Elveszett városok

Írta: Inkabringa

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mindig valami végtelen otthonosságot érzek.  Ilyenkor elhiszem néhány órára vagy napra, hogy ez az ország képes lehet a másféle és a sokféle megértésére, de legalább elfogadására, netán képes lenne tenni is érte. Annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem képes rá. Most nem. Majd egyszer, talán nem túl soká. Mondjuk inkább úgy, sokan azt gondolják, ez most nem praktikus, nem kényelmes és nem is kifizetődő.

A végtelen kínálatból, amit ez a kerek világ nyújt nekünk a dokumentumfilmek tekintetében, két filmet választottam a Verzió vetítéseiből, amelyek valami különös ide-odakapcsolások révén bennem összefonódtak. A Verziónak ez is nagy erénye, hogy a Föld különböző pontjairól szóló teljesen eltérő tematikájú történetek között is találunk valami mély összefüggést.

A város az emberi kultúra egyik alapsejtje. A modern kor bázisa. A város különös metaforája a biztonságnak és a progressziónak, az emberi lelkek működő organizmussá szerveződésének.

Agnès Vardát idén tavasszal vesztettük el, a blogban elbúcsúztunk tőle (ITT). De csak földi halandó személyétől vettünk búcsút, csodálatos és szerteágazó filmes életművétől nem. Az él és virágzik mindörökké.

A Verzió Filmfesztivál Hommage szekciójában, a nem különben feledhetetlen Jonas Mekas (őt is idén vesztettük el, tőle  ITT búcsúztunk) egyik filmje mellett, két Agnès Varda-filmet is láthattak az érdeklődők. Én most csak az egyikről írok.

A Daguerrotípiák (1976) című filmet az 1970-es években forgatta Agnès Varda, akkori párizsi lakhelye utcájában, melynek neve Rue Daguerre. Milyen kalandos játéka az életnek, hogy a filmművészet egyik legemberibb alkotója a Daguerre utcában lakott, hisz a daguerrotípia a legelső képrögzítési eljárás volt. Ezt a párhuzamot tükrözi a film címválasztása is.

A Rue Daguerre csodálatos világ volt az 1970-es években. A film első perceiben beszippantott ez az utca, az apró üzletekkel, a boltok kirakataiban álldogáló tulajdonosokkal, a besiető vásárlókkal. Mai szemmel nézve ez egy tüneményes mesekor, aminek valahai létezését senki másnak, csak Agnès Vardának hiszem el. Rég letűnt cizellált, érzékeny és rebbenékeny világ, amiben az emberi esendőségnek, egyszerűségnek és egyszeriségnek is helye volt. Hiába keresnénk ma már. Agnès Varda Rue Daguerre-je elbűvölő városi tájék, rég eltűnt városi emberekkel, álmokkal, élményekkel.

Bámultam azt a hentest, aki egy szelet báránybordát percekig tartó műgonddal vagdosott tökéletesre a türelmesen várakozó vevők előtt. Láthatóan igénye volt arra, hogy műremeket adjon ki a kezéből. Vagy említhetném a – vélhetően polgárháborúba zuhant - egykori gyarmatokról érkezett boltost, akihez bizalommal fordultak a vevők, akár bort, akár tejet kerestek, hálásak és elégedettek voltak.

Vagy az idős parfümárus házaspár, akiknek élete valami végtelen titok érzetével lepi meg a nézőket, de az együttérző szimpátiánkat azonnal elnyerik. Mély érzelmi kötelék, szeretetteljes egymásra utaltság van köztük. Mennyi mindenen mehettek át, amíg idős korukra ebben a rendetlen, de barátságos kis boltban nyugalmat találtak. Ám ebben a látszólagos rendetlenségben tökéletes biztonsággal találnak meg olyan apróságokat, mint egy gomb vagy egy rúzs. És mennyi báj volt abban, ahogy a fogyasztói társadalom békéjébe született fiatal lánynak a parfümkínálatot mutatja a mosolygós idős ember, akinek a fiatalsága a háború dúlásában telt.

Mert háborút megélt emberek a Rue Daguerre üzlettulajdonosai. Ám a filmben szó sem esik a háborúról. Ez az emberi megbékélés filmje. A filmben szereplők többsége felnőttként vagy gyerekként találkozhatott az emberi természet kiirthatatlan szörnyetegével. Talán ezért is becsülik meg a Rue Daguerre apró boltjainak békéjét, a hivalkodástól mentes, szelíd haszonszerzés és a bűvésztrükkök adta szórakozás nyugalmát. Az ország különböző pontjairól és az egykori gyarmatokról érkeztek ebbe a párizsi utcába nyugalmat találni. Úgy tűnik, még a rosszindulatot is a lelkük mélyébe zárták. Ha ilyen egyáltalán lehetséges. Örülnek, hogy élnek, és másokat is élni hagynak. 

A film egy párizsi utca apoteózisa idealizálás és retusálás nélkül. Tétova emberi lelkek céltudatos, szorgos élete folyik a szemeink előtt. A tétovaságot egyféle szívélyes és mélyen beivódott udvariasság egyenlíti ki. Varda kamerája mély empátiával és objektív tisztánlátással követi nyomon az utca lakóinak életét. Nincs semmi extravagáns, semmi szemkápráztató, vagy szenzációs, még megható vagy felkavaró sem ebben a filmben. Agnès Varda filmje egyszerű keresetlenséggel tudja azt, ami a legnehezebb: őszinte és szívmelengető.

A másik film Szíriába vezet minket. A Még mindig forog című dokumentumfilmet két szír fiatal forgatta arról, amit minden bizonnyal a Rue Daguerre üzleteiben olyannyira feledni akartak: a háborúról. Ha már nincs eszük és lelkük elfogadni mások létjogosultságát, akkor megölik egymást az emberek. A Rue Daguerre lakói megtanulták, hogy ez a teljes pusztulásba vezet, és helyette a békés együttélést választották. A szír dokumentumfilm pedig a háborús pusztulásba vezető utat mutatja meg nekünk megrázóan őszinte szembenézéssel. 

Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub

A film fő helyszíne a porig rombolt szíriai Dúma, ahol fiatal fiúk egy csoportja szembeszáll Aszad katonáival. Ott van egy város, aminek a kihalt utcái és romos épületei között is érezni az egykori nyüzsgő jólétet, ahol mulatni, szórakozni, boldogulni tudtak az emberek. Ez elmúlt, elveszett. Egyik pillanatról a másikra.

Most két fiú - az egyik filmművészettel foglalkozik, a másik képzőművész - kamerával és fegyverrel a kezükben harcolni mennek. Mert nem lehet megbocsátani ártatlan gyermekek ezreinek kínhalálát, mondja a kamerába egyikük magyarázatként.

Van egy jelenete a filmnek, amikor huszonéves fiúk csoportban állva viccelődnek a kamera előtt. Mintha csak egy görbe éjszakára készülő baráti társaság lennének. Egy békés országban végtelen bulizásban vezetnék le fölös energiáikat. De nekik a háború jut. A háború pedig halállal jár: ölniük kell és vállalni saját halálukat is. Miért teszik? Mert nem tudnak kilépni ebből a gonosz logikából. Nincs más választási lehetőségük. Megkérgesednek, legalábbis ezt mutatják, hogy túléljék a háborút és a világ közönyét.

Az agresszióra duhaj agresszióval válaszolnak. Pedig ott motoz bennük a régi életük utáni vágy: futóedzéseket tartanak a romok között, zenélnek, énekelnek, táncolnak. Sóvárognak egy békés élet után, naponta telefonon beszélnek az édesanyjukkal, miközben fegyverük távcsövében egy kioltásra váró emberi lelket keresnek. Fiatalok és nincs választási lehetőségük.

A két fiatal filmes kamerája megmutatja, ahogy ezek a huszonéves életerős fiúk a háború csapdájába kerülnek és ez lesz a végzetük.

A film végén azt éreztem, hogy ettől a buta rémtől, a háborútól, mint a végső megoldás révületétől soha nem fog megszabadulni az emberiség. Pedig ennek a filmnek a naturális, fésületlen háborúábrázolásából igazán okulhatna. De milyen sok más példából sem okult eddig semmit. Talán az ember képtelen nagyobb léptékben gondolkodni, hiába hiszi az egyetlen értelmes lénynek önmagát. Kisszerű akarnokságán, korlátoltságán és mohóságán nem tud felülkerekedni és időről időre a poklok mélyére ránt másokat is. 

De eszembe jut a Rue Daguerre egyszerű békéje, és arra gondolok, hogy ha beülhetnék egy időgépbe, nem sorsfordítónak mondott történelmi eseményekre, nevezetes emberekre vagy korokra lennék kíváncsi. Inkább Agnès Varda Rue Daguerre-jén vennék bort, parfümöt és két szelet báránybordát. Olyanoktól, akik szembenéztek a háború pusztító rémével és le tudták győzni magukban.

Agnes Varda 91

Írta: BikassyGergely


Nagyszerű filmeket hagy hátra a 91. születésnapja előtt néhány héttel meghalt Agnes Varda. (Kicsit bosszant, hogy a legtöbb híradásban 90 évesnek mondják: számoljanak igazabban, hírfogalmazó, pontosabban "hírmásoló urak és hölgyek"!)

Agnes Varda (1928-2019)

A BBC rövid összefoglalójában "a legelső új hullámos filmnek" nevezi az 1955-ös Pointe Courte-ot. Nem jogtalanul: a filmnek nincs elmondható cselekménye, egy férfi és egy nő bolyong a kis dél-francia kikötőfalu kertjeiben és tengerpartján, talán szerelmükről, vagy annak bonyodalmas hátteréről beszélgetnek. Az irodalmias dialógusok kissé szépelgőek. Ez modorosan unalmassá tudna válni, ha nem lenne olyan erős a képi háttér, ha nem a képek vinnék a nézőt, ha nem dokumentárissá ("dokumentarista erővé") válna maga a helyszín. (A film vágója Alain Resnais volt, az ő későbbi főművei szintén az irodalmiasság és a dokumentrizmus egymásnak feszülő vidékein jártak.) Jó kezdés.

Agnes Varda görög származású francia rendező: Belgiumban született. Színházi fotós volt. Hosszú életpályáján ez a hivatásos fotós múlt mindvégig felfedezhető. (Talán tavaly, itt írtunk a nemrég Magyarországon is bemutatott zseniális fotós-filmjéről.) Legszebb korai sikerét, nagy francia és nemzetközi elismerését a Cléo 5-től 7-ig című munkájával aratta. Ez is eléggé hasonlíthatatlan remeklés. Cléo, egy divatos párizsi sláger-énekesnő járkál Párizs belvárosának utcáin, rövid időre taxiba száll, lemezfelvételre megy, orvosi vizsgálatra megy, még jósnőhöz is, mert a vizsgálat eredménye talán súlyos betegséget jelez. Bolyogásai végén, már a belvárostól kicsit távolabb egy nagy párizsi parkban összeismerkedik egy, az algériai háborúba most behívott fiatalemberrel. A halál mindkettejük számára realitás...

A filmben nincs semmiféle borús végzetszerűség, a párizsi utcák hangulata életvidám, bár kaotikus és ideges, a vidámságot időnként különös (gyakran fekete jelmezes) figurák, vagy tárgyak törik meg.

Amikor, később, sikerült megszereznem a film irodalmi forgatókönyvét, benne másodperces pontossággal a helyszínek, a jelenetek ideje és (persze) sorrendje, szinte már ettől  megelevenedett Párizs (példának a 62-es buszt hozom, mely a balpart kultikus helyszínei közelében kanyarog), hősnőnk erre is felszáll. Nem csekélyebb érdekesség a mai nézőnek, hogy személyesen, és nemcsak zenéjével tűnik fel benne - azt hiszem először - Michel Legrand, aki nélkül a francia film nagyon más lett volna. A könyvet forgatva az volt a tervem, hogy pontosan bejárom "Cléo útját", a könyvbeli pontos útirajzot követve, pontosan a megadott nap egyik évfordulóján - és persze végig fotózom. Ezt ugyan nem valósítottam meg, bár még mindig megtehetném. 

Addig is másra, bárkire rábízom: járja be, akár videóval, Cléo - Agnes Varda 1962-es útvonalát.

Nagyon sok filmet rendezett, fikciósat és dokumentumokat, és a kettő leleményes ötvözését. Az egyik említésével fejezem be most: férje és munkatársa, Jacques Demy (Cherbourg-i esernyők, Rochefort-i kisasszonyok, etc.) halála után elkészítette a Nantes-i Jacquot címmel Demy - és vele a francia új hullám - egyik életrajzát. A nouvelle vague-nak ugyan Párizs kitüntetett helyszíne, de azért nem az egyedüli: Nantes legalább annyira - és aki szeretné megismerni, nézze meg Demy és Varda filmjeit. Igazi felfedezés lesz.

Arcok az égen és útszélen

Írta: Bikassygergel


A francia új hullám egykori ifjú rendezőnője, Agnès Varda nyolcvankilenc éves. A Titanic fesztiválon vetítették már, és most egy hete művészmozikban látható legutóbbi, Visages, villages című különös és hasonlíthatatlan filmje. (Arcok és falvak - a magyar fordítás mintha Arcok, útszélekre változtatta volna, nem ellenőrzöm: ha így van, elfogadható.)

A nyolcvankilenc éves Agnès Varda szemlélete ma is friss, ma is eredeti. Közösen képzelték el és közösen alkották a dokumentumfilmet egy "J.R." nevű ismert-ismeretlen (én eddig nem  hallottam róla) vándorfotográfussal. JR egy modern kisteherautóba rejtett nagy fotográfus-műteremmel járja a városi és falusi utakat. Fotózás után ott helyben, azonnal hatalmas, poszternél nagyobb méretben tudja előhívni a fotókat. Ne vadromantikus múltidőket idéző garabonciás szélhámost, vagy valami dörzsölt, üzleti szellemű  mestert képzeljünk: a fiatal, pózmentes  J.R. érzi a fotó természetét, és érzi, meg jól ismeri a rejtett francia tájakat és embereket. Agnès Varda fiatalkorában maga is fotós volt, csalhatatlanul látta meg a (személyesen addig nem ismert) fiatal JR munkáiban a tehetséget. Útnak indulnak a fotó-furgonnal, és nemcsak a francia falvakat, hanem rejtett világot ismernek meg.

--- Ennél többet nem tudok elmondani a film előtt, és a nézőnek aligha érdemes többet tudni - az előzményről, "koncepcióról" a film sem mond többet. Olyan, mint egy természeti kép, mint persze egy több fejezetes, mélyen összefüggő nagy természeti kép, táj- és közelkép a falusi-tanyai-kisvárosi tájban élő emberekről. A hatalmasra nagyított fotókat Varda és munkatársa ott helyben ragasztja fel hatalmas felületekre, lepusztult gyárfalakra, bontásra ítélt házakra, egyszer még tengerparti sziklára is. 

A film megható jeleneteiben a lefotózott - általában idős, vagy még idősebb - férfiak, és főleg asszonyok csodálkoznak rá önmagukra. A filmnek józanul csodás epizódfigurái (itt mind főszereplő) vannak. Kicsit attól tartok, hogy lebontásra ítélt házuk, lakhelyük, erdőjük eltűntével az ő emlékük is eltűnik. Agnès Varda - aki nem régimódian és hamisan romantikus - művész, józanul beszél saját közeledő haláláról, nem könnyen hatódik meg: ábrázolni, megbecsülni, és nem siratni akarja a szintén nagyon is józan, "egyszerű" embereket. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mit őriz meg ezekkel a fotókkal. Óriási művészi szerencséje volt mindkét alkotónak, hogy közös szemléletű filmet alkothattak. Ritkán láttam fikciós vagy dokumentumfilmet, melynek minden minutuma fénylően igaz és hibátlanul pontos minden képe.

Végighatja ezt a szomorú történetet az életöröm természetes vidámsága. Nem szomorkodhatunk még a csúnyán viselkedő hajdani rendezőbarát, Jean-Luc Godard  gyáva pimaszságán sem. Itt amúgy sem lenne ő a főszereplő, jobb is, hogy sunyin elbújt. Agnès Varda és J.R. páratlanul értékes és különös mozgóképe hatalmas, nem hervadó, halálunkig élő mezei csokorra emlékeztet.