Agnes Varda 91

Írta: BikassyGergely


Nagyszerű filmeket hagy hátra a 91. születésnapja előtt néhány héttel meghalt Agnes Varda. (Kicsit bosszant, hogy a legtöbb híradásban 90 évesnek mondják: számoljanak igazabban, hírfogalmazó, pontosabban "hírmásoló urak és hölgyek"!)

Agnes Varda (1928-2019)

A BBC rövid összefoglalójában "a legelső új hullámos filmnek" nevezi az 1955-ös Pointe Courte-ot. Nem jogtalanul: a filmnek nincs elmondható cselekménye, egy férfi és egy nő bolyong a kis dél-francia kikötőfalu kertjeiben és tengerpartján, talán szerelmükről, vagy annak bonyodalmas hátteréről beszélgetnek. Az irodalmias dialógusok kissé szépelgőek. Ez modorosan unalmassá tudna válni, ha nem lenne olyan erős a képi háttér, ha nem a képek vinnék a nézőt, ha nem dokumentárissá ("dokumentarista erővé") válna maga a helyszín. (A film vágója Alain Resnais volt, az ő későbbi főművei szintén az irodalmiasság és a dokumentrizmus egymásnak feszülő vidékein jártak.) Jó kezdés.

Agnes Varda görög származású francia rendező: Belgiumban született. Színházi fotós volt. Hosszú életpályáján ez a hivatásos fotós múlt mindvégig felfedezhető. (Talán tavaly, itt írtunk a nemrég Magyarországon is bemutatott zseniális fotós-filmjéről.) Legszebb korai sikerét, nagy francia és nemzetközi elismerését a Cléo 5-től 7-ig című munkájával aratta. Ez is eléggé hasonlíthatatlan remeklés. Cléo, egy divatos párizsi sláger-énekesnő járkál Párizs belvárosának utcáin, rövid időre taxiba száll, lemezfelvételre megy, orvosi vizsgálatra megy, még jósnőhöz is, mert a vizsgálat eredménye talán súlyos betegséget jelez. Bolyogásai végén, már a belvárostól kicsit távolabb egy nagy párizsi parkban összeismerkedik egy, az algériai háborúba most behívott fiatalemberrel. A halál mindkettejük számára realitás...

A filmben nincs semmiféle borús végzetszerűség, a párizsi utcák hangulata életvidám, bár kaotikus és ideges, a vidámságot időnként különös (gyakran fekete jelmezes) figurák, vagy tárgyak törik meg.

Amikor, később, sikerült megszereznem a film irodalmi forgatókönyvét, benne másodperces pontossággal a helyszínek, a jelenetek ideje és (persze) sorrendje, szinte már ettől  megelevenedett Párizs (példának a 62-es buszt hozom, mely a balpart kultikus helyszínei közelében kanyarog), hősnőnk erre is felszáll. Nem csekélyebb érdekesség a mai nézőnek, hogy személyesen, és nemcsak zenéjével tűnik fel benne - azt hiszem először - Michel Legrand, aki nélkül a francia film nagyon más lett volna. A könyvet forgatva az volt a tervem, hogy pontosan bejárom "Cléo útját", a könyvbeli pontos útirajzot követve, pontosan a megadott nap egyik évfordulóján - és persze végig fotózom. Ezt ugyan nem valósítottam meg, bár még mindig megtehetném. 

Addig is másra, bárkire rábízom: járja be, akár videóval, Cléo - Agnes Varda 1962-es útvonalát.

Nagyon sok filmet rendezett, fikciósat és dokumentumokat, és a kettő leleményes ötvözését. Az egyik említésével fejezem be most: férje és munkatársa, Jacques Demy (Cherbourg-i esernyők, Rochefort-i kisasszonyok, etc.) halála után elkészítette a Nantes-i Jacquot címmel Demy - és vele a francia új hullám - egyik életrajzát. A nouvelle vague-nak ugyan Párizs kitüntetett helyszíne, de azért nem az egyedüli: Nantes legalább annyira - és aki szeretné megismerni, nézze meg Demy és Varda filmjeit. Igazi felfedezés lesz.