szereti.

Frank Zappa zseniális és sok irányba teret nyitó muzsikus volt. Amit, és ahogy ő tudott zenélni, azóta sem tudta senki megismételni. Külön fejezet a … miben is? Műfajt nehéz rá mondani, sok mindent kipróbált, majd botrányosan elegáns kreativitással a maga képére szabta.  A végeredmény máig hatóan dús, tomboló, energikus, eredeti muzsika. (Valami különös módon kreatív párjának/utódjának leginkább Tom Waits-et érzem.)

Zappa még a bringát is hangszerként használta. S valahogy az ő kezei alatt hangszerként is szólalt meg.